Jó tudni egy színmű pontos műfaját. Nem csupán amiatt, hogy kiírják a plakátra tájékoztatásul a közönségnek, mire számíthat. Alighanem a szerzők azért is szokták mindjárt a címlapon megjelölni, hogy máris eligazítsák a majdani színre vivőket. Csakhogy a drámatörténet előrehaladtával mind bajosabb lett besorolni azokat az opusokat, amelyek a tragédia és a komédia pólusai közé esnek. S ha már az író maga sem tudja, minek is nevezze művét, könnyen juthatnak tévútra azok, akik életre keltik.
Vajon mi állhat David Gieselmann német eredetijében a Kolpert úr cím mögött? Talán semmi. Mindenesetre a magyar fordításban, legalábbis a színházi példányában nem találni efféle jelzetet (noha Forgách Andrást szabatos tolmácsolóként ismerjük, s most sem hagy a szöveg semmilyen kívánnivalót maga után). A színlapon „játék” szerepel. Ami tétovaságot sejtet. S a gyanú beigazolódik annak az előadásnak láttán, amelyet a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpadán mutattak be.
Ami bizonyos: a Kolpert úr nem vígjáték. Márpedig úgy kezdődik e stúdióelőadásban, mintha „vidám színpadok” műsordarabja lenne. Miközben vendégségre készülődik egy fiatal pár, Sarah és Ralf, beszélgetnek, pontosabban szólva könnyedén csevegnek. Egy filmről, amelyben valaki egyszer csak fegyvert ránt s lövöldözni kezd. Azt hihetni, hogy éppen moziból jöttek, vagy most kapcsolták ki a televíziót, amely a szóban forgó filmet sugározta. De nem így volt. Aznap nagyon is sarkalatos tettre ragadtatták magukat, aminek hatása – furcsa mód – cseppet sem érződik rajtuk. Holott éppen azért elevenítik fel a vásznon vagy képernyőn látottakat, mert tulajdon helyzetükkel rokon az oktalan erőszakba torkolló akció. De csak fecsegnek-fecsegnek. És minduntalan incselkednek egymással, mint az olyan párok, akik szerelmi életük felhőtlen idejét élvezik. Nyoma sincs annak, hogy egy nyomasztó élményt kellene ellensúlyoznia a szexualitásnak. S a lehető leghangsúlytalanabbul mondják azokat a mondatokat, amelyek utalnak arra, ami velük történt, s ami – már a látogatókkal együtt – történni fog.
Menet közben úgy gondolhatták: a Kolpert úr krimi. Aminek a „poénját” nem szabad lelőni. Nem is feltétlenül kell, elegendő bizonyos késleltetés. De csak úgy, ahogy a szinte mesterművekké nemesült krimikben történik. Hogy minden egyes mozzanat hiteles legyen végül a „megfejtés” szemszögéből is. Persze nehéz „duplafedelűen” játszani. Sarah és Ralf magatartásának hiteltelensége mégsem elfogadható, s nem csak az expozícióban. Mert itt nincs is szó krimiről vagy krimivígjátékról. Ha minden olyan dráma, amelyikben ölnek, krimi lenne, az volna Shakespeare összes tragédiája is, s hosszan lehetne bővíteni a sort, vissza az ógörögökig, s előre napjainkig. A krimikben is van indoka a gyilkos tettnek, de eszméje, mondandója, tartalma csakis a vérbeli drámákban van. Az író dicséretére állíthatjuk – Kolpert úr és a többiek halála sem nélkülözi a gondolatot.
A hazai közönség még éppen csak megismerte David Gieselmannt. (Bár a Kolpert úr magyarországi bemutatója nem a minap jött el, hanem két esztendeje, Székesfehérvárott.) De a harmincas éveinek második felében járó szerzőt már a német kortárs dráma meghatározó személyiségének tartják. Éppen a Kolpert úrral robbant be a Royal Court Theatre-ben. Még beszédesebb az a tény, hogy szülőhazájában a Schaubühne mutatta be, mégpedig Wulf Twiehaus és Marius von Mayenburg közös rendezésében. Mayenburg pedig ismert nálunk is, játszották műveit, a Lángarcot, a Parazitákat, A hideg gyermeket, A csúnyát. Vegyük példának az emblematikus Lángarcot, amelyben két testvér megöli mindkét szülőjét, majd egyikük beilleszkedik, másikuk felgyújtja magát. Furcsa lett volna, ha bárki is krimit farag belőle. Éppúgy kiüresedett életekről, az elsivárosodás elleni lázadásról szól, mint a Herr Kolpert.
