Komoróczi Komoróczy Jenő adótiszté a mondott, jó tíz percen át szemlélhető testrész, melybe még lázmérő is dugatik (jó, diszkréten inkább a combok közé). Oldalt fekszik az ágyban, arccal a színpad mélye felé, s szemlátomást nem zavarja, hogy hölgyek – háziasszonya, Szalay néni, Nelli – látogatják.
Engem zavar. Nem feltétlenül prüdéria okán vagy esztétikai szempontokból, hanem mert rombolja mindazt, amiért Barta Lajos gyönyörű drámáját érdemes elővenni és közönség elé vezetni.
Az említett persze csak egy abszurd ötlet a sok közül. Vannak brutálisabbak, vannak finomabbak, sőt rafináltabbak. A három lány nyilvánosházi allűrökkel igyekszik megerőszakolni az urakat, Lujza is, Böske is valósággal behurcolja gavallérját a nem látható leányszobába, Lujza ehhez már nyílt színen (?) derékig levetkőzik, Böske az ablakon épp csak bekukkantó katonatiszt elbódítására lehúzza bugyiját, és szoknyáját derékig emelgeti, durván nyalják-falják, bosszúság esetében ütik-verik szegény szeladonokat. Pofoz a galamb szelídségű Szalay néni is, szinte minden szereplő alól legalább egyszer kirántják a széket, a teljesen gyagya, szenilisen tipegő Szalay bácsi tiroli ancúgban idétlenkedik, Udvardy Pista, a katonatiszt viszont inget nem visel uniformisa alatt, Komoróczy pedig távkapcsolóval irányítja a háborút és vihart egyszerre szuggeráló kinti robajokat.
Példák a finomabb darabpukkasztásra. Az első rész családi farsangi mulatsággal zárul, lakmároznak, táncolnak, estélyi ruhához bohócsipkát öltenek a szereplők, szünet után, még a farsang tartozékaként, míves kis bábszínház jelenik meg a rivaldánál, melyben fiúbábu és lánybábu üzekedik, a szülők jóindulatú figyelmétől kísérve, és akkor még nem beszéltünk az előadást záró filmről, mely egyrészt Lujzát mutatja be helyre biciklis postásként egy kevéssé étvágygerjesztő faluban (ahová a darab szerint postáskisasszonynak és nem kézbesítőnek szerződik), másrészt Böskét, amint a kietlen padláson bánatában önakasztást kísérel meg. Ezután a rövid színpadi fináléban Komoróczy ágyán ott szorong mind a három nővér (az adótiszt ekkorra már nem az oldalán fekszik): a diadalmas Nelli, a postás egyenruhás Lujza s a gyászba öltözött, megsanyargatott nyakán merevítőt viselő Böske.
Aki a darabot nem ismeri, akár elismerőn csettinthetne: ez aztán rendezői színház a javából, igazi ötletparádé. Valóban: számos szövegkönyv elképzelhető, amelynek jól állna ennyi vad és groteszk geg (és higgyék el, a felsoroltaknál sokkal többel van dolgunk, például egy hatalmas asztalnyi színpompásan összeválogatott művirággal, amelyet Lujza és Böske, a két boldogtalan nővér úgy rendezget, hosszan, elmélyülten, mintha valami céljuk s az egész jelenetnek értelme volna, azon túl, hogy a rengeteg virágot végül tragikus gesztussal a földre rántják, majd kisöprik).
A világ drámairodalmát akár osztályozni is lehetne aszerint, hogy melyik író, melyik mű nyitott annyira, hogy elbírja, sőt provokálja a színházi önkény töményebb vagy szoftabb változatait, de az osztályozás végül fölösleges agyketyegtetésnek bizonyulna, mert a kategóriákat minden valamirevaló újabb előadás tovább módosíthatja. Ibsen például elég zárt világú szerzőnek látszik, az új német iskola mégis felrázta a stabilnak hitt vegyértékeket, és a Krétakör Peer Gyntje sem volt afféle kánonprodukció. Az biztos, hogy legkevésbé a bulvárdarabokat lehet és érdemes átvariálni, mert (hogy végszónál maradjunk) megannyi peer gynti hagymának bizonyulnának: az előadás a nagy semmihez jutna el.
