Egyszer csak felhangzik az angol himnusz. Az ember nem hisz a fülének. Persze, ünnepélyes zene. Hangulatában illik a kékvérűekhez, akik körül A hattyú, a Molnár Ferenc-színmű története forog. De mégis! Itt az Osztrák–Magyar Monarchiáról van szó. S ha van zene, amelyet nem lehet másra használni, mint amilyen célra született, az éppen az egy nemzet identitásához tartozó, állami jelképként számon tartott himnusz. Akkor hogyan kerülhetett az Új Színház előadásába? Szeretném, ha volna rá magyarázat. Ha elsősorban a színre vivő Szinetár Miklósnak volna rá indoka. (Annál nyomósabb ok, mint hogy e zenemű egyszer már nagyszerűen funkcionált pályája egyik legjobb – A nép ellensége mellett – színházi rendezésében, a Szent Johannában.) De ha nincs kellő megokolás, az rossz jel. Megfontolatlanságot sejtet másutt is a színjátékban.
Meghökkent a zárókép is. Pontosabban azok a mozgóképek, amelyek a történet személyeinek jövendőjét mutatják filmvetítésen. A trónörökösből király lesz, jegyeséből sokgyermekes feleség és királyné. A hercegi família szebbreményű lányába szerelmes házitanító csakhamar vörös lobogót lenget, s a trón birtokosainak letaszítására tör. Majd évtizedek múltán mindannyian egyazon bizniszben találják meg a helyüket. (Megjegyzem: a himnusza által felidézett Egyesült Királyságban éppen nem történt semmi ilyesmi.) Az uralkodókat vagy lelőtték, akár családostól, vagy emigrációba kényszerültek, s bizonyára akadt olyan is, aki az üzleti életben kötött ki. Nem kell nagy koponyának lenni ahhoz, hogy az arisztokrácia sorsáról elmélkedjünk. Aki akarja, gondolja tovább, mi történhetett a szereplőkkel később. A néző megteheti – hazafelé menet. De mi köze ennek egy olyan históriához, amelyet a húszas évek küszöbén vetett szerzője papírra?
De lenyelnénk a békát, ha e slusszpoén, vörös farok előtt – ki-ki nevezze, ahogy tetszik – úgy szólalna meg a Molnár-színmű, ahogy kell. Még ahhoz sem kell feltétlenül ragaszkodni, hogy a játékhagyományok szerint interpretálják a jeles szerzőt. Lehet másképpen, de akkor ne gyengébben, hanem jól, jobban, vagy legalább hasonló minőségben. Itt a „másképp” először a külsőségekben tűnik fel. Igencsak szerény a hercegi lak, eleganciának, választékos ízlésnek nyoma sincs. Vegyük szemügyre például az asztalt vagy az étkészletet. Ráadásul díszletszagú is a látvány, amit Balla Ildikó tervezett, alighanem a rendezői intenciót követve. Még a csillagos ég is riasztó, operettes. Helyre menyecskékként bukkannak elő a rangbéli hölgyek, szintén Balla Ildikó terve szerint. Takaros dirndlit visel a leány, a nagynéni, az anyahercegné, bár ez utóbbinak az öltözete valamelyest a díszmagyarra is hajaz. Nem kell ahhoz sem matrónának, sem aggastyánnak lenni, hogy emlékezzünk olyanokra, akik még a Vörös Október ruhagyár konfekciótermékeiben is úgy jártak, úgy álltak, úgy ültek, hogy szembeszökő volt a neveltetésük. Könyvvel a fejükön tanulták meg, hogyan kell lépkedni, ültükben is szálegyenesen tartották magukat. Ennek a tudománynak hallották-e hírét e „laza” társaságban? Szemlátomást senki sem oktatta nekik, talán színinövendék korukban sem, de most semmiképp. De legyünk igazságosak, e tárgyból a fiatalabb férfi szereplők jobban vizsgáztak. Mert nem az a megoldás, amit a főhősnő követ, hogy nyársatnyelt. Természetesen a szenvedélyes helyzetek megengednek e tekintetben is szabálytalanabb magatartást. Csak hitessék el, amiről minduntalan szó van. Hogy főrangú személyek.
