Örkény István bevezető mondata a Kulcskeresőkhöz 1975-ben: egyszerre ígéret és fenyegetés: arra figyelmeztet, hogy a kudarcról lesz szó. 2010-ben, Keszég László kaposvári rendezésében a legrosszabb színpadi korba ért mű újszerű előadásáról viszont azt állapíthatjuk meg, hogy a kudarcról lett szó. A cselekményt múlt időbe utasító igével – paradox módon – éppen a tegnap született mű jelen idejűségét kívánom hangsúlyozni. A színdarab – amelynek ennél konkrétabb műfaji megjelölésével már Örkény is adósunk maradt – valójában közel áll a többi Örkény-dráma cégéreként elfogadott tragikomédia műfajához. A világhálón egy mai, feltételezhetően ifjú kritikus azt hangsúlyozza, hogy az „átkosban” íródott, és „nem kevés társadalomkritikával megborsozva” került színpadra. Ez azonban kevésnek és túlságosan általánosnak tűnik, s nem utal arra, hogy a szöveg és a környezet is magában hordozza a láger legvidámabb barakkjának külső-belső jegyeit, Buñuel a hatvanas években felkavaró filmjének, a bezártság mítoszát képre fogalmazó Öldöklő angyalának hatását…
Harmincöt év alatt megváltozott a tér és az idő, megszűnt a lakáselosztás hajdani rendje, és még a mindennapok nyelve is új árnyalatokkal gazdagodott, szegényedett. Napjainkban nincs annál merészebb, izgalmasabb dicséret, mint ha a kaposvári élmény hatása alatt megkockáztatjuk: a Kulcskeresők ma időszerűbb, mint valaha. „Csak” a színei váltak komorabbá, a hangsúlyok tolódtak el. Míg a hetvenes években az „álmodó nép” minősítése és a cselekvés kockázatának félreismerése számított újszerűnek, mára az Örkény kárhoztatta „önhitegetők és világbolondítók” sötét árnyéka nőtt nagyobbra, és ennek megfelelően szigorodott a szerző kritikája is. A megállapítás, hogy minél jelentősebb egy kortársi mű, annál nagyobb esélye van rá, hogy koronként új érvényt és értéket prezentáljon a színpadon, a klasszikusok többségére érvényes ugyan, ám az idők során tagadhatatlanul közhellyé kopott. Igaz, az ősbemutató óta folyamatosan fenntartásokkal fogadott Kulcskeresőket –ellentétben akár a Tótékkal – sem a kritika, sem a színházi közvélemény nem minősítette klasszikusnak. Ismeretes, hogy az író annyira kínlódott a naturális expozíciót és a szürreális folytatást keresztező megoldással, hogy munka közben felajánlotta: hajlandó akár vissza is fizetni az előleget. Erre szerencsére nem került sor, de a fogadtatás ellentmondásos voltára jellemző, hogy az új bemutatóról még ma is mint a legritkábban játszott Örkény-darabról írnak a világhálón.
Pontos statisztika ugyan nem áll rendelkezésemre, de köztudott, hogy a szolnoki ősbemutató (1975) óta láthattuk a mű dramaturgiailag némileg átszerkesztett változatát a Nemzetiben (1977) és sokszoros várakozással fogadott felújítását a Katonában (1983). De kísérletezett az elveszett kulcs felkutatásával Csiszár Imre is 1993-ban a Budapesti Kamaraszínházban, és műsorra tűzte Örkény sikert ígérő darabját a kassai és a kolozsvári magyar színház is. De hol van ez akár a Macskajáték számtalan Orbánnéjának világszínházi hódításától!
Be kell látnunk, hogy hiába hittek a legjobb Örkény-szakértőnek számító rendezők – Székely Gábor és Major Tamás is – a Kulcskeresőkben, és hiába melegedik meg a szívünk ma is, ha Papp Zoltán és Őze Lajos sokrétű Bolyongójára, Törőcsik Mari részvétet keltően szorongó, rokonszenves Fórisné alakítására gondolunk, az inkább csak félsikert hozó vállalkozások egészében mégis kielégítetlenül hagytak, és majdnem nyomtalanul halványodtak el az időben. (Tartok tőle, hogy nem illendő önmagamat idézni, de két korabeli kritikám címe – „Még mindig nincs meg a kulcs” és „A kulcs a semmiben forog” – önmagában is árulkodó.) A Kulcskeresőknél mostohább színpadi pályafutásra az Örkény-életműben csak a méltatlanul agyonhallgatott, máig megfejtetlen – és valóban a legritkábban játszott – Vérrokonok ítéltetett.