Ám David Gieselmann nagyon is jól ismeri a drámaíró mesterségét – „vesztére”. Szinte klasszikusan szerkeszt, megvan a tér, az idő, a cselekmény egysége. Olyan jelenet-technikákat is működtet, mint amilyen a „quidproquo”, amit a commedia dell’ artétól Molière-en át Feydeau-ig és további jelesekig használtak. S azt is tudja, hogy a tévedésekből, félreértésekből, felcserélésekből csírázó, a zavart végletekig fokozó szcénákat szögesen másmilyenek közé helyezze. Így lesz a számokkal jelzett pizzák és feltétjeik rendelése már-már tohuvabohu. De a pizzafutár is reménytelenül belebonyolódik a rendeléshez tartozó adatok – nevek és címek, telefonszámok és törzsvevőszámok – pontosításába. Természetesen a végre megérkező pizzák sem azokhoz kerülnek, akik kérték, hosszasan cserélgetniük kell, mire a megrendelők elfogyaszthatják a megfelelőt. Ezek közé a jelenetek közé ékelődnek azok, amelyek lassacskán fényt derítenek Kolpert úr sorsára, s egy-egy monológgal az „action gratuite” elkerülhetetlenségére is. De a komikus epizódokkal a szerző nem oldani, inkább fokozni akarhatta a feszültségét annak a légkörnek, amelyben „kés áll a levegőben”. Példák ezek arra, milyen reménytelen már a legköznapibb cselekedetekben is egymás megértése. De annyira hibátlanok ezek az egymást kiigazító dialógusok, hogy csak hatásosaknak, mutatósaknak, mintegy bravúrszámnak nézik őket.
Ezekben a percekben nincs jelen az, ami Sarah és Ralf, nemkülönben a vendégeik, Edith és Bastian lelkét nyomasztja. De sokáig a többi szituációban sincs meg ez az érzet. Egymást ugrató, egymást irritáló négyesnek látszanak, akik a szokottnál gátlástalanabb játékokkal töltenek meg egy estét. Még akkor sem térnek el szögesen az olyan karakterektől, akik holtukig semmi végleteset nem művelnek, amikor pedig egymásnak ugranak, egymásnak veselkednek. Lehetne emlegetni a Nem félünk a farkastól című Albee-drámát, amelyben szintén két házaspár bonyolódik keserves játékba. De nem volna szerencsés a hasonlat, mert az a csaknem fél százada született színmű legfeljebb látszatra, egy sosemvolt gyermek létezőnek tételezésével feszegeti a lélektani realizmus határait. Míg a Kolpert úrban vannak abszurd vagy abszurdoid mozzanatok, mint amilyen az a kopogás, amely a ládából vagy a láda felől hallatszik, noha a „címszereplő” hullája végül a faliszekrényből esik ki. Ami korántsem azért van, mert a szerző becsapja a közönséget. Azért hallják a ládából, mert arról beszélnek, hogy ott lapulhat a holttest. Hiszen még az ajtó kopogtatását is a ládából hallja egyikük. Vagyis alámerülnek egy olyan atmoszférába, ahol nem érzékelhető már a realitás. Ez az atmoszféra hiányzik az előadásból, a lelki végállapot nem itatja át a személyeket. Enélkül hogyan fogadható el már az is, hogy gyilkosok csupán időtöltésül kiadják másoknak a titkukat? Csakis a „már minden mindegy” stádiumában lehetséges.
Természetesen nem a színészektől kérhető számon az értelmezés, vagy akár a színészvezetés. Amit Ruttkay Laura számlájára lehet írni, hogy Sarah szinte a „végjátékig” túlzón viháncol. (A szintén túlzott sminkjéért pedig Tordai Hajnal lehet a felelős, aki egy pizzapartyhoz alkalmas ruhákat tervezett, a halálközeli helyzetre viszont nem utal.) Bede Fazekas Szabolcs azzal a szellemi munícióval adós, ami Ralfot tudós elmeként megkülönböztetné a többiektől. De megjegyzendő, hogy kettejüknek nehezebb a dolguk, hiszen ez a pár van tudatában a véres történteknek, a másik páros „egyenesben” játszhatja azt, amit a közvetlen szituáció kínál. Benkő Nóra megfelel Edith személyében egy gátlásos, férjét kiszolgáló, majd ellene is fellázadó asszonynak. Fillár István foglya lett annak a minősítésnek, miszerint Bastian kolerikus természet. A pizzafutárt Rancsó Dezső alakítja jó ritmusérzékkel, egy-egy alkalmas pillanatban megérezteti, hogy ez a „laza” fiatalember az egyetlen életrevaló közöttük.
Minden ellenvetés dacára, nem megfontolatlan munkát sejtet Sipos Imre rendezése. (Apróság, de a pontosság igényét tanúsítja, hogy a bejárati ajtó mögött a fény sosem közvetlenül a távozó után alszik ki, hanem egy lépcsőházi automata kapcsoló szokásos késésével.) Talán ha többször lett volna módja találkozni efféle színművel a rendezőnek, akinek tapasztalatai színészként bőségesebbek, meglelte volna az adekvát stílust és szellemiséget, amelyhez a „játék” végére színészeivel együtt közel jut. A három halottat bezsúfolják a ládába, amelynek lehajtott oldala nem takarja már Kolpert úr, Bastian és a pizzafutár tetemét. A három élő mezítelenül kuporog egy térelválasztó fal kerekded nyílásaiban (Szlávik István tervezte a dizájnos lakásbelsőt), úgy, mint az embrió az anyaméhben. A didergető kép sugallja a gondolatot, amelyért érdemes a fásult lelkek drámáját színre tenni.
BOGÁCSI ERZSÉBET