Abszolútumokban a Bús-Fekete Lászlóktól és Neil Simonoktól eltekintve persze nem gondolkodhatunk. Molnár Ferenc például a zárt világú szerzők közé tartozik, keretei megfelelő arányérzékkel és tapintattal mégis lazíthatók anélkül, hogy a művek autonóm értékei sérülnének: a korábban nem is sejtett lehetőségeket több újabb Liliom-előadás illusztrálja. Nos, Barta Lajos is ilyesfajta író. A Szerelem például számos ötletet elbír, s Paolo Magelli olykor ilyeneket is bedob (mondjuk, miért ne mászhatnának le az udvarlók valamelyik, a külvilágot jelképező emeleti páholyból), de intimitása, fojtott, tragédiákat érlelő atmoszférája miatt a mű rosszul érzi magát Menczel Róbert hatalmas, üres, mindössze vagy tizennégy jellegtelen (bár szellemesen átrendezhető) modern székkel berendezett, toronymagas sárga fallal határolt színpadán. A lányok (no meg szüleik) tragédiáját egy végtelenül szűk, nyomasztó formák közé préselt kispolgári környezet költi ki. Ha ettől megfosztják, még ez a nagyszerű alkotás is hagymásodásnak indul.
A különös az, hogy a dráma szívszorító embersége, megragadó és megrázó pillanatai így is, ennek ellenére is érvényesülnek. A színészek ugyanis, akiknek pályáján viszonylag ritkák az ilyen kalandok (e helyzet árnyaltabb értékelésére ugyancsak nem térhetünk itt ki), szorgalmasan, nagy igyekezettel végrehajtják a legnyakatekertebb utasításokat is, de ezek szüneteiben visszakanyarodnak a megszokott, ismerős realista játékstílushoz, és innen már egyéni tehetség dolga, hogy mennyire meggyőzőek az egyes alakítások. Örömmel állapítottam meg, hogy Miskolcon több nemcsak tehetséges, hanem szép és nőies fiatal színésznő is van (Budapesten az egy Ónodi Eszter és – már nem egészen fiatalon – Kerekes Éva képviseli magányosan ezt a típust, a többieket elsősorban karakter szerint toborozzák). Fabók Mariann (Lujza) és Pataki Szilvia (Böske) elragadóan töltik ki Laczó Henriett remek, bár kissé túlságosan is pompőz jelmezeit, s amikor a rendező békén hagyja őket, hibátlanul építik fel a maguk tragédiáját, szegény kis világuk összeomlását. Ugyanez mondható el Bodor Németi Gyöngyi hisztérikusan keserű Nellijéről is. Takács Katalin, akinek a modern stíljátékokról sokkal több a tapasztalata, szép és férjéhez képest szokatlanul fiatal, néninek csak rosszindulattal nevezhető Szalaynét vezet fel, és a szerep eddigi alakítóinál sokkal intenzívebben, időnként valóban szenvedélyesen osztozik lányai gyötrelmes sorsában. Elpuhult, piknikus, narcisztikus fűzfapoétaként kerek Fandl Ferenc (Biky) alakítása is. Harsányi Attilának (Komoróczy) vannak eltalált mozzanatai, azonban némileg belezavarodik a stílusok közti ellentmondásokba, valamint a figura túl sok váltásába, és elnagyolja az ábrázolást, az évtizedes rutinú Bősze György (Szalay bácsi) jelenléte pedig a rendező hibájából hiteltelen. A többiek – nem találok gálánsabb szót – vidéki alakítást prezentálnak, Chajnóczki Balázs (Katonatiszt) pedig kifejezetten gyenge.
A közönség érezhetően zavarban van, feszeng vagy kínosan vihog. Attól tartok, a színészek minden nemes igyekezete ellenére sem vették észre, hogy remekművel volt találkozásuk.
SZÁNTÓ JUDIT
