Sajátos sors jutott ennek a kései Händel-operának: a fogadtatás értelmében rosszkor, rossz helyen került bemutatásra. Az 1738-as bemutatót követően mindössze négy előadást ért meg. A közönségnek már akkor is voltak „elvárásai”, így a történeti hős nevével hirdetett művet opera seriaként várta – s amikor meglepetésére mást kapott, „nem vette a lapot”. Pedig uralkodó antihősként való bemutatkozásával kezdődött már jóval korábban is opera (Monteverdi: Poppea megkoronázása). Történt ez kereken egy évtizeddel azután, hogy a szatirikus hangvételű Koldusopera fergeteges sikert aratott. Ott és akkor – 1738. április 15-én – váratlanul érte a londoni publikumot a händeli humor, komédia. Merthogy korántsem tekinthető vígoperának, bár a felhőtlen kikapcsolódás lehetőségét kínálja. Látványt és feszültségmentes sztorit.
Újrafelfedezésére 1924-ben került sor, Oskar Hagen átdolgozásában. Az idő tájt nem egyedülálló, ám mindenkor példás gyorsasággal reagált a hazai operajátszás: már 1928-ban a budapesti közönség is megismerkedhetett e művel. A kritikák tanúsága szerint akkor korán érkezett Xerxes – napjainkban, a barokk újbóli (ki tudja, hányadik) térhódítása idején épp jókor. Barokk – e szó hallatán napjaink művészetekben jártas emberének sok minden jut az eszébe. Barokk zene – még „vegyesebb” a reflexió, hiszen együtt élünk a barokk zene történeti előadásának megannyi értékes dokumentumával (a régi nagyok barokkjátéka) és hitelességre törekvő irányzatok ettől jelentősen eltérő olvasataival. E korántsem egységes terepen úgyszintén a kísérleti eredmények gazdag változatossága gyönyörködtet.
Barokk opera – itt kevesebb a tudás- és élményanyag, s ezért a prekoncepció is. Épp ezért, vélhetően elfogulatlan (nyitott) közönségre számíthat a szereplőgárda.
A mindenkori „hitelességre törekvés” akkor a legeredményesebb, ha nem feledkezik meg arról, hogy az antropocentrikus művészetben épp az ember képezi a „fekete lyuk”-at. Mert az egykori – alkotó, (re)produkáló és befogadó – emberről legfeljebb annyi tudásunk lehet, ami a tárgyi és írásos dokumentumok által megőrződött, átöröklődött. Ahol bármiféle értelmi-érzelmi reakció szükséges, ingoványos talajra érünk. Így a közvetítőket feltételező operajátszás esetében is.
Ennek értelmében maximálisan korrekt Kovalik Balázs rendezői alapállása, amikor alapos kortörténeti ismeretek birtokában a Händel-muzsikára, valamint az emberiből a feltételezésünk szerint „örök”-nek tekinthető sajátosságokra koncentrál. Mert miről is van szó? A barokk opera zenei lényegét a zárt számok jelentették, amelyek kifejezetten magasra állítják a mércét az énekeseknek. Maga az előadás pedig kétségkívül reprezentáció, s mint ilyen, egyúttal élvezetes időtöltés. Olyan látni- és hallgatnivaló, ami leköti a közönséget, a néző értékes szabadidő-eltöltésnek érzi, ha úgy tetszik: szórakozásnak.
Ez a cél ma is – és vitathatatlan, hogy a mai embernek sem könnyű a kedvére tenni. Nagy a konkurencia, az élet, a művészetek minden területén. Ingerküszöböt ingerelni: igazi kihívás! Tenni mindezt úgy, hogy ne sérüljenek azok az értékek, amelyek nem bűvészmutatvány kellékei. Tehát: kapja meg súlyát-jelentőségét, ami súlyos, jelentős – ráadásul, olyan környezetben, ahol tud érvényesülni, akár épp az erős kontraszthatás révén.
Kovalik Balázs érzékenyen olvasta a kottát – és a szöveget. Szabadon engedte vizuális fantáziáját is, de csak annyira, amennyire a barokk operák (miként ő nevezte:) „mértanibb világa” megengedte. Remek ötlet a kétnyelvűség: a zárt számok (áriák, duettek, kórusok) olaszul csendülnek fel, a recitativók nyelve magyar. Így plasztikusan elválik a drámai idő két síkja (az, amelyben a cselekmény zajlik, s az, ahol a reflexiók megállítják az időt). Fegyelmezően hat a nyelvváltás a közönségre is; a recitativók vígoperai világa után emelkedettebb szintet képvisel mindaz, amit olaszul énekelnek. Mégsem válik el (mintegy perforáció mentén) a kétfajta anyag, s erről a képi világ (játék és mozgás) gondoskodik.
Csak jókedvében teremthet ennyire következetesen végiggondolt, ugyanakkor szórakoztató előadást alkotói stáb. Kovalik kulcsszót talált az egyik 1928-as kritikában, mely „a revü lazaságával egymás mellé állított képek sorozata”-ként jellemezte a szövegkönyvet. Mint az európai színvonalú kísérőfüzet tanulmányában írta: „a sziporkázóan ötletes, rendkívül szórakoztató tételek variálása már-már a revüszínházak műsorszerkezetét idézi, ahol egy percre sem lankadhat a közönség figyelme”. Ez jellemzi rendezését, Horesnyi Balázs díszleteit, Benedek Mari jelmezeit és Venekei Marianna koreográfiáját. A színpad mesevalósággá lesz, ahol bármi megtörténhet. Lehet nadrágszerep Xerxész, lehet kontratenor az öccse, elfogadjuk (akár azt, hogy a küklopsznak egy szeme van). Itt és most tény, valóság.