A Kulcskeresők színpadi története minden változatban a vadonatúj panellakásba beköltöző pilóta családjának hétköznapi honfoglalásával és az ilyenkor elkerülhetetlen zűrzavart nehezen toleráló Fórisné legtöbbünk számára ismerős, kínos „Fehlleistungjaival” kezdődött. Mindenkivel előfordulhat, hogy a számtalan teendője közepette elfelejt kenyeret venni, hogy hebrencs módon úgy csapja be az ajtót, hogy közben elhányja – elveszíti, elhajítja vagy éppen egyetlen rossz mozdulattal használhatatlanná nyomorítja – az új lakás kulcsát. Mindez azonban – általában, és Fórisék esetében is – még könnyen orvosolható hiba lenne. Hiszen – elvben – Nelli férje és lánya is rendelkeznek lakáskulccsal, és éppen új otthonukban vendégeskedik Benedek, az ezermester szerelő. Csakhogy a „kulcshiány” és az ebből következő, helyzetkomikumba torkolló baleset nem érne meg egy egész estés darabot. Főként nem Örkénynek, aki ebben a művében is a tőle elvárható és megszokott nemzetkarakterológiai vizsgálatot folytatja, és mindenekelőtt hősei – azaz a magyar társadalom – konfliktusaiba, folyamatos kudarcai okába kíván bennünket beavatni. A cselekmény kezdetét megelőző konfliktus – legalábbis a felszínen, a szöveg első szintjén – Fórisék házassági válsága. A különbség csak abban mutatkozik, hogy az ősbemutató tapasztalatai alapján Örkény feszesebbre húzta a szálakat, és a Nemzeti színházi változatban Nelli már a darab kezdetére túl van a döntésen. Kezében egy előre megírt szakító levelet tartalmazó borítékkal érkezik a kulcsmizéria folytán előbb csak bezárhatatlan ketreccé, később pedig kinyithatatlan börtönné lett közös lakásba. Ezt a házasságot mellesleg nem egy ismeretlen vagy ismerős Harmadik fellépése zavarta meg, nem kölcsönös vagy akár egyoldalú elhidegülés aknázta alá. Nelli tulajdonképpen változatlanul szereti és becsüli férjét, csak a pilótafeleségként rámért örökös aggodalom ellen lázad. Mert nehéz elviselni, hogy eleve veszélyes munkakört betöltő férje állandóan bajba, zűrbe kerül, parancsnoki posztjáról többször is leváltják. Bebizonyosodott, hiába jó pilóta, ha egyszer nem pilótának való. Hiányzik belőle a helyzetmegítéléshez szükséges józanság és arányérzék, mert képtelen felismerni a kockázatot. Mulatságos és kínos történeteit hallgatva, negyedóra elteltével már mi nézők is egészen más szinten és színben látjuk, és másként értékeljük nemcsak Fórisék helyzetét és a házastársak kapcsolatát, de a két fél kudarctűrő képességét is. Megtapasztaljuk, hogy a kulcsmizéria következtében valóságosan és jelképesen is börtönné válik a bezárult panellakás, és közös, nemzeti karaktervonások hordozójává a pilóta.
Aki akadékoskodni akar, a bezártság – történelmi? – motívumának túlhangsúlyozását akár a bevezetőben elmondottak ellenkezőjére is fordíthatja. Annak idején is érzékelhető volt, de azóta vitathatatlanná vált, hogy a bezártság nem csak fizikai – politikai – értelemben hat. Kérdés csak az, hogy lehet-e a börtön-szindróma időszerűségéről beszélni akkor, amikor a hetvenes évek óta lakótelepeinken nemcsak lakásajtók nyíltak ki, de a darab születése óta felment a vasfüggöny is. Az Európai Unió egyenrangú tagjaiként evidens, hogy nem valóságos, fizikai sorompók léte nyomaszt, hanem főként tudati, szellemi és morális korlátok nehezítik az áhított kitörést, gátolják a panellakások lakóinak szabadságát. Keszég László tudatosan erre az utóbbi jelenségre, létező konfliktusforrásra koncentrál, és ezzel másfajta, új időszerűséget kölcsönöz a darabnak.
