Új név jelent meg a magyar színházak palettáján, a Zentai Magyar Kamaraszínház, amely megalakulásától, 2009 szeptemberétől két bemutatót tartott eddig. Az egyik Ionesco tragikus tréfája a Székek, a másik Mrożektól a Mulatság. Két háromszemélyes darab. Ez legalább olyan mértékben következik a színház kamarajellegéből, mint abból, hogy igencsak szűkös anyagi körülmények között kell működnie. Alapítója és fenntartója a zentai önkormányzat. Annak ellenére, hogy független intézmény, önálló színházépülettel nem rendelkezik, előadásait a helyi Művelődési Ház közelmúltban átalakított, a körülményekhez képest korszerű, kellemes színháztermében tartja. Igazgatója Vukosavljev Iván színész, rendező személyében van, ellenben nincs önálló társulata, színészeket egy-egy előadásra szerződtet, Szabadkáról és Újvidékről. Ha lehet, zentai származásúakat – nyilván részben anyagi okokból (nem kell szállást biztosítani), részben pedig a helyi hagyomány tisztelete kötelez. Zenta ugyanis gazdag színjátszói tradícióval rendelkezik. A városban az első magyar nyelvű hivatásos színházi előadást 1833-ban tartották, 1873 és 1918 között évi rendszerességgel voltak előadások, zömmel középszintű vándortársulatok béreltek a várostól játszásra alkalmas helyiséget, 1903-ban pedig már igazi színházépület várta a komédiásokat. A két háború között Zentán sem engedélyezték hivatásos szintű magyar előadások tartását, volt ellenben gazdag, hét együttesben folytatott műkedvelés. A helyzet 1945 után annyiban változott, hogy a Szabadkai Népszínház magyar társulata rendszeresen vendégjátszott a városban, s tovább élt a műkedvelő hagyomány. Zentáról került a Népszínházba a vajdasági színjátszás nagy alakja, Ferenczy Ibi, továbbá Fazekas Piri és Remete Károly, de innen indult Vicei Natália, majd többek között Keszég László, Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga, Nagypál Gábor, Puskás Zoltán, Kovács Nemes Andor, a kiváló dramaturg, Gyarmati Kata, a zenész Mezei Szilárd, s itt, az Aiowa nevű avantgárd csapatban kezdte pályáját Urbán András rendező. A sor folytatható az utóbbi években Zentáról Szabadkára és Újvidékre került fiatalokkal (Huszta Dániel, Sirmer Zoltán, Varga Tamás, Mészáros Gábor, Táborosi Margaréta, Gombos Dániel, Búza Ákos stb.). De említhetnénk a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének évente Zentán megrendezésre kerülő színházi versenyét, melyen a helyi fiatalok rendre kitűnően szerepelnek.
Nem kisebb feladat vár Zenta első önálló profi színházára, mint hogy gazdag múlt s nem kevésbé gazdag közelmúlt nyomán haladva igényes, jó színházat hozzon létre. Ne csak játszóhely és szórakoztatást nyújtó alkalom legyen, hanem kultúrát sugárzó, irányító központ is.
Az eddigi két bemutatót inkább ígéretes útkeresés mint beteljesülés jellemezte.
