A Ruszt József Stúdióban (azelőtt Üzemszínház) lényegében nincs díszlet. Üres pódiumot kétoldalt négy-négy monitor szegélyez. Többnyire a színen van egy koporsó mint a családi vállalkozás emblémája, aztán a padló alól ez-az előkerül, a darab legjobb jelenetében süllyesztve látszik egy egész autó belső tere, néha poénosan előbukkan a motorja is.

Az üres, általános tér hiányérzetet kelt, ami azért érdekes, mert fél évtizede, amikor Kaposváron Keszég László rendezésében amúgy remek és sikeres előadás született Dušan Kovačević A maratonfutók tiszteletkört futnak című darabjából, amelyet Karsai György a POSZT-ra is beválogatott, a tulajdonképpen elrajzolt, eltúlzott, mégis valóságos tereket jelző díszlet, a rendezés realisztikusnak is felfogható jellegével együtt váltott ki egyesekből fanyalgást. Sokan meg úgy éreztük, hogy valójában négy színész, Znamenák István, Gyuricza István, Kovács Zsolt és Hunyadkürti György remek alakítása emelte önmaga fölé a darabot és a nem különösebben izgalmas rendezést. Pedig ma már bizonyára Nagy Viktor, Nyári Oszkár, Pető Kata és Márton Eszter akkori játékára is rácsodálkoznánk.

De ma már nyilván azt is nehéz volna megmondani, miképpen hatna ránk az akkori előadás, vajon ma is úgy éreznénk-e, hogy a szöveg elemeltebb, a nézői fantáziát kevésbé megkötő külsőségek között jobban, rétegzettebben, gazdagabban érvényesülne. Az viszont biztos, hogy Réczei Tamás mostani kecskeméti rendezéséből, Mira János minimális díszletéből, Kiss Borbála ócskaságokban és egészségügyi segédeszközökben tobzódó jelmezeiből hiányzik a miliő, a légkör, a környezet, a talaj, amelyből ez a történet, ez a szatirikusan eltúlzott családi horrorkomédia megszülethet. Hiányzik Szerbia, hiányzik a Balkán, hiányzik Kelet-Közép-Európa. Hiába a nyolc képernyő, rajta szájbarágó ismeretterjesztésképpen Tito (ki ismeri föl vajon?) korabeli hivatalos ünnepségen, hiába a szerb zene meg a szerbül megszólaló egyéb világslágerek, a szinte üres tér és a még üresebb színészi játék olyan általános síkra emeli el a történetet, ahol az már érvényét veszti. Tito mutogatása egyébként is felesleges, hiszen a szocialista modernizációs kísérlet intermezzójának felemlegetése éppen napjainkban nem ad sokat hozzá a darab amúgy változatlan időszerűségéhez, mai érvényéhez.

(fotó: Walter Péter)

Dušan Kovačević 1972-ben írt szatírája olyan világról szól, olyan világnak a jellegzetes magatartásformáit túlozza el, ahol a török hódoltság majd háromszáz évvel tovább tartott, mint nálunk, s ennek megfelelően mélyebbre hatolt a viszonyokba, a mentalitásba. A modernizáció olyan mélységesen ősi, archaikus gondolkodásbeli elemekkel, szokásokkal, értékrendekkel keveredik, amelyek a nyugati polgárosodástól kicsit is jobban megérintett társadalmakban valószerűtlenek. A valószerűtlenség persze éppen a szatirikus túlzás jellegzetes, legsajátabb terepe, de csak akkor, ha a túlzás alapja, az, amit eltúloznak, a maga világában nagyon is valószerű. A Topalovic-klán, amely sajátos temetkezési vállalkozásból él évszázada, ismerős közép-kelet-európai viszonyokat sűrít magába. A trehány, szétzüllött társadalomban, ahol közrendnek nyoma sincs, talán nem is egészen képtelenség, hogy a temetőből visszalopott koporsókat évtizedeken át rendszeresen újra eladják. Az archaikus morál, a családközpontú, patriarchális erkölcsiség a nyers, férfias erőszak feltétlen tiszteletével párosulva viszont jellegzetesen keleties, Európában főképp a Balkánon továbbélő, a modernizáció koráig fennmaradt sajátosság.

Hihetnénk azt, hogy közelebb kerülünk Kovačević szövegéhez, ha lecsupaszítjuk e balkáni jellegzetességétől, ám éppen fordítva történik. A Topalovic család és a róluk szóló darab olyan mélyen gyökerezik a balkáni modernizációban, hogy a Balkán levegője nélkül elhervad, megsápad, meghal. Elveszti minden színét, ízét, erejét. 2005-ben Kaposváron a Vajdaságból érkezett Keszég László sokat meg tudott éreztetni abból a világból, amely a darabnak éltető közege, s ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ráismerjünk benne arra, ami rólunk szól, ami kell ahhoz, hogy transzponálhassuk, a magunk viszonyaira értelmezhessük, végső soron megérthessük azt.

Réczei Tamás bizonyára nem érti és érzi ezt a mély balkániságot, s főképp nem érti és érzi ennek fontosságát. Helyette általános esztelenséget, veszettül tomboló értelmetlenséget ábrázol. Rendezését az általános hangoskodás mellett az öregség, az emberi romlás, megrokkanás, szétrothadás fölötti gátlástalan gúnyolódás szabja meg. Társadalmi közeg, történelmi miliő nélkül, anélkül, hogy ez a bőségesen áradó ocsmányság valami mást, többet is jelezne, akár visszataszító ízléstelenség is lehetne. Az előadást azonban éppen legnagyobb gyengesége menti meg: egy pillanatig sem lehet komolyan venni. Nem lehet mai európai normákhoz mérni, nem lehet mai szemmel nézni. Durván középkorias, legfeljebb kora reneszánsz gúnyolódás a hetykélkedő vénség, a pipiskedő gyengeség fölött – nagyjából ennyi a játék érdemi része. Ez is főképp Kőszegi Ákosnak köszönhető, aki a majdnem legöregebb eleven Topalovicot az általános emelt hangú ordítozáson túl sok találó és köztük nem kevés eredeti ötlettel játssza. Fazakas Géza és Hegedűs Zoltán kevésbé agg, illetve középkorú Topalovicként törekvően dolgozik egy-egy harsányan jellegtelen bunkó férfi portréján. Kéner Gabriella idétlen mosollyal és reszketéssel egészíti ki a tolókocsiban fejtámasszal és pelenkázva közlekedő legöregebbet, aki a rendező szerint nyilván már annyira vén, hogy nővé vált. A többi színész végképp elveszetten, tanácstalanul próbálja a szövegét valahogy érteni, netán értelmezni. Csémy Balázs kisfiúsan adja a lázadó Mirkót, Kántor Zoltán Pokol Gyenkaként általános ifjú macsó. Zeck Julinak szemlátomást sejtelme sincs, hogy ki az a néma lány, akit játszik, és főképp mit keres a történetben. Bognár Gyöngyvér helyett leginkább a fartömés jelzi Olja kilétét, Körtvélyessy Zsolt pedig szakszerűen alkalmazkodik fekete szegélyű fehér öltönyéhez és pompásan kockás ingéhez.

ZAPPE LÁSZLÓ