Arden több mint fél évszázada írt művéről ezúttal a darab hagyományos előadásmódjához képest új játékstílusban bizonyosodott be, hogy kifutott alóla az idő. A felpörgött agresszió világában, a korábban valószínűleg felmérhetetlen társadalmi különbségeket kitermelő keleti vadkapitalizmus időszakában már nem lehet súlyos tartalmakkal telíteni a valaha botrányosnak tartott, mára üresnek tetsző darabot.

Nem nehéz elképzelni, hogy a múlt század közepe táján milyen meghökkentő lehetett a nyers hangvétel, a durva színpadi beszéd, nemkülönben maga a téma, a hagyományos életteréből a lakótelepre költöztetett cigány család mindennapjai – nagy családi élet, vendégjárás, veszekedések, szex üzleti alapon, gyilkossággal végződő kaland a múltban: közbotrányokozások és reménytelen kimenetelű konfliktusok a hol jó szándékú, hol bornírtan sunyi kispolgári miliővel. Kevés évtizeddel később, a kaposvári bemutatón nálunk is hatni tudott a darab: a „létező szocializmus” világát éltük, amikor, bár köztudottan problémákat vetett fel, nem volt téma a szegénység és a szegényekkel, a cigánysággal kapcsolatos kérdéskör, mivel hivatalos álláspont szerint ezeken már túlhaladt a rendszer. A Katona József Színház rendszerváltás utáni bemutatóján viszont már kiderült: hosszabb távon a darab nem állta ki az idő – és a geopolitikai különbségek – próbáját. Ami korábban érdekes téma volt, a sokat megélt Kelet-Európában ekkor már semmi különöset nem mondott, formája pedig – életképek epikus füzére – még a közbeiktatott songokkal együtt sem tűnt elég izgalmasnak. A néző joggal érezhette úgy: aki csak néhanapján is átvág a nyolcadik kerület belső részein – az ország egynémely távolabbi pontját nem is említve –, drámaibb formában találkozhat a színpadon megjelenítettekhez hasonló konfliktusokkal.

Koblicska Lőte, Molnár Gusztáv és Fábián Gábor (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Szputnyik műhely Göttinger Pál rendezte előadása a nézői figyelmet megcélozandó, jó érzékkel a tartalmi-formai szikárítás eszközeihez folyamodik. Meghúzott szöveg, lerövidített darab (a tömörítésnek szerepáldozata is van) – szinte mindvégig székhez szögezetten előadva. Az előadásban az életképsorozat elemei így egymásba szövődő párbeszédek részeiként jelennek meg, elébe menve mindenfajta szociografizáló naturalizmusnak. S ha nem láttunk volna az utóbbi időben már jó pár „üldögélőszínházat”, elképzelhető, hogy újdonságával ez a forma valóban vissza tudott volna hozni valamit a darab egykori izgalmából. Így azonban az előadás legfeljebb korrektnek mondható, amelyben a történetdarabok világosan követhetők, a párbeszédek jól felépítettek, és a figurák sallangmentesen állnak előttünk. A komplexebb, zabolátlanabb előadásairól ismert Szputnyik színészeinek bizonyára hasznos workshopot is jelentett ez a fajta munka. A végeredmény azonban a színészi játék minőségét tekintve nem mutat egyenletes színvonalat, holott az efféle statikus előadásmód csak roppant erős színpadi jelenléttel bíró színészek esetében tudja meggyőzni a nézőt. Persze akkor is jóval könnyebben, ha érdeklődésre számot tartható darab áll az előadás hátterében.

Dömötör Adrienne