Kaposvárott erre figyelmeztet még a produkció (Kőfaragó Gyula tervezte) műsorfüzete is. Első pillantásra meghökkentő, hogy a címlapon látható tíz portréról a szerkesztő még a színészek, sőt a szerepek nevét is lehagyta, és csak a szereplők tekintetét eltakaró, vörös egyenszemüvegekkel üzen a közönségnek. A bizarr látvánnyal félreérthetetlenné és kissé félelmetessé is torzítja a társulatot és a közös sorsunkról, közös fogyatékosságainkról szóló előadást. És ha már a látvány lehetséges lélektani hatásánál tartunk, érdemes megemlíteni a fény, illetve a fényhiány szerepét az előadásban. A szerelő ügyetlensége következtében létrejött néhány perces rövidzárlat jó alkalom a rendezőnek arra, hogy afféle „black comedy” atmoszférát teremtsen a színpadon, és az egymást kerülgető szereplők jól koreografált mozgásával is fokozza a feszültséget. Az összezártság kényszerítő alkalmat teremt a szereplők komor gondolatainak kimondására. Viszont ezt követően a sötétséget oldó, házilag készített apró mécsesek felvillanása – épp ellenkezőleg – megnyugtat és gyönyörködtet.
Új színt kölcsönöz a színpadi játéknak a cselekmény margóján megjelenő létproblémák kitágítása. Nem a szereplőgárda változott, csak az egyes emberek által cipelt terhek és gondok súlya. Mintha egy-egy epizód erejéig elrontott életek kollekciójába nyernénk betekintést. Nelli a férjével való szakítás esélyeit latolgatva még azt hiszi, hogy ha be tudja zárni – mármint az ajtót –, szabad emberré válik. Mi azonban tudjuk, és Keszég László nem is enged megfeledkezni róla, hogy ez is önáltatás, illúzió. Ha valamilyen csoda folytán hirtelen kitárulna, illetve bezáródna a panellakás börtönajtaja, ha egyszer csak megenyhülne Fórisné félelme, a megoldatlan problémák akkor is velünk – illetve a szereplőkkel – maradnának. Továbbra sem jutna állás A Bodónak, a Fóris lány rádióriporter álmokat dédelgető szerelmének, Benedek villanyszerelőt pedig változatlanul nyomasztaná halálos betegen magára hagyott feleségének sorsa. És végzetesen csalódna Erika is, a Nobel-díjas választottjára váró felső emeleti lakótársnő, akinek évtizedek óta dédelgetett reményei mennének füstbe egy elhibázott reptéri leszállás következtében. Dramaturgiailag talán vitatható a darab második részében belépő új szereplők sora, de a mellékfigurák sorsának nyomatéka is hozzájárul ahhoz, hogy a gondokat ne egyes emberek véletlen bajának, személyes veszteségének, hanem közös sorsunk és megpróbáltatásaink terhének érezzük. Amin igazából nem segít sem a vigasztalással házaló nagy manipulátor patetikus szövege, sem az általa nagyvonalúan és nagy mennyiségben kínált – mellesleg Fórisék tulajdonát képező – pezsgő.