Hisztériáznak, rohangásznak, hangoskodnak. Már-már olyanok, mint egy bővérű olasz família. Nemhogy egy kegyelmes asszony, de egy méltóságos asszony sem engedte volna meg soha magának, hogy ne rejtse el az aggodalmait, indulatait, kétségbeesését. Az el-elszabaduló hajcihőtől súlytalanok lesznek. Ehelyett megmutathatnák, hogy az érzések visszafogása megterhelő, egyre drámaibb feszültségbe taszítja az ilyen lelkeket. Látni, hogy a Beatrix hercegnét adó Bánsági Ildikónak megvannak az érzelmi tartalékai ehhez, van is pár szép pillanata. Arról szólhatna az alakítása, hogy ennek az anyának valóban életbevágó kérdés, hogy a lánya az őseikhez méltó pozíciót foglalja el. Nem puszta hiúságból, rongyrázásból cselekszik. De a színésznő rá-rátesz, mutatja a poénokat. A nővére, Symphorosa pedig Sztárek Andrea személyében úgy szaladgál, olyan forszírozottan beszél, ahogy cselédek szoktak. Egy ilyen házban csönd van (még a mai legelegánsabb hoteleket is az különbözteti meg a többitől, hogy mindenki halkan szól, a vendégkör és a személyzet egyaránt). Éppen ezért lehetne kivételes erejű egy-egy megemelt hang, amikor az események megkívánják. A kívánt attitűdöt Takács Katalin hozza be mint Mária Dominika hercegnő, egy-egy szemvillanással is tudja sejtetni, milyen gondolatok, vagy akár pajzán emlékek vannak a szavai mögött. (Sajnálatos, hogy éppen az ő jelenete sikeredett rendezőileg talán a legvérszegényebbre.) A hölgykoszorú legifjabbik tagja Alexandra, akinek a trónörököst kell elbűvölnie, ám a házitanító szenvedélye perzseli meg. Nemes Wanda játssza (pár esztendeje Jordán Tamás–Lukáts Andor osztályából került a Nemzeti Színházba, ahol játszott Calderónt, Vörösmartyt, Spirót, rövid életű előadásokban, s egy-egy vendégszereplése után ettől az évadtól szerződött az Új Színházhoz). Alighanem a címbeli, fenséges külleméről elhíresült hattyúmadárhoz igazodott, amikor eltökélten merev tartást vett fel, sőt, merev mimikát. Amin keresztül szinte semmilyen érzet nem tör át. (Ahogy már utaltam rá, ennek nincs sok köze az arisztokratikus zárkózottsághoz. Hiszen az nemcsak magatartásforma, hanem életszemlélet is. Ez utóbbiról lehetne manapság is elgondolkodni.) De akkor sem talál magára, amikor a kimértség burkát leveti. Legyen erre példa az az inkriminált csók, amellyel a trón várományosának szeme láttára megajándékozza a házitanítót. Annyi az egész, hogy egy kislány odapenderül. Sem előtte, sem utána, sem közben nem lehet érzékelni, hogy abban leereszkedés, alamizsna (is) lappang. Holott erről szól két jelenet is. Szinte csodálkozva hallhatnánk a látottak alapján, amikor előbb a férfi, később a nagybácsi hányja a leányzó szemére, hogy valójában csak könyöradomány-félére szánta el magát.
Térjünk át a férfinépre. Csakugyan népi ivadékoknak tetszenek azok a fiatalemberek, akik libériájukat leadva, fehér alsóneműben tartják tenyerüket a bérükért, a díszvacsora után. Elszegényedett volna máris az arisztokrata család, hogy csak alkalmanként fogad nagyobb személyzetet? Minden fölényeskedése ellenére inkább hozzájuk tartozik Dávid Áron inasa, de vegyük úgy, hogy kis ideje szolgál itt, különben rég kipenderítették volna. Míg Vass György olyan lakájnak vagy komornyiknak látszik – mert udvarmesternek azért nem, hiába tiszteli ekképp a színlap –, aki nagyon is „belakta magát” a hercegi házba, s megvan a véleménye. Mendler András és Somhegyi György személyesíti meg Beatrix kiskorú fiait, mértékkel adva hozzájuk egy kis ebadtaságot. A szereposztás doyenje alighanem Papp Zoltán, aki Wunderlich ezredest jeleníti meg éppen úgy, mint sok más szerepét.
