Szinte mindenki ismeri, aki színházban kicsit is járatos, de kevesen tudják, honnan. Pályája véletlenszerűen indul, Gaál Erzsébet fedezi fel egy nyíregyházi középiskolában, majd játszik egy évet Szolnokon, és kipróbálja magát több fővárosi független műhelyben. Pintér Béla társulatának alapító tagja és közel tizenkét éve nélkülözhetetlen színésze. Mostanság egyre többet forgat. Magyarország három legizgalmasabb férfihangjának egyike.

Első szerepedet középiskolásként kaptad a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, a Danton halálában. Hogyan fedezett fel Gaál Erzsi?

Épp mostanság gondoltam erre, 90-ben történt, pont húsz éve. Gaál Erzsi akkoriban feszegette a határait Léner Péter igazgatónál, hogy ő mindenképpen rendezni akar. Színésznő volt, de aki kicsit is ismerte, tudta, hogy ez nem sokáig fogja kielégíteni. Büchnert választotta, a Danton halálát. Zsótér volt a dramaturgja. Egy nap félbeszakadt a matematikaóra, megjelent Gaál Erzsi a gimnáziumban, bemutatkozott, elmondta, hogy szeretne csinálni egy darabot és szüksége van fiatalokra. Annyira szuggesztív volt, annyira megszállottan tudott beszélni bármiről, ami az adott pillanatban fontos volt számára, hogy azonnal beszorított ebbe a koncentrált őrületbe. Korábban, bár emlékszem egy-két nagyobb élményre, nem vágytam hisztérikusan a színészi pályára, sportoló voltam, fociztam, még tizenöt évesen is meglehetősen szűkszavúan fejeztem ki magam, alanyra, állítmányra, tárgyra szorítkoztam.

Szóval, elmondta Erzsi, hogy jövő héten lesz egy válogatás, hangsúlyozta, hogy nem statisztálásról van szó. Hétvégén közel kétszázan özönlöttünk be a színházba, végignézett minket és kiválasztott tizenhárom-tizennégy fiút és lányt. Decembertől áprilisig minden hétvégén dolgozott velünk, március végén összeengedtek minket a színészekkel, különös hangulatú munka lett belőle. Azt szoktam mondani, hogy vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz, hogy találkoztam vele, mert annyira meghatározó élmény volt számomra. Ahogy Zsótér világa is, aki akkor még nem rendezett, de rá fél évre csinálta meg A kaktusz virágát.

A Gaál Erzsivel és Zsótérral való találkozás után már nem voltak kétségeid?

Nem volt min gondolkodni, Zsótér dolgozni kezdett a Titus Andronicuson, és rögtön mondta, hogy Chiron és Demetrius legyen a két fiú, Mészáros Árpi – aki most a Budapesti Operettszínházban van – és Thuróczy. Mentünk tovább ugyanazzal a lendülettel. Aztán Zsótér egyre több előadásába hívott, jött a Cyrano és az Orfeusz alászáll, és a közeg kezdett egyre furábban hatni rám.

Édesapádat csak úgy ismeri a színházi szakma, mint a nyíregyházi Petrocellit. Neki volt hozzáfűznivalója az eseményekhez?

’90 nyarán felvételizni mentem Szegedre, a jogi karra, óriási szerencsém volt, hogy estire vettek fel. Így csak havonta egyszer-kétszer kellett lemenni. Az mindjárt feltűnt, hogy nekem ehhez a világhoz semmi közöm. Miután levizsgáztam, vonatra ültem, minden alkalommal lehúztam az ablakot, hogy kiszellőzzek, és Kisteleknél már semmi sem volt a fejemben a tananyagból. Teljesen máshol jártak a gondolataim.

Nem akartad abbahagyni a jogot?

Nem, azért annyira nem volt megerőltető, és nem akartam volna elvenni a szüleim örömét. Nagy szeretettel és odafigyeléssel neveltek.

