Szomorú  ünneplésre készültek november elején a La MaMa Színházban. A Manhattan Lower East Side negyedéből világfogalommá vált intézmény 48. évadjának hivatalos megnyitója mellett az alapító, Ellen Stewart 90. születésnapjáról is egy napon emlékeztek meg. A koktélpartival, köszöntő beszédekkel, előadásokkal és zenével is dúsított program ellenére a rendezvény hangulata inkább hasonlított egy végső tiszteletadáshoz, egy színpompás, teátrális, de egyben torokszorító búcsúhoz.

Ellen Stewart, a XX. század modern színházának megkerülhetetlen géniusza, impresszárió és rendező, társulatalapító és menedzser hosszú hónapok óta nagybeteg. Két-három éve kerekes székkel közlekedik, légzési problémái miatt egy ideje a beszéd is nehezére esik. E sorok írója utoljára múlt nyáron válthatott pár szót vele – a Lincoln Fesztiválon szereplő Pintér Béla és Társulata alapítója és egyik tagja, Enyedi Éva társaságában –; akkor már folyamatosan ágyhoz kötve csak elvétve követhette a világ eseményeit. A fizikai körülmények ellenére az alkotó folyamatosan dolgozott az elmúlt időkben is. A társulatvezetésben és a színház működtetésében már egy ideje megvannak a segítői, helyettesei, de természetesen maga is részt vett minden operatív döntés meghozatalában. Ahogy évtizedekig, úgy most is a kora reggeli óráktól már fenn volt, és tette, amit a szíve diktált: színházat szervezett. A múlt nyáron mutatták be legutóbbi munkáját, egy alig ismert görög drámát, Aszklépiosz történetét. (A gyógyíthatatlan művész munkájának egyik fájdalmas aspektusa, hogy a gyógyítás méltatlanul ignorált istenét idézi meg vele.) A nagyszabású előadás előtt – ahogy az a szakmában névjegyévé, ismertetőjévé vált – maga csengetett be a kezdésre. A tolókocsiban betolt Ellen Stewart szólt pár szót hozzánk, a közönséghez is. Hálás volt, hogy azt az estét velük töltjük, a La MaMában, egy „újabb túlélt évad vége felé közeledvén”. Lassan beszélt, de minden szava a csillogó elméről árulkodott. A darab történetét vezette be, és kitért a következő, 48. szezon terveire is. Nem volt túl optimista, említette, hogy egy másik drámát nem tud színre állítani, mert elmaradt a remélt városi pályázati pénz… Nem siránkozott, szeretettel kért bennünket, hogy – bármi történjen is – maradjunk a La MaMa Színházhoz hű és visszajáró közönség. Ez a biztos pontja annak, hogy túléljenek. Hogy az általa megalapozott színházi műhely mint fogalom fennmaradjon.

Ellen Stewart, a La MaMa Színház alapítója, 90. születésnapján

Aggodalma semmiképpen nem alaptalan. A New York-i alternatív színházi világban olyan sebességgel születnek és tűnnek el társulatok, mint máshol talán sehol. A város elmúlt fél évszázadának legrégebb óta működő – a megszűnés állandó veszélye közepette legeredményesebben lavírozó – Off-Broadway színháza éppen a La MaMa (teljes nevén La MaMa Experimental Theatre Club – kísérletező színházi klub). Az 1962-ben kávézóként indult, illegális színházi előadásokkal kísérletező műhelyben olyan művészek kezdték karrierjüket, mint Al Pacino, Robert De Niro, Diane Lane, Susan Sarandon, Harvey Keitel vagy éppen Sam Shepard és AndreiŞerban. A következetes eredetiséggel, kérlelhetetlen megújító szándékkal és az állandó kockázatvállalással operáló Ellen Stewart a kamara-kamikaze kiscsoportjából világmárkát teremtett: a La MaMa szellemiségét és nevét is viselő színházi intézmények működnek ma Japánban, Olaszországban, Ausztráliában és Afrikában is. A kísérletező színházak kozmopolita fellegvárát építették fel az évtizedek alatt.

A több önálló épülettel (1. három színházteremmel és színészlakásokkal [!] is ellátott ötemeletes főépület, 2. pár sarokkal odébb egy hatemeletes ház mint próbahelyszín, 3. szintén a környéken egy elegáns földszinti galéria) is rendelkező manhattani színházban ezen a napsütéses novemberi vasárnap délután több százan töltöttük meg a színház előcsarnokát. Csupa régi harcostárs jött el. Nem az első vonalból, mert a ma már sztárrá vált, korábban innen induló művészek közül nemigen voltak jelen. De akadtak itt bőven az igazi szekértolókból: jelmeztervezők, súgók, díszletesek, kellékesek, rendezőasszisztensek. Tömeg volt az előcsarnokban, egy látszólag kedélyesen koktélozgató társaság, de lehetett közöttük érezni a bizonytalanságot: vajon itt lesz-e az ünnepelt? Amikor már majdnem minden elfogyott a büféasztalokról, a szervezők a következő emeletre tessékelték az egybegyűlteket. Itt, az épület nagyterme, az Annex előcsarnokának szűkös terében igazi zsúfoltságban folytatódott a program. Szónokokkal, rövid beszédekkel. Felszólalt New York főpolgármesteri hivatalának egy képviselője is, aki a város egyik legmagasabb rangú kitüntetését hozta el a színházba Ellen Stewart 90. születésnapja alkalmából. Mint fogalmazott: „November első napja New Yorkban Ellen Stewart-nap lesz hivatalosan is, ezzel kifejezve a város háláját azért, amit Ellen tett az elmúlt évtizedekben New York kulturális életéért.” Ezután a világhírű Andrei Şerban, román-amerikai rendező arról beszélt, hogy ha nincs La MaMa, „ez a csodálatos asszonytünemény”, akkor ma ő sem lehetne itt. (Stewart maga járta ki a román hatóságoknál, hogy a 26 éves Şerban kimehessen Amerikába színházat tanulni.) Mások is felidézték az elmúlt 47 évadért felelős művészeti vezető „harcias, bátor és makacsul önálló, szabad” jellemzőit, majd a színház első nagy nemzetközi és szakmai sikerét eredményező darabjának nyitójelenetével folytatódott az este: Şerban 1974-es Trilógiájának (Élektra, Trójai nők, Médeia) kezdő ritmusaira sorakoztak fel az előcsarnok melletti lépcsőházban azok a szereplők, akik részt vettek a 35 évvel ezelőtti színházi Oscart is nyert (Obie-díj) előadásban.

