Levélrészlet: „Megkaptuk a drámákat, nagyon szépen köszönjük. Mint már említettem, szervezünk egy kortárs dráMA találkozót, és arra gondoltunk, hogy a találkozó ideje alatt a Nyílt Fórum Füzetek is bemutatásra kerülhetnének. Örvendenénk, ha az itteni közönség jobban megismerhetné a kortárs magyar drámákat… Tisztelettel, Csomós Tünde Timea irodalmi titkár.”
Fiatal színház, fiatal társulat a székely-udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Tagjai fontosnak érzik, hogy találkozzanak kortárs művekkel. Ezért történt, hogy már második alkalommal rendeztek kortárs színházi találkozót, ahogy ők nevezték, dráMá-t, Székelyudvarhelyen, a romániai magyar színjátszás fontos helyszínén. Bár, mint a műsorfüzetben is látható, sok támogatója van a rendezvénynek, legfőképp mégis a társulat elszántsága működteti. De a fesztivál jó hangulatához az is hozzájárult, hogy érezni lehetett, mennyire fontos itt ez mindenkinek. A titkárságon például a színészek is ügyeletet vállaltak, a szakmai vitákon a tolmácsolásba segítettek be, és mindenütt beléjük botlani, ahol segíteni kell. Igyekeznek mindent saját erőből megoldani. A legfontosabb, persze, hogy a találkozó alkalmából sokfajta, izgalmas színházat hoztak ide. Például magyar és román színészek dolgoznak román rendezővel, vagy román színészek magyar rendezővel, hol magyar, hol pedig román drámákat színre víve. A dráMA találkozó szervezői nemcsak a szövegeket és a róluk szóló vitákat tartják fontosnak, hanem a belőlük készült előadásokat is. „Mi nem bezárkózunk, hanem kitárulkozunk” – fogalmazta Nagy Pál, a színház halk szavú, finom humorú igazgatója a megnyitón, ahol magyar és román, magyarországi és romániai szakemberek gyűltek össze a színház kis kiállítótermében, körbevéve a színésznők által létrehozott alkotásokkal, ruhákkal, ékszerekkel – és süteményekkel, illatos gyümölcsteákkal.
Így kezdődött…
Vişniec
A világban Eugène Ionesco mellett a legismertebb román kortárs írók közt tartják számon Matei Vişnicet, akit hol Becketthez, hol Kafkához, hol Pirandellóhoz vagy Fellinihez hasonlítanak. Nálunk eddig mégsem sikerült betörnie. Pedig több drámája lefordítva várja, hogy végre magyarországi színpadon is bemutatkozhasson. Legutóbb például a marosvásárhelyi Látó nyári színházi számában jelent meg újabb művei egyike, a Paparazzi avagy egy elvetélt napfelkelte krónikája Patkó Éva fordításában. Ezen a találkozón két drámájával is szerepelt. Az első este az Aradi Kamaraszínház és a Pécsi Harmadik Színház közösen mutatta be a Lovak az ablakban című drámáját, két magyarországi színésszel, Bacskó Tündével és Harsányi Attilával, illetve egy romániai magyar színésszel, Tapasztó Ernővel – aki a szöveget is fordította –, a román rendező, Radu Dinulescu irányításával. A háború borzalmairól szóló művet 1987-ben a bukaresti ősbemutató előtt egy nappal betiltották, és csak 1989 után kerülhetett Romániában színpadra. Vişniec a ionescói abszurd hagyományt követve ábrázolja a háborút, az emberi viszonyoknak a háború okozta ellehetetlenülését, olyan parabolával, melyben a történelem a bagatell szintjére süllyed. Kis mikrotörténetek: az anya elbocsátja a fiát a háborúba, majd hamarosan halálhírét veszi. A lánynak idős, hadirokkant apja teszi pokollá az életét. A feleség a háborúban megőrült katonatiszt férjétől szenved. Mindeközben időről időre hírnök érkezik, hogy beszámoljon a háború állásáról, a vétlen áldozatokról, akik többnyire nem is harctéren, inkább valami fatális véletlen következtében halnak. Azzal, hogy a három női és a három férfi szerepet ugyanaz a két színész játssza, még egyetemesebbé teszik a történetet. A díszletben az embert ősidők óta kísérő tárgyak: gyalult asztal, székek, polc, fémedények. A ruhák is egyszerű szabásúak, természetes anyagúak, olyanok, hogy bármikor hordhatták, hordhatnák őket – akár ma is.