Édesanyád mivel foglalkozik?

Tanítónő. Ebben a körben a továbbtanulás fontos volt. Eleve nagy utat tettünk meg odáig, hogy azt gondolhassák, egyetemre mehetek. Egy kis „bűnszövetkezetben” éltem. A sportiskolában a kettes magatartás jó pontnak számított. Egyetlen csodálatos mondatért, egy viccért bármelyik pillanatban feladott mindent az ember. Óriási hullámvölgyeken mentünk keresztül, apám szülői értekezletre menet bujkált az autók között, nehogy valamelyik szülő megszólítsa. Anyám a szemközti iskolában tanított, állandóan átszóltak neki, jöjjön már, baj van megint. Akkora pofont kaptam az igazgatóiban, hogy nekiestem a radiátornak, mikor tűzriadót csináltunk a gimnáziumban. Ezért úgy gondolkodtak, legjobb esetben tanárképző, testnevelés–földrajz szak, talán azt összeszorított fogakkal el tudom végezni, a színészetet meg majd úgyis elfelejtem. De volt bennem egy nagyon erős élmény. Még a dátumra is emlékszem. 1989. november 16-án leadta a televízió a felújított kaposvári Marat/Sade-ot. És én néztem ezt a színházi előadást, felvettem videóra, hallgattam a beszélgetéseket, a szünetben Wisinger István kérdezte Jordán Tamást, Máté Gábort, Lukáts Andort, Ács Jánost. Erősen hatott rám az előadás, főképp a vége. Nem olyan volt, mint a többi zenés-tévés színház, amit akkoriban játszottak, és ami helyett az ember inkább egy jó meccset választott. Többször visszanéztem, és úgy éreztem, ilyen fajta színészetben azért szívesen részt vennék. Aztán kiderült számomra, hogy a kaposvári társulatban sokan nem végeztek színművészetit, és nem érzékeltem, hogy akik végeztek, izgalmasabbak, tehetségesebbek lennének a többieknél, így aztán hagytam a felvételizést. Gaál Erzsi és Zsótér pedig annyira sokat adott, hogy nem volt hiányérzetem.

Ők sem ösztönöztek, hogy próbáld meg a színművészetit?

Nem. Sőt, Erzsi talán tiltotta is. Nem volt valami jó véleménnyel a főiskoláról.

Hogyan emlékszel a rendezőként induló Zsótérra?

Elképesztően szellemes volt. Lendülettel tudott instruálni és annyira figyelte a színészeket, hogy az már zavarba ejtő. Ők megszokták, hogy a rendező nyakig begombolkozva, zakóban vagy pulóverben ül a nézőtéren, Sanyi meg ott guggolt mellettünk kigombolt ingben, és minden pillanatban próbálta kitalálni, mit gondolhat, mit érezhet a színész. Mindig ebből indult ki. Hihetetlen fantáziája volt, érdekesen épült a színházi munkája, érdemes végiggondolni, milyen erekbe futottak össze a különféle korszakai. Nagyon szerettem vele dolgozni. Amikor Spiró felkérte főrendezőnek, Gaál Erzsit meg rendezőnek, néhány embert, köztük engem is, magukkal vittek Szolnokra. Egy évet töltöttünk ott. Zsótérnál a Csongor és Tündében és a Novemberi éjben is szerepeltem, Frunzától pedig kaptam egy kis román kurzust a Sybillben. Nagyon érdekes, hogy három ilyen rendező dolgozott Szolnokon, mégsem lehetett maradandót létrehozni, elképesztően nehéz volt az őrületes ellenállásban dolgozni. Sanyi is, Erzsi is hamar megérezte a helyzet esélytelenségét.

Azért fejtsd ki.

