Megszoktuk Alföldi Róberttől, hogy merész újításokkal és hatásvadászattól sem húzódozó ötletekkel rukkol elő klasszikus darabok rendezésénél: most a Művészetek Palotájával közös produkcióban a komplett Óbudai Danubia Zenekart ültette fel a Nemzeti nagyszínpadára. A szimfonikusok hadrendjében koncertszerűen elrendezve a fúvósok, vonósok, ütősök avatott mesterei, az Ármány és szerelem ezúttal koncertszerű változatban kíván megszólalni. Alföldi elemzése a von walterek és kalb marsallok udvari világának ellenpólusaként felhelyezi a város cívis közösségét is a történések köré, s ezt az alávetett, de mozgolódó „polgári társadalmat”, a zenészcsalád Millerék analógiáján tovább haladva, zenészekkel illusztrálja.
Silló István szigorú karmesteri alakja nemcsak zenei idézeteket int be, hanem szúrós tekintetével, elszántan ráncolt homlokával és magabiztos kiállásával megjelenít valamiféle karaktert is. A konok elszánás, ahogy Kulka von Walterének őrjöngő csitítása ellenére csak azért is lendületet dirigál a karmester, szép metafora, és kellőképpen tág is, sok mindent jelenthet. Vörös Róbert dramaturg alapos ollózása nyomán felpörög az öt felvonás költőiségében áradó dráma, és átugorja a mára elavult pillanatokat, köztük például azt a hajdan talán legforradalmibb hangulatú részt is, melyben Lady Milford arról értesül, hogy a zsarnok herceg aranyért kényszersoroztat. Az ehhez hasonlók talán kevésbé érintenék meg a mai nézőt, de azért a maira hangszerelt interpretáció sem csupán az „ármányra” és a „szerelemre” koncentrál, hanem az „ország kifosztásával” is foglalatoskodik. A zenekart felállítgatják, átültetik; a szereplők a zenész-nép közt rejtőznek el; a karmestert időnként kiküldik, de egyszer csak már nem engedelmeskedik; egy-két zenészlányt megríkat ugyan von Walter, de aztán egy csellós fiú majdnem odacsap a vonóval: Alföldi a zenekarral élezi ki a cselekménnyel párhuzamosan egyre feszültebbé váló viszonyt a közösség és hatalmasai közt. Majdnem végig működik az ötlet, hiszen az „ármány és szerelem” témája is újdonságokat kap a zenétől, a zenész sereg látványként is jól teljesít a távolságtartóan hűvös, racionális vizsgálódásra teret nyújtó színpadképek mozgalmában, végül azonban az invenció mégis elfárad a végkifejlet körül; hiába exponálja (feltehetően) a rendezés közösségi passzivitásukat, valójában elfeledkezik a zenész világ organikus működtetéséről.
Sokáig tetszetős viszont a zenei vonulat. „Ki tudná két szív szövetségét megbontani, vagy egy akkord hangjait széjjeltépni?” – harsogja Ferdinánd Luisének teli szenvedéllyel. Az érzelmeknek ez a romantikus tobzódása nagyszerű szövetségesre lel a szimfonikus melódiákban. Aláfesti az érzelmeket, akár egy filmben, de mint fentebb is láttuk, mégis szervesebben illeszkedve az egészbe. Amikor például Ferdinánd először belép, Luise szinte összeomlik, csaknem odarogy a felsikoltó hegedűk mellé: nemcsak látjuk, hanem halljuk is a lelkét feszítő érzelmi vihart. Vagy zenében erősödik a Lady fájdalma is, amikor kiderül, hogy Ferdinánd soha nem lesz az övé. Bár alig váltanak énekre a szereplők, mégis szcenírozott koncert benyomását kelti a miliő. Díszlet nincs – a zenekartól, valamint egy impozáns és míves, ám fel-felgyulladásainak titkát magának őrző csillártól eltekintve –, így Gyarmathy Ágnes ragyogó kosztümjei hivatottak színpadra idézni némi korhangulatot, s a rokokó incselkedését demonstráló színes cipősarkak és az öltözékek barokk vonalvezetése egy stilizált XVIII. századba repítenek, melyet a színészi játék is sajátosan idéz meg.
Koncertszerű cselekményvezetéséhez alig-alig adagol az előadás színpadi akciókat. A szereplők átkanyarognak a zenekar élő díszletén, majd monológok, duettek és többszólamú epizódok csendülnek fel, azaz a szövegmondás dominál, sőt valójában a schilleri szöveg történik meg a színpadon. Ez is zene, a fordító Forgách András írja a Nemzeti Színműtárában megjelentetett új fordítás utószavában, hogy a staccatós szövegbe épített ritmusok és hangsúlyok révén akár partitúraként is lehet olvasni a darabot. Forgách érdeme (is) különben, hogy a sajátos társalgási drámaként előkerülő szöveg friss és világos, mondatai nem túl modernre erőszakolt, sótlan megszólalások, de nem is a romantikában izzó és túlzó lobbanások. A statikus, koncentrált játékkal viszont mégis egészen lobogóvá válva érvényesül a szöveg.