A másik Vişniec-bemutató a találkozó utolsó estéjén volt És a csellóval mi legyen? címmel. Ezt a román forradalom ideje alatt írta a szerző, 1989 decemberében. Az abszurd dráma alapszituációjába kerülünk: négy ember bezárva egy váróteremben, kinn szakad az eső, tombol a szél, nincs hova menni. Egyikük egyfolytában csellózik, a többiek pedig ehhez viszonyulnak. Hamar rájönni, hogy a művészethez való viszonyról szól – az előadás mégis érdekes. Egyszerű, üres térben három pad, digitális falióra, és a szereplő a típusát jellemző ruhában. A színészek játéka élvezetes, a sémaveszély ellenére kellő plaszticitással jelenítik meg a figurákat, Jankovics Anna az érzékeny nőt, Posta Ervin az öregembert bottal, aki mindenkin uralkodni akar, Olcsváry Gellért pedig a hol ide, hol oda húzó fiatalembert. A csellista kellően titokzatos idegen marad Hadnagy László alakításában, aki egyébként a Székelyföldi Filharmónia tagja és a székelyudvarhelyi Palló Imre Zeneművészeti Líceum nagybőgőtanára, s az előadás kedvéért tanult meg csellón játszani. A rendező, Zakariás Zalán maga is elmondta az előadást követő beszélgetésen, hogy tudja, mennyire ismert dramaturgiájú mű, mégis izgalmas színházi lehetőséget látott benne. Nem tévedett.
Nádas
Nincs olyan kortárs drámatörténeti munka, mely megkerülhetné Nádas Pétert, a színházi bemutatóit illetően mégis nagyon szerény a lista. Most eggyel bővült a Bocsárdi László rendezte bukaresti Komédium Színház előadása által, Anamaria Pop fordításában. Fontos, hogy a dráMA programjában is szerepelt ez az előadás. A Temetés a Nádas-oeuvre leginkább metafizikus darabja, bár ebben is sok utalást találni a hétköznapi valóságra is, sőt a közeli magyar történelemre is. Leginkább a színház modellezése, de a dráma szövegében oly gyakran fölbukkanó ki nem mondható szó emlegetése másfajta perspektívát is mutat. Sokan írtak már arról, hogy Nádas művében, ha kimondatlanul is, de benne van a ’68-as nemzedék traumája is, az értelmiségiek alkuja a kádári hatalommal. Bocsárdi előadása épp ezért megrázó, mert a színház a színházban játékon túl finoman sejtet valami titkot a bennünket figyelő erőről, arról, hogy sohasem tudhatni, mennyire vagyunk magunkban, mennyire irányítjuk mi a sorsunkat. Mindezt fölerősíti a dobozbelsőhöz hasonlító papírmasétér, melyet a neves képzőművész, Bartha József tervezett, s a két színész, Mihaela Teleoacă és Dragoş Huluba különleges alakítása. A testükkel, arcukkal, gesztusaikkal sokrétegű megközelítését adják a Nádas-szövegnek, elszomorítanak és fölvidítanak, a becketti sivárságtól a legharsányabb bohócságig merészkednek és vissza. Az előadás szélsőségekkel játszik, ez teszi élvezetessé és elgondolkodtatóvá.
Nelega
Alina Nelega a román irodalom fiatal nemzedékéhez tartozik, aki különféle színházi kísérletekben is részt vesz, legfőképp olyanokban, amelyek nem hagyományos színházi közegben készülnek. Nemrégiben írt egy furcsa regényt is, melyben mindenféle monológok, naplórészletek, csetelések keverednek. Ez magyarul is megjelent, Az utolsó boszork@ny címmel. A dráMÁ-n bemutatott Ameli sóhaja című monodrámája pedig egy monológsorozat része, amit Nelega azért írt, mert ahogy ő mondja, hisz a színészben, „aki meditál, képes önmagába nézni, joga van az ihlethez, mint bármely más művésznek – és aki, intelligens módon, közvetíti az érzelmeket”. A Rudolf Hess tízparancsolatát szintén az aradi színházzal közösen Harsányi Attila vitte színre tavaly. Az Ameli sóhajában egy asszony meséli el az életét hat epizódban, lelkes úttörőkorától a megöregedéséig, bemutatva a Ceauşescu-rendszer embertelenségét. Ezt két verzióban is láthattuk. Először Andresz Katitól Gali László rendezésében, Anamaria Pop kitűnő magyar fordításában. (Anamaria Pop tevékenységére kitérni itt nincs mód, szétfeszítené e beszámoló kereteit, de muszáj megemlíteni azt a nagyszerű elhivatottságot, amit a román és a magyar irodalom oda-visszafordításával tesz a két nép irodalmának megismertetéséért.) A magyar nyelvű előadásban egy aluljárókból jól ismert hajléktalan nő emlékezik vissza. Ez is egy lehetőség, időnként működött is a szöveg, ám színészileg kissé hektikusra sikeredett este lett. Annál káprázatosabb volt Cristina Casian, aki a színészdiploma-munkájaként készítette el az előadást, egyetemi társa, Mariana Cămărăşan rendezésében, és rögtön a bemutató évében, 2008-ban elnyerte a román UNITER díját pályakezdő kategóriában. Bámulatos volt, ahogy egyik karakterből a másikba bújt, jó néhányan egy szót sem értettünk a nézőtéren, mégis feszülten követtük végig. A szinte üres térben egy-egy kellék segítette, hol egy kréta, hol egy kendő, hol egy bevásárlótáska – és mindent elhittünk neki. Érdemes lenne Magyarországon is helyet találni ennek az előadásnak, esetleg a Rudolf Hess-szel párban.