A színészek nagyon nehezen viselték ezt a fajta munkamódszert, gondolkodást. Olyan volt, mintha 1976-tól nem változott volna semmi. Ment ez a koncepciózus ostobaság a szórakozni vágyó közönségről. Maradhat ez a híg fosás az idők végezetéig, hiszen egy vidéki színház élete nem a színházról kell, hogy szóljon, hanem arról, hogy az emberek jöjjenek busszal és szórakozzanak. A Csongor és Tündénél a pedagógusok felállították a nézőtéren ülő gyerekeket és kiküldték őket – ha akartak menni, ha nem… De ez legalább botrány. Mióta a kereskedelmi tévék belőtték a szintet, nincs a színháznak olyan szelete, ahol felszisszennének a nézők.

 

Közben a Mónika-show például kifejezetten rossz színház.

Rossz színház, de a közepes színésznél jobb. Mert olyan mélyen van a borzalom, hogy akkor is hat, ha becsomagolod. A borzalmat mindenre értem, a statisztériára, a lehetetlen párbeszédekre, az egésznek a csodálatos ostobaságára.

Ezeket a mindennapi borzalmakat egyébként Pintér Béla előadásai közvetítik a legszemléletesebben. Nem mutattatok még be olyan darabot, ami után ne az lett volna az ember egyik gondolata, hű, milyen jó kis országban élünk!

Igen. Ezért őrülök meg attól, amikor egyesek jönnek ezzel az önismétléssel, meg hasonlókkal. Olyan nincs, hogy önismétlés. Ilyen alapon bárkit be lehet zárni három mondatba. Kaurismäki nem önismétel? Vagy Cassavetes, Fassbinder? És Mohácsi, Ascher? Éppen az a fantasztikus, amikor látok valamiből három kockát vagy két jelenetet, és tudom, hogy ezt ki rendezte. A felismerhetőség védjegy.

Mostanság erős nyomást helyeznek Pintérre a különféle elvárások. Van, aki azt mondja, rendezzen idegen alapanyagot, más azt, hogy hívjon vendégrendezőt a saját darabjára, vagy egyszerűen újuljon meg, úgy ahogy van, esetleg dolgozzon más társulatnál. Téboly.

Nem tudom elképzelni, hogy hív egy rendezőt. Az a színház ő maga. Amit ő képvisel. Ha ez nem így lesz, nem lesz tovább. Persze most megrendezte Mohácsi Pécsett a Parasztoperát, és működött. Biztos vagyok benne, hogy A sütemények királynőjét is meg lehetne így csinálni, más kérdés, hogy az akkor sem lesz ugyanaz. De hát megjelent a dráma, bárki hozzáférhet.

Szintén különféle nézetek vannak arról, jó darabok-e ezek, vagy sem. De nem is erről kérdeznélek, inkább az érdekelne, neked fontos-e egy színházi előadásban, hogy valamiféle mintaszerű dramaturgiával megalkotott, igazán jó darabot láss?

Én nagyon el tudok bambulni egy jó színészen egy rossz darabban is. Amíg valami megkap az előadásban, el tud vinni. Például Nyíregyházán többször elmentem a fogyatékosok Ki mit tud?-jára. Drámai pillanatokat éltem át. Amikor Tóth Mária előadta saját versét, az Ady Endre-mélységű volt. Nekem attól nagyobb színház nem kell. A pillanat katartikussága a színház legnagyobb varázsa. Az robbanásszerű. A jó dramaturgia, a tökéletes szerkezet, az irodalmi anyag önmagában érdektelen. A korrekt darabokat szeretem a legkevésbé. A jó alakítást, a letisztult előadást, a szép rendezést – a korrektséget. Nem tudok mit kezdeni vele. Mi ez? Olyan fájdalommentes szex? Sokkoló kézbe venni a Súgót vagy a Pesti Műsort. Száztíz színház van, bemutató egy hétvégén nyolc. Az előadások fogyasztási cikkek lettek, olyan lassan az egész, mint egy nagybevásárlás a Corában.