Sokan talán csak a kísérőfüzet szemelvényeiből szerzünk idevágó történeti ismereteket – s talán hálásak is vagyunk Niccolo Minatónak és Silvio Stampigliának, amiért nem törekedtek történeti hűségre… horror lett volna a javából, a katasztrófafilmeken edződött mai hallgatóságot is megrázó. Így tehát a történeti tényanyaghoz képest módosulnak az arányok; az opera időtartamára „átértékelődik” Xerxes; ráadásul az első szereposztás címszereplője, Meláth Andrea termetre is eltörpül partnerei mellett. A „nem hiszem el” és a „dobok egy hátast” gesztusa rendre otthonos a fordulatos cselekményben. S ha nem a cselekményben, Csákovics Lajos Zsolt magyar szövegeiben (legfeljebb az „alszom egy hátast” érződik erőltetettnek) – előadás után az ember szinte kedvet érez, hogy kottából összevesse az eredeti recitativo-szövegeket a szellemes-humoros, mindenképp fordulatos és ízig-vérig modern magyar verzióval. Kovalik Balázs a fordítás munkálataiból is kivette a részét – talán épp ennek köszönhető, hogy a magyar szöveg rendkívül jól „mondható”, a recitálás értelmében (tehát kiválóan érthető).
Két szereposztásban került színre az opera, s bár korántsem egyenértékűek, egyikre sem lehet panasza a közönségnek. A zenekar, Oberfrank Péter vezényletével megbízható alapot nyújt valamennyi szereplőnek. A címszereplők közül Meláth Andrea a „bevállalós”, gesztusaival-mozdulataival hozzátesz a játékhoz. Várhelyi Éva, akinek viszont szinte jól állnak az uralkodói öltözékek, nem képes egyértelműen ironikus alakításra. Zeneileg dinamikai egysíkúsága bántó, szövegmondásában pedig a korántsem szándékolt mesterkéltség (a természetességnek, a beleélő játékot nyelvileg is megjelenítő természetességnek a hiánya) zavaró. Mindkét alkalommal Kálmán Pétert láttam Elviro (eme proto-, illetve ős-Leporello) szerepében – vérbő komédiázása ellenállhatatlan. Xerxész öccsének, Arszamenésznek a szerepében két remek kontratenor debütált az operaszínpadon. A hangversenytermekből (és hangfelvételről) ismert Bárány Péter számára a barokk előadói praxisban való alapos jártassága olyan alap és háttér, amely lehetővé tette, hogy kiélvezze az operaszínpad kínálta többletlehetőségeket. Játszott, mozgott – elhihetően „hozva”a figurát. Jeleskedett a játékban az intenzívebb hangú Birta Péter is – az áriákon nála még érződik, hogy nagyon kell figyelnie a perfekt megvalósítás érdekében (igyekezete sikerrel járt).
Hallottunk két különböző, de egyaránt remek Romildát. Fodor Gabriella szándékoltan egyszerű jelenség a „gagyi” környezetben – Kertesi Ingrid viszont hasztalan igyekszik közös nevezőre kerülni partnereivel, így ő leginkább az áriákban jeleskedik (amikor amúgy is megáll az idő, a gyönyörködő hallgató szinte még tovább marasztalná a gyönyörködtető pillanatokat). Ismerve mozgékony-könnyű hangját, találó szereposztásnak bizonyul; azon viszont csak ámulunk, hogy Fodor Gabriella szinte előzmények nélkül hogyan-mikor tudott ennyire jártassá válni a barokk praxisban. A két Atalanta viszont alig hasonlít egymásra; Fodor Beatrix önfeledten játszik, Bazsinka Zsuzsanna viszont próbálja eljátszani a játékot. Kívül marad a szerepen, idegen tőle ez a fajta színpadi megjelenés, amikor nem érző hősnő sorsába belehelyezkedve kell átlényegülnie.
Az operanézőt lenyűgözi ezúttal a színpadi sürgés-forgás, a járművek (amikor Xerxész léggömbbel érkezik, a közönség olyan meglepett örömmel fogadta, amely becsületére vált volna a Mozart-korabeli léghajós három fiú köszöntőinek is – az emberi természet lassan változik…), a kellékek (például kukába „tüntetése” Arszamenésznek, aki a megfelelő pillanatban felfedi rejtekhelyét, beleszólva Xerxész monologizálásába), a különböző színű műanyagnyulak (playboy-nyuszik?), a Xerxész hisztérikusságát és tehetetlenségét jelképező robbanószerek – megannyi ötlet, s nagy többségük lehetővé teszi a zenei nagy pillanatok felfokozottságát (amikor a cselekmény áriában kulminál). Vélhetően élvezi a részvételt valamennyi szereplő, legyen táncos (aki időnként reflektorfénybe kerül) vagy statiszta (aki rövid szereplésével legfeljebb pillanatnyi meglepetést-hatást tud kiváltani).
Játszottak a szereplők, élvezhették a néha szörnyülködtető göncöket is – és a produkció kidolgozottságának köszönhetően még a konzervatív(abb) ízlésűek is szívesen „behódoltak”.
Jókor került sor erre a modern bemutatóra, ez az előadás méltán maradhat repertoáron a közeljövőben. Olyasmi, amit feltétlenül látni kell, amit érdemes javasolni megtekintésre – s amiért a külföldieknek is érdemes ideutazni. Mint annak idején egy jó Don Giovanniért…
FITTLER KATALIN
