Michael Frayn flott bulvárdarabja néhány évvel ezelőtt Kaposvárott került a Mohácsi testvérek kezébe, s nem jelentéktelen átalakuláson ment keresztül. Több szereplő lépett színre, mint az eredeti darabban, módosultak, árnyaltabbá váltak a karakterek, kuszábbá az egyes szituációk, felerősödtek a bohózat abszurd színei. A struktúra nem változott oly radikálisan, mint más Mohácsi-átiratok esetében, a nevettetés fontos szándéka is megmaradt (sőt, a rendező maga úgy nyilatkozott, leginkább az érdekelte, hogyan lehet az előadás közepén egy kaktuszt úgy az egyik szereplő fenekébe juttatni, hogy az egymás után többször is poén legyen), de a röhögőgörcsök közepette az előadás erősen és hitelesen szólt a színházcsinálás, egyáltalán a színészi, színházi lét keserveiről. Minden vallomásos jelleg nélkül (a darabbéli rendezőt sem Mohácsinak, sem más jelentős kaposvári alkotónak nem lehetett megfeleltetni), mégsem a sztereotípiákba veszve.
Noha sokáig tartotta magát a hit, hogy Mohácsi János előadásai társulatra szabottak, megismételhetetlenek, az utóbbi évadokban több Mohácsi-remake is színre került – vegyes eredménnyel. Rusznyák Gábornak nem sikerült eredeti módon újragondolnia A kávéházatSzegeden, maga Mohácsi viszont egészen kitűnő előadásban rendezte újra az Istenítéletet Pécsett. A Veszett fejsze újragondolásra mindenképpen alkalmas előadás. Különösen az, ha egy határon túli társulat mutatja be. Hiszen nyilvánvaló, hogy mást jelent színházat csinálni Szatmárnémetiben, mint Kaposvárott. Ennek következetes végiggondolása során nemcsak egyes karakterek applikálódhatnak a színészekre, de maguk a szituációk is megváltozhatnak, új értelmet nyerhetnek. Akár úgy, hogy az egyes mondatok jelentése módosul, akár úgy, hogy új mondatok születnek. S ugyanaz a történet teljesen másképpen, minden bizonnyal keserűbb és abszurdabb tónusban szólalhat meg.
Más kérdés, hogy társulat és rendező első találkozása alkalmas-e erre a munkára. Hiszen a színészek nem ismerik azt a speciális munkamódszert, mellyel Mohácsi dolgozik, s amelynek alkalmazása az előadás határozott újraértelmezéséhez nélkülözhetetlen. A rendező pedig nem ismeri azt a közeget, amelyben a társulat dolgozik. S most még csak nem is általában a szatmárnémeti helyzetre gondolok, hanem arra a közegre, amelyben a határon túli magyar társulatok működnek. Mindennek áthidalása akkor is nagy teljesítmény volna, ha Mohácsi egy szakmailag csúcson levő társulattal dolgozna. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata azonban jelenleg messze van a csúcstól, inkább egy út elején tart. Az elmúlt években kvalitásos rendezőkkel csak elvétve találkozó, többnyire alacsony színvonalú bemutatókat létrehozó, erősen heterogén összetételű társulat az idén kinevezett új vezetésnek köszönhetően érezhetően keresi új, friss hangját. De még csak keresi, s noha a Mohácsival való találkozás segíthet ebben, az aktuális eredményen ebből kevés látszik.
Így aztán az előadásnak a hagyományos bohózati vonala a leghangsúlyosabb. Arról, hogy mit jelent a határon túli színházcsinálás, semmit sem tudunk meg (hiszen a néhány idevágó poén aligha több a semminél). A remake pedig szokásos módon áll bosszút: az eredetiben oly élesen, nyomatékosan, fájdalmasan hangzó mondatok („Olcsón adjuk”, „Nem akarok színésznő lenni!” stb.) üresen koppannak. Ez még csak nem is feltétlenül színészi képesség kérdése: ahhoz, hogy ezek a szavak a maguk helyén igazi hangsúlyt kapjanak, valószínűleg szükséges, hogy maguk a játszók szüljék meg (vagy újra) azokat; instruáltan elmondott szövegként egyszerűen nem tudnak életre kelni. A rendezőt pedig vagy nem ihlette meg a mű újabb változatának kidolgozása, vagy túlságosan sok energiáját vitte el a szokott játékmód társulatra applikálásának kísérlete. A színészi alakítások széttartó stílusa, színvonala eleve kizárja azt az egységes (értsd: együtt rezdülő, mozduló, egy irányban gondolkodó) teljesítményt, mely a fontos Mohácsi-előadások alapja szokott lenni. Ezen mit sem változtat, hogy Mohácsi az egyik kis szerepre elhozta gyakori munkatársát, Róbert Gábort. A kis szerepekkel többnyire amúgy sincs gond: Varga Andrea (Surányi Szilvia) és Nagy Antal (Szapáry Tibor) a játékstílust illetően közelítenek az optimumhoz. A nagyobb szerepeket játszók közül ez leginkább Nagy Csongorról (Tarafás Márton) és Vencz Stelláról (Bokros Zita) mondható el. Nagy Csongor ugyan színesebb, míg Vencz Stella halványabb az optimálisnál, de mindketten mutatják színét és fonákját is a figurának, így klasszikus bohózati és a nézőt váratlanul elkomorító pillanataik is vannak. Lőrincz Ágnes (Cserés Bella) hagyományosabb eszközökkel él: előbb szinte pszichorealista alapon bontja ki az öregedő színésznő alakját, majd éles bohózati tónusra vált. Nagy Orbán (Fekete Ferenc), Némethy Zsuzsa (Karvalits Hanna) és Gál Ágnes (Beke Ágnes) igen egysíkú eszközökkel emelik el a figurákat, melyek így a reálszituációkban hiteltelenné, az abszurd kalamajkában kevés idő után unalmassá válnak. Ismét más eset Czintos Józsefé (Czirják Dániel), akinek ugyan minden szaván, gesztusán érződik, hogy egy egészen más színészi eszköztárat képvisel, de itt legalább látszik az a színészi-rendezői igyekezet, amely ennek helyét és jelentőségét próbálja megtalálni az előadásban. A Péterfi Obláth Artúrt játszó István István már csak azért sincs könnyű helyzetben, mert az ő figurájának kellene valamilyen elvi viszonyt képeznie a meglehetősen hézagosan megjelenített közeggel, ami nemigen sikerülhet – így marad a kisszerű akarnok rendező rutinos portréja.
Ha nem is érzem igazán sikeresnek a színészi munkát, a nyitottság, az elszánás, a játékkedv látszik a társulaton (legalábbis a színre lépők többségén). Meglehet, Mohácsi és a szatmárnémeti színház közös munkája majd a későbbiek során, újabb előadásokban kamatozik. Amit egyébként szívből kívánok az eltökélten megújulni látszó társulatnak.
URBÁN BALÁZS