Talán a fogyasztási cikké válás az oka, hogy nálunk nem igazán becsülik az egységes életműveket. Mindig az az érzésem, hogy azokat adminisztrálják nagy formátumú művészként, akik itt is, ott is megmártóznak, ezt is, azt is csinálnak, majdnem nagy műveket hoznak létre, miközben felbecsülhetetlenül értékes alkotókat próbálnak ellehetetleníteni, önismétléssel, unalmassággal vádolva őket. Tarr Béla a vesszőparipám e tekintetben, ha már te is filmes példákat hoztál.

Az unalommal vádaskodók magukat unják. Gondoljunk csak bele, egy család életében ugyanazok az érzések jönnek elő nap mint nap, ugyanazok a problémák, fájdalmak. Ha három fontos érzelemnél több keveredik az emberben, sokat mondok. Mi fontos a színházban? A halál, a szerelem és a születés. Ebben minden benne van, nem komplikáltabb a világirodalom sem. Bele lehet szőni az előadásba mindenfélét, de nincs izgalmasabb az embernél, az emberi esendőségnél.

Zsótérral a Pericles volt az utolsó közös munkátok. Aztán jött Pintér Béla. Ezért nem dolgoztatok közel tíz éve?

Igen, a Pericles előtt a Játékszínben még játszottam Zsótérnál, az Ibusárban. Béla ’98-ban csinálta meg a Népi rablétet. Akkor még nem tudtuk, hogy ebből majd egy társulat lesz. Futottunk a Margitszigeten, mondta, hogy van egy ötlete – mármint az előadásra –, legyek én az anyakönyvvezető. Aztán jött utána minden évben egy újabb darab.

Azért meg-megfordul a fejedben, hogy jó lenne máshol is dolgozni?

Elgondolkodtató, hogy ha az ember szünetre vágyik, magát unja, vagy a másikat, vagy egyszerűen valami egész mással akar foglalkozni, egy másik világot akar felépíteni.

Persze, szeretnék másokkal is dolgozni, tesztelni magam egy másik közegben, más nézőkkel, más színpadon. Látni, mi az, amit elbírok. Tizenkét év nagyon hosszú idő, sok minden történt ezalatt, természetes, hogy időnként úgy érzem, pihenni kéne, más utakat keresni. Annak is örülnék, ha hirtelen nem csinálnék semmit.

Semmit?

Igazából filmezni szeretnék. Az egy másfajta létezést kíván, másfajta állapotokat él meg az ember. Egymástól különösen távol álló filmrendezők hívtak eddig dolgozni. Ez nagyon tetszik, van benne valami bizsergető. Herendi Gábor és Török Feri, vagy a Buharov testvérek között nagy a távolság.

Az Anarchisták volt az első filmed, 2000-ben, a forgatókönyv írásában is részt vettél.

Igen. A rendező, Tóth Tamás színházban látott. Ő Oroszországban élt, ott készítette első filmjeit, a Vasisten gyermekeit, a Natasát. Mondta, hogy szeretne velem egy filmet, és azt ajánlotta, építsük fel együtt, amit ő gondol erről. Elkezdtük formázgatni az ötletet Tamással és Csatári Évával, és egy tavasz alatt megszületett. 2000-ben forgattuk, Temessy Hédi utolsó filmje volt. Akkor nagyon fontos volt nekem ez a film, más kérdés, hogy mi lett a sorsa. Az nem elhanyagolható, hogy az ember hogy jön ki az első főszerepéből, hogy egy életre összefonódik-e a neve a filmmel. Mint Andorainak a Bizalommal. Nagyon szerettem azt a filmet. Az Anarchisták ilyen szempontból elcsúszott. Talán a könyv nem volt elég erős, drámai ahhoz, hogy többről szóljon egy szokványosabb budapesti történetnél, amit az ember gyakran lát, hall. Néha, mikor leadják éjszakánként a televízióban, visszanézek egy-egy jelenetet, és fájdalmas, hogy az utóéletét tekintve nem lett meghatározóbb a pályámon.