Makranczi Zalán szertelen Ferdinándja naivsága lendületével vágtat a tragédiáig. Nem érti, nem fér a fejébe, hogy apja hogyan kurvázhatja le Luisét, majd pillanatok alatt féltékenységgé fogalmazódik benne a gyanú, amikor a lány később közli vele, nem hajlandó vele szökni, nehogy az apja átkát vonják a fejükre. Makranczi végig megőrzi Ferdinándnak ezeket az egyszerre vad és rendkívül érzékeny reagálásait a felmerülő konfliktusokra. Alakításának hatásos csúcspontja, amikor a féltékenység váddá fogalmazódik a fejében, és nem egy hegedű húrjait tépi, hanem ördögi karmesterként torz és szögletes mozdulatokkal vezényli a zenekar pokoli motívumait mint belső háborgásának akusztikus megfelelőit. Luise vergődését talán leheletnyit az érzelgősség irányába húzza Bánfalvi Eszter játéka; ez a Luise olykor mintha saját sorsán hatódna meg, miközben mégis folyamatos vívódást látunk, ahogy ez a tépett hajú, szeretetre éhes teremtés az agyával próbál úrrá lenni az érzésein. Hevér Gábor remek stílus- és tempóérzékkel robbantgatja a Wurm alakjában rejtőző komikus petárdákat: hüllőszerűen kitartott, elvtelen tekintettel és pontosan súlyozott sunyi kuncogásokkal jellemzett férget alakít. Kulka János von Walter első miniszterként egy hisztérikus pragmatista, érzelmek nélküli karrierpolitikus, aki jeges démonisággal bitorolja el a karmesteri széket, és müzlit kavargatva döf halálra egy-egy jól irányzott pillantással. (A miniszterelnök közönségességét azonban Kulka jobban játssza, mint hogy még böfögéssel is alá kelljen húznia.) Lady Milfordként Básti Juli visszafogott és koncentrált, egyszerre veszélyes és sebezhető, sokszínű és izgalmas asszony. Komornája egy élénk és cserfes Sophie Gáspár Kata életteli alakításában. Von Kalb udvari marsallt Vásáry André m. v. kontratenor énekli, pontosabban recitálja, ugyanis énekbeszédben fejezi ki udvaronckodását. Kulka von Walterével kellemes, de meglehetősen érdektelen operaparódiákat hoznak össze, valahogy idegen betétek maradnak ezek, amin Bella Máté zenéje sem tud segíteni. Molnár Piroska és Hollósi Frigyes játssza Millerék civakodó párosát. Hollósi Millere egy otthon puffogó, vaskos kisember, akiből Ferdinánd aranyai kapzsi színeket is előhívnak. Molnár Piroska Millernéje a szokásos millernéknél hangsúlyosabb alakítás, nem „ostobácska kerítőként”, hanem anyaként van jelen: ő szólaltatja meg a dermedt zenekar és a schilleri szöveg helyett, énekli a tragédia zárásaként Mahler Gyermekgyászdalainak egyik opusát: „úgy hiszem, csak sétálni mentek el…” Ez az álnaiv lezárás ma sokkal súlyosabb végkifejletnek tűnik, mint ha a megrendülés és bűntudat romantikus pátoszát érzékeltetnék a szereplők.
A figurák időnként jelen vannak akkor is, amikor nem kellene jelen lenniük, így tehát elvileg hallanak és látnak olyan dolgokat, amelyekről gyakorlatilag csak egy későbbi jelenetben értesülnek, amikor reagálnak is rájuk. A zenekar pedig, a „város közössége” mindvégig színen van, azaz mindenről értesül, lázongásai és segítőkész megmozdulásai ehhez mérten mégis csak halovány próbálkozások. Ha az alakok növekvő passzivitása koncepciózus építkezés (amit azért nehéz eldönteni, mert nincsenek kellőképpen megtámasztva színpadi helyzetekkel), akkor elég riasztó látlelet ez a tömeg birkatermészetéről és napjaink átlagemberének enerváltságáról, aki e visszaéléseket látva lesüti a szemét, alig-alig véve tudomást az észleltekről, s tovább „muzsikál”, míg másik oldalról az „udvar” metaforikus ténykedései a szembeötlők: itt már nyílt színen zajlik minden visszaélés.
SZ. DEME LÁSZLÓ
