Sok vagy kevés színház van Budapesten? Szám szerint, a korábbi statisztikákkal összevetve sok – hol vagyunk már a játszóhelyek számát tekintve a hajdani huszonöttől! De ha a színházként számon tartott közéleti fórumokat vesszük számba – aligha van elegendő. Az a három rendhagyó este, amiről most szólok, abban különbözik több más, művészileg egyenrangú műhelytől, hogy a legégetőbb és legidőszerűbb, ha úgy tetszik, a legkényesebb kérdéseket feszegeti.
Kétoldali fanatizmus – dalban elbeszélve
Kevés olyan magyar zsidó család van, amelynek legendáriumában ne szerepelne egy a múlt század negyvenes éveiből eredeztetett Rómeó és Júlia történet. Hogy A. a fajvédelmi törvénnyel dacolva szerette B.-t, C. pedig az érvényes paragrafusokkal szemben, de facto feleségül vette D.-t. Talán ezért is keltett bennem némi rossz érzést a nagyszerű Hegedűs a háztetőn erre hajazó mellékszála: nehéz volt elfogadni, hogy Tevje, a tejesember, egy derék zsidó család rokonszenves feje épp olyan rigorózusan szeretné lányai körében érvényesíteni a faji diszkrimináció elvét, mint ahogy az a másik oldalon szokásos.
A New York-i Zsidó Színház szívet melengető pesti bemutatkozásakor is ez bosszantott. Valahogy nem tudtam kellőképpen átélni azt a tragédiát, hogy egy antiszemita lelkipásztor szépséges leánya egy zsidónak vélt – vagy legalábbis gyanított – fiú oldalán keresné a boldogságot, vagy hogy egy zsidó identitását csak vonakodva vállaló ifjúról nem sokkal az esküvő előtt kiderül, szüleinek semmi köze nem volt Mózes hitéhez. Ebből következik, hogy Az utolsó zsidó Európában című produkció alapjáraton nem az elbeszélt színpadi történettel – Maria és Józef valójában már beteljesült, de a körülmények alakulása folytán hamvába holt szerelmével – ejtett rabul. A történet esetleges, de nézőként (az alapszöveg ismerete nélkül) még a játék műfaját sem tudnám meghatározni: irodalmi alkotásként értékelhető drámának valójában nem tekinthető, mesének a várhatónál szomorkásabb, szappanoperának viszont túl súlyos. De bárhova sorolnánk, egyértelmű és meghatározó jellemzője a darabnak az irónia. Sem az alaphelyzetet, sem a bonyodalmakat nem kell halálosan komolyan venni. Ennél csak az lenne nagyobb hiba, ha legyintenénk. Legcélravezetőbb, ha elfogadjuk a mű szerzőjének és rendezőjének a meghatározását. Tuvia Tenenbom nemcsak a zsidó színház híres, elismert művésze, saját műveinek értő rendezője, rangos európai és izraeli lapok világjáró tudósítója, de felelősen gondolkodó világpolgár is. Nyilatkozata és az előadáson közreadott színlap kommentárja szerint a színre hozott jelen idejű legenda valójában olyan provokatív politikai színház, ami pontosan beleillett a Művészettel a diszkrimináció ellen címmel meghirdetett fesztivál programjába.
Bevallom, nemcsak a fontos és rokonszenves fesztiválról nem tudtam korábban, de az előadásnak teret, helyet adó Tűzraktérről sem. A „helyet” is, a rendezvényt is hiába kerestem a Pesti Műsorban, de még a budapesti tudakozó sem ismerte az intézmény telefonszámát. Pedig a magát Független Kulturális Központnak nevező befogadó társulás alternatív koncertek, modern és még modernebb kiállítások, idegen anyanyelvűeknek szervezett magyar kurzusok színhelye és szervezője. Zsúfolt programjába a szervezők ezúttal három estére iktatták be a New York-i Zsidó Színház, a Radikális Szabadidő Színház és a Salto Mor(t)ale társulat közös, udvari színházi vállalkozását. Mondanunk sem kell,
hogy a társulat lehetséges – és stílusos – játéktere nem királyi és nem afféle falusi udvar. A Tűzraktér, az elhagyottnak tűnő, többemeletes bérház udvara ezúttal egyszerre színpad és nézőtér, ahol a rendhagyó produkció három napjára kivételesen megtiltották a közlekedést. A padsorok előtt egyszerre több színpadszerű játéktér – a cselekménynek megfelelően lakásnak, bárnak, mészárszéknek képzelhetjük a helyszínt. Az ötödik fal egy a fejünk fölé kifeszített, vetítésre is alkalmas ponyva. Az aktuális, a cselekménnyel is polemizáló narrátorszöveg az épület körfolyosóin és egy-két hátsó ablakban hangzik el. Ez az utóbbi, hátsó színpad azért bír megkülönböztetett jelentőséggel, mert a lengyel környezetben játszódó darabban itt szólalnak meg saját kor- és honfitársaink, a magyar antiszemiták, rasszisták képviselői. Gyűlölködő szövegeik, fékezhetetlen fenyegetéseik riasztóan ismerősek: időnként mintha magát Morvai Krisztinát hallanánk, kivételesen marcona katonahangon megszólalni.
