Beköszöntésnek is nevezhetném a Magyar Színház legújabb bemutatóját, hiszen az új direkció hivatalba lépése utáni friss bemutatósor előadása ez Őze Áron vezetése alatt, s a rendező az ún. menedzser-igazgató, Sipos Imre, a vezetést megpályázó triász tagja. (Guelmino Sándor, a művészeti vezető volt a harmadik.) Mivel itt élünk, Budapesten, azt is tehetnénk, hogy hirdetjük: „jöjjön, aki az évad legsokkolóbb darabját akarja látni”, vagy még pontosabban, „aki a legobszcénabb színpadi látványosságra kíváncsi”. Mert több elképzelhetetlen dolog megtörténik itt. Itt és nem másutt, ahol már-már szokva lennénk az ilyesmihez. De pontosan ez érdektelen esztétikai szempontból: egy generációs és szemléleti váltás lehet majd idővel tanulságos, s lehetne majd beszélni róla akár ennek az előadásnak a kapcsán is, de ehhez még kell kifutás, az összevethetőséghez anyag.
Ami történik tehát, az nem a színház saját történetében érdekes elsősorban, hanem esztétikailag és a befogadás felől. Minden adva van egyébiránt, ami a kortársi modernség illúziójához kell. Élő szerző, német, 1972-es születésű: David Gieselmann – egy újabb név abból a körből, amelyet a Szilágyi Mária-féle német vonatkozású információ-átadás, illetve a tárgyiasult forma, Az arab éjszaka-antológia ismertetett meg: Schimmelpfenning, Sybille Berg, Marius von Mayenburg, Theresia Walser-művek, színpadról is már ismerősen. Ráadásul abszolút mai probléma és figurák, a színház számára meg öt egyenlő nagy szerep, egy tér, egynemű díszlet s jelmezek. Van kiváló fordító is, Forgách András – egyszóval minden klappol. És hát valahogy mégsem. Az irtózatos blődli, egy nagy farce (illetve annak szánt előzetes) után az utolsó ötöd levonatja, szimbolikussá merevíti, jól elmagyarázza a tanulságot. Teszi ezt jóformán anélkül, hogy gondosabban kidolgozná az előzményeket, azaz a szörnyű tréfát kiötlő, már mindenen unatkozó fiatal házaspár előéletét. Káoszkutató férfi, csomagküldő cég törzsvásárlóival foglalkozó asszonyka: ettől még nem kéne szükségszerűen annyira elidegenedve lenni. Túlpörgetett élénkségük, édelgésük, a trilla és szaladgálás: amennyiben drog következménye, akkor az hol van, ha meg nincs módosult tudatállapot, akkor mi is van? (Camus, Sartre, Moravia avagy Fukuyama gondolati alapvetése már a távolban. A yuppie elidegenedés pedig Bret Easton Ellis óta kötelező kűr, nemcsak prózában, a filmvásznon is.) Körülbelül három mondatnyi „önfeltárásra” futja: látták egykori gimnazista társaikat egy diszkóban, önfeledtséget imitálva. Nincsenek már érzelmeik, és „érezni akarnak valamit”. Ezért aztán meggyilkolnak egy túl unalmas kollégát (név szerint Kolpert urat), és viccből megmondják, hogy megölték egy hasonlóan unalmasnak tetsző házaspárnak, hogy azok megdöbbenésén még jobban szórakozzanak.
Nem hiányzik a didaxis: a személyiség hiányzik. Nem pótolja tempó, bulvár-burleszk felszín, színészi fegyelemmel kivitelezett rohangálás, kapkodás, álságoskodó álságosság. Szórakozni nem eléggé poénos vagy már kissé elnyűtt az alapanyag: be van-e zárva a színpad előterében a nagy pántos láda, illetve rejt-e hullát? Kinyitni az ajtót belülről, mikor épp nekiszaladnak. Nagymonológban négyféle különböző pizzát rendelni, azokat furtonfurt összekeverni stb. Nyílt színen valódi ételt gusztustalanul enni: bár tiramisu szétkenése orcán újdonságnak hat kétségkívül. Valami erőteljesebb humor és mélyebb személyiségrajz elkelne. De fordítva is működhetne: egy eltartottabb játékmód, amire például a számokká redukálódás szövegrétege utal, talán segíthetne a hullámzó színvonalú szövegen. (A pizzarendelés számai, a vásárlói kód száma, Kolpert mint örökké árkedvezmények bevételi százalékait számító kistisztviselő utal erre. A szakmájuk – káoszkutatás, illetve építészet – szakszavaival zsonglőrködő férfimonológok stilizált hűvössége is.)
Csak látszólag színészfüggő a darab: energia és alázat túlélőkészleteiből dolgozik az öt színész, Ruttkay Laura és Bede Fazekas Szabolcs, Benkő Nóra és Fillár István, valamint a kissé rezzenetlenül adott ziccerszerepben a pizzás, Rancsó Dezső. A túláradó kényszermozgásosságot az előbbi páros nyögi, a hangsúlyozottan németes visszafogottságból indító, komolyabb sorsot cipelő Fillár István és a nejét játszó Benkő Nóra nagyobb átalakuláson megy át, több teendőjük van. Mole úr ugyanis zugivó, diabéteszes, plusz az állását is elvesztette. Feltehetően fel is szarvazták, ráadásul van valamicske morális tartása. A zárkózott asszony – Tordai Hajnal kitűnő, magasan zárt lila nadrágos kompléjában – azonban színpadilag túlhajszolttá lesz. Holttestre kell pisilnie (amúgy is mindenki folyton vizel), konyhakéssel szurkálnia, meztelenre és önmagából (ki)vetkeznie, a poénos szövegeket folytatólagosan, tárgyiasan elmondania. Edith ugyanis rákap a „fekete humor” ízére, tevőlegesen vesz részt az egyre durvább tréfálkozásban: ettől kötelezően önfeltár is. Szaporodnak a hullák, Kolpert úr után az építész férj majd a pizzafutár is berétegződik a véres ládába. Benkő Nórát láthatóan megviseli mindez – de hát a nézőket sem kevésbé. Nem mintha brutális jelenetek sokaságának nem lennénk kitéve az aluljárótól a talkshow-ig, vagy másfelől mondjuk Dosztojevszkijtől Szorokinig. Mégis levetkőzés marad a kivetkőzés. A divatos felületen kaparászik az egész „vakulj a valóságtól” revü. Olyan, mint a trendi, retróban tartott újgazdag plasztik-bőr szobabelső, a három magzatpóznyi méretű, mintázott áttört réssel. Csak a csupasz teste fér oda be látványos záróképként a magára maradt gyilkos hármasnak. „Játék – részben”, mondja talányosan az alcím. Voltaképp nagyon őszinte: a Kolpert úr játéknak és elme-, valamint léleknyitogatásnak is hiányos.
BUDAI KATALIN
