A sokat játszott, legendás filmekből (mint Sidney Lumeté Henry Fondával, vagy a későbbi változat, Jack Lemmonnal) is jól ismert színdarabot napjaink magyar valóságához közelítve vitte színre Koltai M. Gábor a nyíregyházi színház stúdiójában. Állandó dramaturgjával, Sediánszky Nórával felhasználták az előadáshoz Nyikita Mihalkovnak és munkatársainak „12” címmel készült filmforgatókönyvét, s Hamvai Kornél kortárs érzékenységű fordítását alapul véve olyan szövegváltozatot készítettek, amely mintegy Kelet-Közép-Európába „honosította” az amerikai jogrend működésére alapozott bűnügyi játékot.
Az esküdtek egy lerobbant kultúrház óvodai termében, néhány összetolt asztalt körülülve játsszák el játékaikat, hisz mint megtudjuk, a bíróság épületében éppen bombariadó van. A játék azzal kezdődik, hogy egy flegma titkárnő (Horváth Réka) hosszasan szöszmötöl, iratokat rendezget, üres papírlapokat helyez el az asztalokon, majd lassan beszivárognak az esküdtek, mindegyikük alaposan szemügyre veszi a lepukkant helyiséget, konstatálja a helyzetet, és helyet keres magának. Polgárok, tisztviselők, tanárok, brókerek, öltönyösen, rágógumizva, farmerosan, vagy Adidas melegítőfelsőben. Azonmód kezdetét veszi az esküdtszéki szeánsz, amint lecihelődnek, többen mindjárt szavazni akarnak, merthogy mielőbb szabadulnának a kényszerű bezártságból; ki a tévébeli focimeccsre kíváncsi, ki a családjához sietne haza, mert rég nem látta a szeretteit, ki a bombázó barátnőjét várná a repülőtéren.
Gyorsan megejtik az első szavazást. A vád szerint egy tizenhat éves roma fiú nyereségvágyból megölte apját, rugós kést döfött a szívébe, amit állítólag több tanú is bizonyít. Az első körben tizenegyen szavaznak ellene, ám akad az esküdtek közt egy férfiú (Horváth László Attila játssza), aki szerint a fiú nem bűnös. És innentől kezdve lassacskán elszabadul a pokol, mert van az esküdtek között egy mindvégig indulatoktól fűtött, erőszakosan fellépő férfi (őt a melegítőpólós Puskás Tivadar játssza, kitűnően), aki társait lehurrogva, terrorizálva akarja érvényre juttatni akaratát. Hamar kiderül róla, hogy masszív előítéletek rabja, nemcsak rasszista és idegengyűlölő, hanem elfojtott ösztönei, kitörő indulatai láthatólag súlyos lelki traumából fakadhatnak.
Koltai M. Gábor feszesre hangolt rendezése egy szimulált és precízen felépített csoportlélektani alaphelyzetet mutat be drámai erővel: azt, hogy hogyan képes az egyik ember manipulálni és meggyőzni társait úgy, hogy közben a csoport tagjainak véleménye gyökeresen megváltozzék. Reginald Rose színműve alapvetően egyszerű drámai alapképletre épül; nem hatol sem az emberi psziché mélyére, sem a társadalmi kollíziók szerkezetét nem mutatja be átfogó lélektani vagy filozófiai igénnyel. Azt jeleníti meg nagyon is racionálisan, hogy milyen az, ha egy alkalmi, összezárt embercsoport elkezd a jól ismert társadalmi sztereotípiák szerint működni, mégpedig éles döntési (határ)helyzetben. A játékban legkevésbé maga a bűnügy felderítése a figyelemre méltó, ám roppant izgalmas tud lenni, amint feltárul a szereplők jelleme, lelkivilága, cselekvéseik motivációja, mindennapi viselkedéskultúrája s beszédmódja.