Aki az elmondottak alapján katarzist ébresztő társadalmi drámát vagy publicisztikus színpadi polémiát vár, alighanem csalódik. De aki nyitott szemmel és szívvel adja át magát az éles mondatokat is felszikráztató zsidó legendának, aki képes felháborodni azon, hogy két fiatal szerelme ma is beleütközhet az előítéletek falába, és szereti a klezmer muzsikára is hajazó dalokat, azt lenyűgözi a rendhagyó produkció. És ha meglepődik azon, hogy az amerikai mormon egyház milyen céltudatossággal keresi – képviselőjén keresztül – a kései (posztumusz) keresztelő által megmenthető és megmentendő zsidó lelkeket, eljátszhat a gondolattal, hogyan keveredik az életben (és a darabban) a valóság és az illúzió. De még a valóság is produkál elképesztően bizarr szituációkat. Mert nem könnyű elhinni, elképzelni, hogy a náci tömeggyilkos unokája származását, apái múltját meghamisítva zsidóként boldogul.
Az előadás azoknak szól, akik a tapsrend után hajlandók belegondolni a rasszizmus kipellengérezésénél is többre vállalkozó darab üzenetén, és elfogadják Az utolsó zsidó… szokatlan merészségét is: végre egy színpadi alkotás, amelyik a fanatizmus két lehetséges variációjának ütköztetésével, mindenfajta előítélet tarthatatlan voltával szembesít.
Amatőrök és profik összefogásából, a darabot a New York-i Zsidó Színházban és Lengyelországban is sikerre vivő szerző, a Budapest után német turnéra készülő Tuvia Tenenbom mértéktartó fantáziájának hála, végül is kellemes, korrekt produkció született. Az angolul közlekedő rendező elmondta, hogy áprilisban mindössze tíz napot töltött Budapesten a társulattal, és a megkezdett próbákat Kepes János magyar szövegével már magyar asszisztense folytatta a premierig. Korszakos színészi alakítások ilyen körülmények között nem születtek, mert nem is születhettek, de a rendezőket és az alkalmi társulást dicséri, hogy végig egyetlen disszonáns hangot sem hallottunk. Maria anyjának szerepében Pálos Zsuzsa bizonyította, hogy profi társulaton kívül is profi színésznő. A Mariát alakító Szabó Emese remekül mozog és jól is énekel. Kár, hogy John Jay Smith, a félszeg, ámde a szerelmi csatában magára találó mormon térítő kevéssé használja ki a „gójosítás mesterének” szerepében lévő humorlehetőségeket.
Mivel a Tűzraktér programjában a darabnak mindössze három kitűzött előadása szerepel, csak reménykedni lehet, hogy Az utolsó zsidó Európában kurta szériája itt vagy másutt, de folytatódik. Nemcsak közönség, szükség is lenne rá.
Menekülés a felnőttek rémuralma elől?
Háy János kisregényéből adaptált Völgyhídjának provokatív ajánlása inkább riaszt, mint vonz: „Színmű azoknak, akik túl akarják élni a felnőttek rémuralmát és azoknak, akik túlélték és felnőttek lettek.” A darab címe ezzel szemben inkább semleges: a Völgyhíd Veszprém város jelképpé nőtt, sokat fotografált építménye. Feltételezem, a Kolibri Színház kamasz nézői közül nem sokan tudják, hogy a Völgyhíd – akárcsak a szárszói vonat és a Szabadsághídon ékeskedő turul madár – nem is olyan régen több kortársukat csábította az öngyilkosságra. Háy drámájában a Völgyhíd nem (csak) helyszín és nem is (csak) legenda: voltaképpen mementó az élettel és saját, részint életkorukból fakadó konfliktusaikkal megbirkózni képtelen fiataloknak.