A Székek, Beckett Godot-jához hasonlóan, a várakozás drámája. A különbség annyi, hogy bár a várva várt Godot, a Szónok megérkezik, de a meghívott, ám mindvégig láthatatlan vendégek előtt képtelen elmondani az Öregember világra szóló üzenetét, ami valójában nincs, illetve merő közhely, s mint ilyen érdektelen. Ionescónál „artikulálatlan torokhangok szakadnak ki belőle”, amikor belátja, hogy képtelen értelmesen beszélni, a zsebéből krétát vesz ki, s egy falitáblára csupa nagybetűs értelmetlen szavakat ír. A zentai előadás rendezője, Vukosavljev Iván olvasata szerint a Szónok (Verebes Ernő) szájából, amikor beszélni akar, kövek, kavicsok hullnak ki. A nem létező szavak helyett, amikkel az Öregember (Ralbovszki Csaba), mint gyermek a kavicsokkal szokott, játszott. Vagyis: minden üzenet hiábavaló, megfogalmazhatatlan, s úgysem jut el sehová, senkihez, soha. Hogy az előadást záró jelenetben a Szónok nem csak slusszpoénként érkezik, hanem irányítóként állandóan jelen van, az abból is nyilvánvaló, hogy az általa szolgáltatott élő zene (bár olykor erőssége zavar) tempót diktál, drámaivá fokozza a tébolyt, ami az Öregember és az Öregasszony (G. Erdélyi Hermina) nagy-nagy, egyszerre szánalmas és komikus vendégfogadó igyekezetét jellemzi. Hogy pedig végül ő sem tud megszólalni, az csak nyomatékosítja az előadás „üzenetét”, miszerint a szónak nincs értelme, súlya, s nincs is kinek elmondani. Ennek tudatában akár be is fejezhetném az írásomat, mert minek.
Értelmet tagadó értelmes olvasata ez Ionesco abszurd tréfájának, kár, hogy előadásbeli megvalósulása nem töretlen. Lassú, bizonytalan indítás után az első „vendég” érkezésével lendületet vesz az előadás, de később lanyhul, elfárad, majd a záró jelenetben megint intenzívebbé válik. Bár a két színész játéka félreérthetetlenné teszi, hogy nincs a világ számára küldendő üzenet, alakításuk olykor vagy erőltetetten mímeli az öregséget (G. Erdélyi), vagy tudomást sem vesz róla (Ralbovszki).
Izgalmas kérdést vet fel a második zentai bemutató: hogyan kell/lehet ma abszurdot játszani? A színházi műsor, bár talán kevésbé, mint évtizedekkel ezelőtt, életteret ad a valóságot visszájáról szemlélő és kifejező, logika tekintetében talán kifordítottnak mondható, játékosságuk ellenére is komoly életfilozófiát tartalmazó műveknek.
Az abszurd színház játék is és több is annál, amint a Zentán színre vitt Mulatság is tanúsítja. Mrożek hol keserű, hol nevettető jelenete a vágyról, pontosabban a megvalósíthatatlan vágyról szól. Három legény, B, S és N mulatságba indul, de csalódniuk kell. A terem, amelyből hangok szűrődnek ki, zárva van, amikor feltörik az ajtót, kiderül, bent senki sincs. Elbizonytalanodnak: elkéstek, korán jöttek, vége a mulatságnak, nem is volt, nem is lesz? Mit tegyenek? Várjanak, elmenjenek? Érdemes? Minek? Végül úgy döntenek: mulatságot rendeznek, ők hárman, a maguk kedvére. Csakhogy ez sem megy könnyen. Miféle mulatság legyen: lakodalmi vigasság vagy temetési tor? A teremben talált kellékek ugyanis erre is, arra is felhasználhatóak. Próbálkoznak ezzel is, azzal is, majd beleunnak. Indulnának haza, de az ajtó ismét zárva van. Nem mehetnek ki. Leskelődnek kifelé. S mit látnak? Bennünket nézőket, akik éppen úgy mulatságra vágyunk, mint ők a történet kezdetén. Mi lennénk B, S és N, „az életben helyét kereső három fiatalember” (Elbert János), akik mulatságot reméltek, de csalódniuk kellett?
A valóságban vagy az előadásban? Is-is. Az utóbbiban azért, mert Puskás Zoltán rendező színészei nem az abszurdot komolyan vevő, ezt ellenpontozó, intellektuálisabb közlésmódot választották, hanem a túlzó gesztusok által olykor ripacskodásba forduló komédiázást. Ebben inkább Kovács Nemes Andor jeleskedik, míg Huszta Dániel levertséget, szomorúságot demonstrál, Sirmer Zoltán pedig csodálkozóra veszi a figurát. S bár a három szerepfelfogás kiegészíti egymást, engem zavart az időnként ellazuló bohóckodás. A közönség azonban remekül mulatott. S ez a fontos.
GEROLD LÁSZLÓ