Mielőtt elindult volna a görögül  és latinul skandáló sereg bevonulása a nagyterembe, a szervezők az addig Annexként világhírűvé vált helyiséget (Şerban mellett Tadeusz Kantor és Jerzy Grotowski is itt mutatta meg magát elsőként az amerikai közönségnek) Ellen Stewart Színházra keresztelték át. Így a gála programja immáron nem az Annexben, hanem a 90 éves művésznőről elnevezett teremben folytatódott. Színházban voltunk, a La MaMában, az előadás kezdetét most is csengő csilingelése jelezte. Egy rövid, pillanatnyi erős piszmogás volt a biztos jel: itt van Ő is! Tolókocsiban, virágokkal feldíszítve jelent meg a róla elnevezett színházterem első előadásának nyitányaként La MaMa! Hosszú percekig taps és könnyek. Ijesztő volt, groteszk a látvány. Szép és fájó is. Egyedül a mosolya jelezte, hogy valójában velünk van az ünnepelt is. Akarta, hogy érezzük a jelenlétét. Betolták a színpad közepére, a fényben minden elég teátrálisnak tűnt. Akik szerettek volna mellette mutatkozni, a fontos emberek az első sorból oda térdeltek mellé, pózoltak a kameráknak. Miután kivitték Ellen Stewartot, kezdetét vette a műsor: előadásrészletek, díszbeszédek, zenei betétek és dokumentumfilm-jelenetek váltogatták egymást.

Felléptek a Broadway ünnepelt és Tony-díjjal (szintén Oscarral egyenértékű) kitüntetett művészei közül Meredith Monk és Bill Irwin is. Voltak olyanok, akik a magyar színházi szakmának ismeretlenek lennének, egykoron innen indult, de mindig innen táplálkozó, ide visszatérő alkotók. Mellettem egy olyan nyugdíjas korú hölgy zokogta végig a programot, aki az előadás után elárulta: a kezdetekben, több mint 40 éve, Stewart úgy fogadta be az előadásukat – egy amatőr társulat munkáját –, mint másét: „neki sokszor elég volt éreznie, hogy a társulatok fanatikusan, alázattal hisznek abban, amit csinálnak”. „Hitt bennünk, bátorított minket, olyan volt, mint egy jóságos anya, egy elfogadó, befogadó, bátorító lélek” – tette hozzá Nicole Brown.

„Én mindent neki köszönhetek. Engem Ő mentett meg azzal, hogy még Romániába is eljött értem. Olyan, mintha az anyám lenne. Nagyon nehéz most bármit is mondani a La MaMa Színház jövőjéről. Nehéz elképzelni Ellen nélkül…” – válaszolta a Criticai Lapok kérdésére a gála végén Andrei Şerban. A rendező szerint új korszak kezdődik a La MaMában, és erre mindenkinek fel kell készülnie. Az éppen 40 évvel ezelőtt Amerikába érkezett művész Ellen Stewart színházi munkásságát (szervezői, rendezői, társulatalapító tevékenységét)  a huszadik század legnagyobbjainak teljesítményével vetette össze. „És ez még akkor is így van, ha én elfogult vagyok vele szemben…” – tette hozzá. Şerban, aki a New York-i Columbia Egyetem színház-dráma tanszékének egyik vezetője, kitért arra is, hogy 2010 őszén Csehov Három nővérét rendezi a budapesti Nemzeti Színházban Schell Judittal, Kulka Jánossal, Sinkó Lászlóval és Udvaros Dorottyával a főbb szerepekben. (A próbák májusban kezdődtek, a premier szeptemberre tervezett.)

„A La MaMa Színház egyedi helyzetben van a hasonszőrű Off-Broadway színházakhoz képest. Ez is Ellen Stewart nagyszerűségét bizonyítja. Ő ugyanis mesteri üzleti érzékkel, kamatoztatva korábbi, divattervezőként és ruhaárusként szerzett kereskedelmi tapasztalatait, megszerzett több ingatlant is, így a színház folytathatja munkáját a társulatvezető elvesztése után is” – mondta el lapunknak Randy Gener,  az American Theatre Magazine vezető szerkesztője. A darabíróként is tevékenykedő, és saját pályafutása során a La MaMában alkotóként is megfordult Gener hozzátette: „A színház az utóbbi két-három évben gyakorlatilag az ügyvezető igazgatóval, Mia Yooval és a többi helyettes vezetővel működik. Példás és biztató az utánpótlásnevelés itt. A Judith Malina nevével fémjelzett – szintén korszakos jelentőségű – The Living Theatre esetében ez például nem mondható el. Számukra az a legnagyobb fenyegetettség, hogy a magas albérlet miatt egyszer csak az utcán találják magukat. És akkor nem is említettem, hogy Judith sem fiatalodik az évekkel, Isten tartsa meg sokáig!”

WALLENSTEIN V. RÓBERT – NEW YORK