Más léptékkel mérhető Eperjes Károly alakítása, de szintén a korábbiakból, vagyis „hozott anyagból” készült. A családhoz tartozó Jácint atyának többnyire kikerekedik a szeme, nyitva marad a szája, leesik az álla. Hányszor láttuk már ezt az arckifejezését a színésznek... Bizonyára mulatságos annak, aki nem találkozott még e „bohócériával”. És hányszor hallottuk már sajátos beszédét, amelyből könnyen lehet paródiát csinálni. Örömöt okozna, ha egyszer azon a hangon szólalna meg, ahogy „civilben” beszél, mondjuk egy tévéinterjúban. Vagyis létezik manírtalan hangja is. Ehhez legközelebb akkor jut, amikor betölti a játék „keretének” tisztét, mintegy felkonferálja. De amikor egyházi személy és arisztokrata létére igencsak bővérű, lendületes alakot kreál, szájtáti fizimiskája ellenére is eszes és tettre kész nagybácsit, nehezen érteni meg, miért nem tetézi azzal, hogy figura helyett embert mutasson.
Alighanem szeret mókázni Almási Sándor is, tette már jópárszor. Amikor Albert hercegként megérkezik, aggodalmasan nézünk elébe, nem lesz-e a trónörökösből afféle agyalágyult. De tudja, hol a határ. S a történtek előrehaladtával egyre többet árul el a szertartásos nyájassággal viselkedő férfiúról, éber figyelmet, konfliktuskerülő óvatosságot és konfliktusmegoldó készséget, empátiát és nagyvonalúságot, s olyan értékrendet, amelyhez biztosan igazodik. Csupán egyvalami kérdéses: hogyan lehet megsejteni a szinte előadáshosszig tartó „érdektelenségéből”, nagyon is sarkos elfordulásaiból azt a vonzalmat Alexandra iránt, amely végül a leánykérésig vezeti. Persze, nem akar színt vallani, amíg felséges anyja beleegyezését nem bírja. De ezt az érintettek, s nem a publikum elől kellene takargatnia. Gyanítom, ebben a „koncepció” a ludas, amely szerint tartogatnia kellett a nézőknek egy „meglepetést”.
A szerelmi bonyodalom másik pólusán a tanár áll. Erős személyiségnek kell annak lennie, aki felforgatja egy főrangú család békéjét. S az Ági Miklóst játszó Száraz Dénes elég erőteljes is. (A vidéken és szabadúszóként eljátszott számos szerep tapasztalatával érkezett meg az Új Színházba, immár tagnak.) Korrekt magatartású, egyenes derekú, mélyen önérzetes embert mutat. Látszik a szemén, mit érez, mit gondol akkor is, amikor pedig illemtudó rezerváltsággal viselkedik. Emlékezetes attól lesz, hogy a szenvedélyeit sem rejtegeti, a haragot, a sértettséget, a lobogó vágyat, a vakmerő szerelmet. Egy cseppet sem hiányzik, hogy ritkábban sarkall nevetésre.
Mert amúgy mesét láttunk a királykisasszonyról – azaz: a jövendő királyasszonyról – és a szegényember fiáról. Csakhogy Molnár Ferenc szerint mégsem lesznek egymáséi. Nem az a vége, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Ez az álmokból a földre huppantó befejezés int arra, hogy inkább a lelkek mélyére kell figyelnünk. Ami csak hellyel-közzel történt meg. A szórakoztatás végül is – kedvszegő.
BOGÁCSI ERZSÉBET