Schwajda
Schwajda György több mint harminc éve írta a Himnuszt, nyilván maga sem gondolta annak idején, hogy még ma is ennyire aktuális lesz, országhatároktól függetlenül. Az Aradi Művelődési Ház és a Galaci „Fani Tardini” Színház közös produkcióját ugyanaz a Radu Dinulescu rendezte, aki Visniec Lovak…-ját is. Stilizált térben, központban egy asztallal, hullámpapír díszletfalak közt játszatja az eleve filmes technikával megírt történetet. A minuciózus realizmus fölnagyított stilizált elemekkel keveredik. Románul játszottak a színészek (Notaros Lajos fordításában), remek figurateremtő készséggel. Különösen emlékezetes maradt Victoria Cociaş érzékeny alakítása Aranka szerepében. Érdekes, hogy mennyire eltérőek voltak a vélemények az előadást követő beszélgetésen. Volt, aki ripacskodásnak minősítette azt, amit mások egyenesen a commedia dell’arte hagyományaival rokonítottak. Mindenesetre Dinulescu sok eszközt használ az erőteljes hatás érdekében: népszerű balkáni zenét (utalás Kusturica világára) és filmbejátszásokat. Érdekes továbbá, hogy 2000-es Himnusz rendezésében Taub János is reklámfilmeket vetített a jelenetek közt, ahogy most ebben az előadásban is ez történt. Elég kézenfekvő párhuzam a szegények és a gazdagok világa közt.
Spiró
A Prah-ot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata adta elő, a színész László Csaba rendezésében. A díszletet és a jelmezt ebben az előadásban is Bartha József tervezte, aki a látványban érdekesen követte a rendező elképzelését. Eleinte szokványos realista térnek tűnik föl minden, bár egy-két árulkodó jel utal arra, hogy a valóságban ez nem így lenne, majd egyre lehetetlenebbé válik minden, ahogy a színészek játéka is kezd egyre inkább a szürreális felé menni. László Csaba ezzel kitágítja, általánossá teszi azt a történetet, amely már önmagában is az abszurd határát súrolja. Spiró kétszemélyes játéka – ezúttal László Zsuzsa és Kilyén László előadásában – újra húsba maróan szól rólunk, írhatnám, hogy idegesítően, mint valamennyi eddigi előadásban. Mindig más nagyítódik föl, a rendezők hol ezt, hol azt a gondolatot erősítik föl – de a végeredmény mindig ugyanaz. Ott a kérdés: én mit tennék? Meg az is, hogy: mit teszek most?
Garaczi
A Plazma műsoron kívül volt látható. A rendező Tóth Árpád és az öt színész, Albert Orsolya e.h., Balog Dóra, Benedek Botond Farkas, Dénes Gergely, Dunkler Róbert felolvasószínháznak titulálták a népszerű G. Kávéházban előadott művet – de közben pontosan kidolgozott jeleneteket, helyzeteket láttunk-hallottunk. Eszköztelenségével, fiatalos játékosságával a KoMa előadását idézte föl az alkalmi bemutató. Ez a darab, melyre a születésekor azt mondták első szakember-olvasói, hogy a magyar színpadok nemigen fognak kapdosni utána, majd féltucatnyi bemutatót megért már. Most is értőn fogadta a közönség, talán azért, mert szellemesen és viccesen szól korrupt világunkról, a média uralmáról, kiüresedett kapcsolatainkról és életünkről, nyelvileg is igen találékonyan.
Beszélgetések
Az előadások mellett minden ilyen találkozón a beszélgetések a legfontosabbak. Volt ennek hivatalos része is, amikor például Elena Popescu, az UNITEXT Kiadó főszerkesztője beszélt arról, miért adnak ki kortárs drámákat, hogyan keresik meg a műveket és aztán hogyan terjesztik a köteteket, vagy szó esett a magyarországi Színházi Dramaturgok Céhének Nyílt Fórum rendezvényeiről, kiadványairól stb. De legalább ilyen igaziak voltak azok az eszmecserék, amelyek a folyosókon, szünetekben, az éttermekben, esti beszélgetéseken zajlottak. Hisz a színházat csak együtt lehet csinálni, amit aztán nemcsak nézni jó, hanem beszélni is jó róla. Például arról, hogy hogyan tovább.
LŐKÖS ILDIKÓ