Az előadás tétjét, igazi karakterét természetszerűleg a színészek játéka és a színészvezetés minősége határozza meg, hisz Reginald Rose színműve alapvetően tizenkét színész ensemble-munkájára és egyenkénti produkciójára épül. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház erőteljes társulatának férfitagjai láthatólag félszavakból értik egymást, s pontosan képesek artikulálni a drámában s a rendezésben megfogalmazódó gondolatokat. Koltai M. Gábor erős kézzel tartja egyben az együttest, s pontosan jelöli ki drámaértelmezésének hangsúlyait. Az előadás centrumában a nyolcadik esküdt, a mindig szabatos, s szerepét alapos életismerettel mintázó Horváth László Attila s a mindvégig protestáló harmadik esküdt, a szenvedélyes-indulatos figurát hozó Puskás Tivadar vitája áll. Alkalmi klikkek szerveződnek köréjük, a többi szereplő hozzájuk képest fogalmazza meg önmagát. Horváth László Attila visszafogottan, de intenzív drámaisággal, formátumosan alakítja a higgadtan érvelő, nyitott és toleráns férfit, aki elsősorban megérteni szeretné a történetet és társai motivációit, s csak ezt követően akar meggyőzni bárkit is az igazáról. Puskás Tivadar plasztikusan és roppant erővel hozza az indulatoktól vezérelt, vadul tomboló, elvakult férfit, aki, ha kifogy az érvekből, dulakodni kezd, s hamar „leugatja” vitapartnereit. Napjaink eldurvuló valóságának jellegzetes figuráját látjuk megelevenedni eme frusztrált és agresszív teremtésben, aki nemcsak focimeccsek őrjöngő B-középjéből, hanem immár a szélsőségekre fogékony közéletből is ismerős. A két főalak körül bonyolult vonzások és taszítások erőterében egzisztálnak a többi figurák. Avass Attila blazírt és cinikus médiamenedzsere végig ingadozik elfogadás és elutasítás között, többször is megváltoztatja véleményét, látszik rajta, hogy valójában nem érdekli az egész cirkusz. Fazekas István kilencedik esküdtje megvallott zsidóságának s a szüntelenül újratermelődő antiszemitizmusnak lélektani, társadalmi hátországát felvillantva érvel higgadtan. Gáspár Tibor tizedik esküdtje súlyos előítéletek rabjaként nehezen adja be a derekát, valóságos csapásként éli meg, ha rasszista kollégája alulmarad a meccsben. Tóth Károly Balkánról elszármazott orvosa érzékenyen közvetíti a kisebbségi lét megalázó helyzeteit, röpke szilaj táncbetéttel is illusztrálva a másság eredőit. Olt Tamás villogó napszemüveges vagány csávót formál érzékletesen, akit csak a tévébeli mérkőzés állása villanyoz fel, egyébként pedig látványosan unja a végtelennek tetsző szócséplést. Gyuris Tibor metrós munkása önállósuló játékbetétben játssza el egy önmagát is nehezen megfogalmazni képes ember mulatságosan kommunikációképtelen figuráját. Illyés Ákos tanárból lett temetkezési vállalkozója aktuális példázatként szenvedélyesen meséli el a temetői korrupció abszurd eseteit. Pásztor Pál szemüveges, öltönyös esküdtje decens úrként, érzelemmentesen szemléli társai asszóit, Balogh Gábor visszafogott kívülállót alakít, aki, ha nem muszáj, nem avatkozik közbe, csak sodródik az árral. Petneházy Attila elfuserált, vidéki színésze levezető elnökként korrekt próbál maradni, majd végképp elunva a perpatvart, végignyúlik a fal melletti széksorokon.
Hőseink felugrálnak, visszaülnek, köröznek a koszlott teremben (látvány: Vereckei Rita), kávéznak, néha dulakodnak picinykét, elvonulnak a mellékhelyiségbe, vagy aprólékosan felidéznek-eljátszanak egy komplett bűnügyi epizódot, a vád képtelenségét bizonyítandó. Koltai M. Gábor majdnem végig jó ritmusban, a drámai feszültséget fenntartva vezényli le a fojtott hangulatú produkciót, amelyet ugyanakkor többször is megakaszt egy-egy alaposan elnyújtott és a játék ívét megtörő betét (ilyen a nagybácsi történetének elmesélése vagy a barátnő nemi gerjedelmektől űzött várása). Ökonomikusabb jelenetkezeléssel, szigorúbb dramaturgiai munkával a kissé hosszadalmasra sikeredett előadás bizonyára még ütősebb lehetett volna. Ám ne tévesszünk arányt: a nyíregyházi Tizenkét dühös ember nívós és gondolatgazdag kortárs játék, hatásos társadalmi látlelet. Többek közt azt tudatosítja némi humorral és szarkazmussal is fűszerezve, hogy miközben megpróbáljuk meggyőzni egymást vélt vagy valódi igazságainkról, nem árt, ha toleránsak maradunk, megőrizve empátiánkat és önkritikánkat.
KOVÁCS DEZSŐ