A napokban a Metropol újságban olvastam, hogy az egyik ismert kommunikációs cég „főállású angyalokat” alkalmazna: olyan szakképzett és megfelelő empátiával rendelkező munkavállalókat, akik készek és képesek egy teljes esztendőn keresztül valami igazán jó emberbarát tevékenységet folytatni. A Kolibri nézőterén, a főszereplő Péter és az egyelőre lélekben hozzátartozó Zsófi sorsát követve arra a következtetésre jutottam, hogy talán melléjük sem ártott volna egy-egy főállású angyalt szerződtetni. Persze ez az ötlet nem csak az én fejemben született meg, hiszen a színpadon „igazi”, ámbár rendhagyó módon feketébe öltöztetett, kis szárnyú angyalok is sürgölődnek a kamasz hősök körül. Mégsem hiszem el, hogy ezek a kötelességmulasztó angyalok lennének felelősek Péter sorsáért. Vagy inkább a pénzkeresetbe beleszédült, anyagias apa az, aki – ha szereti – rosszul szereti a fiát? Esetleg az anya, aki képtelen volt szeretetével összetartani a családot? És miben hibáztathatók a többségében beszűkült pedagógiai tudattal működő, hideg-rideg tanárok?
Háy János voltaképpen megosztja a kamaszvilággal (rosszul kooperáló) felnőttek között a felelősséget, és ezzel – a darab cselekményére alapozva – egyet is lehet érteni. De mintha magukra a kamaszokra – Péterre, nagyhangú barátaira és csendes szerelmére – a kelleténél is kevesebb jutna belőle. Holott ezek a 17-18 éves „majdnem-felnőttek” már ráérezhetnének arra, hogy komplexum ide és frusztráció oda, az akceleráció kedvezményezettjei már önmagukért is felelősek. Hogy beteljesült végzetük elé rohanva, tragikus ugrásukkal nem csak a szüleiket, tanáraikat és őrző angyalaikat – önmagukat is büntetik.
A megtörtént eset nyomán írott színmű a Kolibri Színház kamaszdarabokat kutató és létrehozó Platform 11. nevű kezdeményezésének köszönhető. Az eredmény – a Völgyhíd nagy sikerű előadása – több mint jelesen végrehajtott pedagógiai feladat, mint irodalmi szintű dialógusok lazán komponált füzére, több mint érdekes regényadaptáció. A színházi élmény voltaképpen a Bagossy László rendezte előadás különös formanyelvének köszönhető. Az élő színház és a bábszínház kombinációja ezúttal nem azt jelenti, hogy a törpék közé tévedt Gulliverként megjelenik a bábszínpadon egy óriásnak ható felnőtt színész. Bagossy frappáns és az egész produkciót meghatározó ötlete, hogy a főszereplő kamaszokat ember mozgatta, stilizált bábokkal, a lélektelen felnőtteket viszont hús-vér színészekkel játszatja. Ez a különös ellentmondás, mire megszokjuk, a játék motorjává válik. A színészek többletfeladata: életet lehelni a szövegük által elidegenített felnőtt szereplőkbe. A hat kamasz bábfigurájában az az igazán megnyerő, hogy nem miniatűr emberek vagy emberutánzatok, hanem a szó igazi értelmében vett bábok, akik némileg karikírozott, nagy kerek fejükkel, kifejezéstelen kifejezésükkel még Klee figuráira, Anna Margit bábuira is emlékeztetnek. A főszereplő Péter megszólaltatása különösen nehéz: a befelé forduló kamasz gátlásos lázadását, érzékenységét Mészáros Tamásnak a mimika mankója nélkül, csak hanggal és gesztusokkal, leginkább lélekkel és lélekből kell hitelesíteni. Ugyanakkor a kétszólamú szereposztás, hála az ötletes és stílusos koreográfiának, látványnak is szokatlan. A játék harmadik szintjén az egyenruhás angyalok kara nyüzsög. Ők a cselekmény narrátoraként voltaképpen a kórus szerepét töltik be, de anélkül, hogy a rendező uniformizálná őket. Csak a jelmezük egyforma, egyébként – minden angyali üdvözlet és vélemény más. Van a játéknak a felsoroltakon kívül egy különös, biblikus szála is, ami az istendrámákkal debütáló szerző magánmitológiájára vall, nyelvében, képi létezésében egyaránt szép, csak éppen – tökéletesen felesleges.