A személyi igazolványban feltüntetett névvel, meghatározott életkorral, foglalkozással sem rendelkező, egyszerre valóságos és misztikus Bolyongóról annak idején leplezetlen jóindulattal, rokonszenvvel, afféle panelházi Lukának kijáró megértéssel írtak a kritikák. A kolozsvári bemutató előtt maga Örkény István is mentegette, sőt igazolta teremtményét azzal, hogy Bolyongó valójában a lelki életünk védekező mechanizmusát alkotó fehérvérsejtek színpadi megszemélyesítője. A lakótelep arcnélküli költője a bennünk élő kiolthatatlan remény prókátora. A gyógyító mámor, amit tőle kapunk, ha nem is változtatja meg, legalább feledteti a vereséget. Csakhogy a mi tegnapunkban túlságosan nagy szerepet kaptak a megalapozatlan reményeket, hazug illúziókat tápláló és terjesztő Bolyongók. Saját kárunkon tanultuk meg, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”, és a magunk tapasztalata győzött meg arról, hogy akárcsak a színpadon, az életben sem ők oldják meg a problémákat. Sokáig, akárcsak Fórisék, mi is szerettük volna elhinni, hogy élethazugságokat adagoló jótevőnk a maga optimizmusával, lelkes igyekezetével képes orvosolni a hozzá forduló vagy éppen csak körülötte élő bajbajutottak nyavalyáit, mindenekelőtt azzal, hogy elhiteti: nem is olyan nagy a baj. A Bolyongó azzal, hogy erényt kovácsol a hibákból, sikert a kudarcból, kész hősként ünnepelni a hibát hibára halmozó pilótát is. A Kulcskeresők legérdekesebb és nyilvánvalóan legellentmondásosabb figurája egyszerre valóságos és virtuális lény, aki szerepe szerint általában meghatározó motorja minden előadásnak. Kaposvárott azzal, hogy egy a megszokottnál fiatalabb, szikárabb, valójában két lábbal a földön álló Bolyongóval találkozunk, tágabbra nyílik a figura kritikájának lehetősége, sőt szükségessége is. Kocsis Pál nem érzelmeinkre, hanem racionális lényünkre apellál. Ráébredünk, hogy nem lélekmentő prófétával, hanem már-már profi lélekhalásszal van dolgunk. Az ismeretlen Bolyongó valójában olyan ismerős, modern manipulátor, aki hivatalból optimista és céltudatos illúzióterjesztő. Kocsis Pál mértéktartó és minden túlzástól mentes alakítása kétértelműségével izgalmasabbá, érdesebbé teszi a színpadi vitát, s ezáltal még kínosabbá válik a darab végén a pezsgővel előcsalogatott happy end.
A többi szerep nem jelent túlságosan nagy erőpróbát a kaposvári társulat tagjainak. Csapó Virág (Nelli) szorongó félszegsége együttérzésünkre is apellál, s egyszerre hitelesíti a feleség szerelmét és indulatait is. Kelemen József szélsőségek közt egyensúlyozó Fórisa arról győz meg, hogy „bűne a koré, mely szülte őt”, de ez még nem ok a feltétlen megbocsátásra. Kovács Zsolt néhány árnyalatot még hozzá is tesz a beteg feleségét magára hagyó szerelő önváddal küszködő karakterfigurájához, míg Takács Géza (A Bodó) eltökéltsége rokonszenves, de kitörései inkább csak leegyszerűsítik a viszonylag kicsi, de bonyolult szerep körvonalait. Nem egyértelmű, hogy a Fórisék Katinkáját játszó Czene Zsófia kulisszahasogató hisztériázása – az előadás egyetlen disszonáns momentuma – színészi vagy rendezői félrefogás következménye, de mindkét változatban súlyosabb hiba annál, mint hogy szó nélkül hagyhatnánk.
Célszerű és esztétikus eleme, kerete az előadásnak Árvai György díszlete. A kaposvári környezet egy fokkal talán tágasabbra sikerült a konvencionális panelenteriőrnél, de ez akár azzal is indokolható, hogy ily módon jobban beférnek a színpadi lakásba a korábban beszállított, halomba hordott bútorok és a Nelli által behurcolt cuccok is. Érdekes, hogy a hétköznapi naturalizmussal berendezett, jellegtelen lakószobát felülről jelentőségteljes, már-már mesebelinek tűnő, fenyegetően fekete árnyékok határolják, míg lentről fényesen elválasztott sáv keretezi a sziluettet: a sötétlő Budapest fölött megnyugtató zöldes fénnyel ragyog az ég. Csak az a fránya lakótelepi ajtó ne lenne…
Jó volt Kaposvárott újra látni, és így látni a Kulcskeresőket. Merem hinni, hogy Örkény is örült volna az előadásnak. Legfeljebb a téma és a helyzet aktualitása szomorította volna el őt is.
FÖLDES ANNA