Bagossy László következetesen vallja és vállalja, hogy a gyerekszínház nem csak a kicsiknek szól. A színlap a szülőket és a pedagógusokat is inti: a színház az előadást 14 éven felülieknek ajánlja. Amikor én láttam a darabot – délután háromkor –, nagyjából a gyerekszereplők korosztálya, vagy a Péternél és barátainál két-három évvel fiatalabb iskolás gyerekek töltötték meg a nézőteret. Az ember, ha felnőtt, hajlamos a gyanakvásra: vajon mennyire képesek követni ezek a türelmetlen kamaszok a lineáris cselekményvezetést elkerülő, mozaikelemekből komponált tragédiát. Nos, amennyire a nézőtéri csendekből megállapítható: érzékenyen és jól. A néma feszültség és a jókor robbanó nevetés már-már azt sugallja, lehet, hogy a mi felnőtt készülékünkben volt a hiba, amikor időnként keveselltük a lassan és hektikusan folydogáló, tragédiába torkolló darabban a csúcspontot, a katarzist megelőző cselekményt. Annál érdekesebb, hogy utólag visszagondolva a látottakra, egyre teljesebbnek érződik a kamasztragédia társadalmi és lélektani magyarázata is.
Pintér Béla és a többiek
Tízéves volt Pintér Béla társulata, amikor a szerző, a rendező és a vezető színész szerepét is betöltő, a színház létfeltételeiért oroszlánként küzdő direktor ekként határozta meg tevékenységük lényegét: „a produktum minősége tartja össze a csapatot.” Azóta talán már elmondhatjuk azt is, hogy a világszínházban is jegyzett társulat itthon is bekerült az élvonalba, Pintérnek saját hazájában is sikerült prófétává lenni. Köszönhető ez részben saját táborának, a Szkénét minden este zsúfolásig megtöltő közönségnek, de – merjük kimondani, hogy – a társulat produkcióinak értékét felfedező, felvállaló kritikának is. Néhány éve még élesen megkülönböztettük a „felnőtt” művészszínházak közönségét az alternatív társulatok rajongóitól. Mára úgy tűnik, hogy a Szkéné törzslátogatói, hívei és drukkerei nem sokban különböznek a Katona táborától. A követelmények és a lehetőségek itt és most is profi szintre emelkedtek: a legújabb bemutató, a Szutyok talán a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy nemcsak az író-rendező és az évad egyik legérdekesebb alakítását nyújtó Szamosi Zsófi, de például a jelmeztervező Benedek Mari is a szakma élvonalába tartozik.
A Szutyok irodalmi alapanyaga felülmúlja Pintérék magas színvonalú átlagát is. Mióta megismertük, visszatérő kérdésként fogalmazódott meg, hogy vajon drámaíró-e Pintér Béla. Kinyomtatható, irodalmi mértékkel mérhető műveket állít színpadra az együttese, vagy színészei az általa kínált kanavászra hímezik, festik és mondják a magukét. Az utóbbi években két Pintér Béla-darab is megjelent a Rivalda köteteiben mint az adott évadok legérdekesebb művei közé tartozók, s újabban Mohácsi János is beszállt a vitába: saját főiskolás hallgatóival mutatta be Pintér Parasztoperáját. De ettől még érvényesnek tartom, amit az érintett maga válaszolt a sokszor feltett kérdésre, mondván, nem az számít, hogy ő minek tartja magát, inkább tudomásul veszi, hogy teljesítménye, munkája azé a színházi polihisztoré, aki használható darabokat ír. Sokrétű tehetsége éppen abban nyilvánul meg, hogy az elmesélendő, fordulatos történetet érdekes színpadi helyzetekben éli meg, és a munka kezdetén egyszerre hallja az előadás szövegét, dallamát, látja a játék vizuális elemeit, a díszletet, a jelmezt is.
A Szutyok sem (kizárólag) a téma és a sztori által lett igazi „pintérbéla”. A Pintér-darabok korábbi, önéletrajzi motivációja mára elhalványodott. Ezúttal egy a gyermekvállalás lehetőségétől biológiailag megfosztott rokonszenves értelmiségi házaspár – Attila és Irén – kálváriája indítja a történetet. Tehetetlenségükben, gyermek utáni vágyukban úgy döntenek, hogy örökbe fogadnak egy intézeti gyereket. Gőgicsélő csecsemőről ábrándoznak, de a „gyerekhiány” következtében hajlandók elfogadni az otthon legcsúnyább, legzabolázatlanabb kamaszlányát, Rózsit is. Akit nem véletlenül hív a környezetében mindenki Szutyoknak. De percek alatt kiderül, hogy még ő sem „kapható”, vele együtt barátnőjét, egy a közösség által megvetett, félig-meddig kiközösített cigánylányt is haza kell vinniük. El kell fogadniuk, és ami még nehezebb, el kell fogadtatniuk a faluval, hogy a lelkes, köztiszteletben álló biokertész, kultúrcsoport-vezető és közszeretetnek örvendő élete párja két gyanús külsejű és erkölcsű leányzó nevelőapja és patrónusa lett. Attiláék előítéletekkel dacoló, ám érzelmileg inkább csak félig megalapozott döntése, de még a falu szembenállása sem lenne végzetes. Csakhogy az események a legrosszabb irányban haladnak: Anita, az alkalmazkodni és hízelegni is hajlandó cigánylány erszényt lop, Szutyok pedig képtelen elviselni, hogy Anitának mindenki megbocsát, az ő közeledését viszont csúfsága miatt mindenki elutasítja a faluban és a családban is. A fojtogató szeretethiányban egyre inkább kiközösítettnek érzi magát. Ezenközben mindenki egyre boldogtalanabb: a nevelőapa, mert egész életét felkavaró viszonyt kezd a cigánylánnyal, a feleséget pedig Attila hűtlenségénél is mélyebben keseríti, hogy megvetett vetélytársa végül is férje édes gyermekét hordhatja a szíve alatt. Szutyok is boldogtalan, mert hiába okosabb, tájékozottabb a többieknél, végül is csődöt mond a faluban és a családban is. Visszamenekül a nevelőotthonba, ahol frusztrációja következményeként (a dráma szövegében nem részletezett módon) szélsőjobboldalra sodródik, és rasszista dumájával még boldogtalan nevelőanyját is megfertőzi.
A darab – a kiközösítettek jajkiáltása, a történet a maga bizarrságában – mementó a jóakaratú emberek számára. A valóságos társadalmi helyzetből és égetően időszerű társadalmi problémából eredeztetett történet grand guignolba hajló végkifejletét viszont nem kell és nem is nagyon lehet feltétlenül elfogadni: amikor a csábító nevelőapa péklapáton a kemencébe tolja és megégeti szeretőjét, a nézőnek akarva, nem akarva, Jancsi és Juliska gonosz boszorkánya jut az eszébe. De hiszen a mesék igazsága sem áll meg stabilan a hétköznapi valóság és valószerűség talaján! És Pintér Béla az abszurd szituációról annyi hiteles és humoros szálat gombolyít le, hogy a nézők többségét a hangváltás merészségével is leveszi a lábáról.
Meglehet, ha nyomtatásban olvasnánk, kevésbé lennénk megbocsátóak. De a színpadi Szutyok megrendítő története és megkomponált látványa, többrétű zenei arculata egyaránt lenyűgöző. Rengeteg bizarr ötlet színezi, de időnként keresztezi is a sztorit. Lehetne persze magyarázni, hogy a gyerekgyártó klinika nagy tekintélyű, tudálékos főorvosa miért visel elképesztően hosszú, uszályos fehér köpenyt, hogy a szereplők közül kinek miért jut a fejére glória és hogy kel ki a szemünk láttára a színpadi bio- búza, de nem érdemes. Pintér ötleteit úgy kell elfogadni, ahogy megszületnek, záporoznak és magukkal ragadják a néző képzeletét is. Az Attila vezette színjátszó csoport produkciója is inkább ötletparádé, mint a cselekményt előbbre lendítő epizód.
Említettem már a színészi teljesítmények legjobbikát, Szamosi Zsófi Szutyokját. Az arcát elcsúfítani egy szép, fiatal nőnek elhatározás, nagyvonalúság dolga. Esetleg a maszkmester remeklése. De Szamosi Zsófi nem maszkot ölt, nem megcsúnyul, hanem szerethetetlen, torz teremtménnyé lényegül át. Szertelen kamaszként még lázadó, eltökélt rasszistaként viszont már fenyegető figura. Keserves arcjátékánál csak elvadult gesztusrendszere leleplezőbb. Félelmetes és szánalmas egyszerre, aki egyetlen riasztó pillanatban szelídül meg, amikor saját testére tetovált keresztnevével próbál a maga ízlése szerinti ajándékot adni jótevőinek, nevelőszüleinek. És akkor torzul el újra, amikor maga is rádöbben, hogy jó szándéka megint csak csődöt mondott.
Hasonlóan izgalmas lehetőséget más színész nem kap a darabban. De Enyedi Éva kétszínűséggel érvényesülő, tragikus sorsú cigánylánya, Pintér Béla jellemrajznak hiteles, paródiának mulatságos kultúrfunkcionáriusa is telitalálat.
Ahány Pintér Béla-előadást láttam, mindegyik után elfogott a kétség, lehet-e ezt és így folytatni. Azután a társulat bebizonyította: lehetni lehet, csak éppen mindig másként.
FÖLDES ANNA