Sokan hívnak, filmen mégsincs olyan rendeződ, mint a színházban Pintér Béla, aki bizonyos értelemben ki tudja magát fejezni benned, vagy aki nagyon erősen gondol rólad valamit.

Tillával [Till Attila – a szerk.] szeretnék dolgozni, ő áll hozzám közel habitusában. Készülünk most valamire, és éppen arra gondoltunk, nem kellene várni, hogy hátha lesz támogatás, hanem bele kell vágni, akár kevés pénzből is, mert mennek az évek, és azt a feszültséget nem lehet bírni, hogy négy-öt évente írsz egy könyvet, három év múlva korrigálsz rajta, aztán vagy lesz valami vagy nem.

Ha az ember valamiről nagyon akar beszélni, nagyon erős vágya van, nem szabad várni.

Talán nem is kell az óriási apparátus, hogy meg tudja valósítani. De ha vár, utóbb veri a fejét a falba a haszontalanul elmúlt, üres, elfecsérelt időszakokért. És az fájdalmas, mikor úgy érzi, rajta múlt, hogy nem történt vele semmi.

Volt olyan az elmúlt húsz évben, mikor úgy érezted, nem csináltál semmit?

Volt egy érdekes időszakom, a ’90-es évek vége felé, mikor egy évre kimentem Londonba. Fagyasztott kacsákat pakoltam a kínai negyedben. De azért akkor is fotóztam ám rendesen a szememmel. Olyan sztorik voltak ott, amiket míg élek, nem felejtek el.

 

Miért mentél ki?

Akkor fejeztem be a jogot, és nem sokkal azelőtt lett vége Szolnoknak, annyira értelmetlennek tűnt az egész. Egyszerűen elrohantam. Előfordult, hogy a mohás egyfontosokat kiszedtem a szökőkútból, megtörölgettem a zsebkendőmmel, ami meg nagyon mohás volt, azt elvittem egy játékautomatához és felváltottam tiszta tízpennysekre. Ez volt az én pénzmosásom. Ebből vettem paradicsomos babot. Hihetetlen emberekkel találkoztam, elképesztő helyeken. Azt sem lehet mondani, hogy a nyelvet gyakoroltam, mert amolyan parasztangolt beszéltem, ezt a török-angolt. „Förti-fifti, tyüszdéj-törszdéj, evritingfres”, meg ilyenek…

Feszültségmentesebb, nyugalmasabb volt ez az egy év, mintha itthon töltötted volna?

Dehogy. Egyik munkám helyszínén, egy idegen lakásban megláttam a hűtőszekrényen egy fotót, mely a budapesti Parlamentet ábrázolta, amivel szemben akkoriban laktam. A nő, akinél a fürdőszoba és a vécé közötti falat kellett kibontanom, lefotóztatta magát ott, ahol én éppen nyugodtan élhetnék. Közben ott volt nálam egy útlevél, amibe bele van írva, hogy dr. Thuróczy Szabolcs. Teljesen hülyének néztek. Egyébként csak hátrányom származott abból, hogy doktor vagyok. Minden igazoltatásnál cseszegettek a rendőrök. Az osztrák–magyar határon lángolt kolbászt ettem, mikor odajött a határőr, hogy Thuróczy úr, doktor úr, jöjjön velem, kérem, kicsit jobban ellenőriznénk a papírokat. Egy órát állt a vonat miattam. A szerb határon megkérdezték, milyen doktor vagyok, mondtam, hogy jogdoktor, amit ők jógadoktorként értelmeztek, ilyen viszont nincs, ott azzal voltak problémák. Angliába repülővel mentem, akkor két napot töltöttem az emigration office-on, mert nem engedtek be az országba. Negyvennyolc órán át ittam az ingyen kávét a szenegáli vendégmunkásokkal. Később Írországon keresztül jutottam be Angliába.

Eszembe jutott valami. Az egyik bemutatónk után anyám sírva fakadt, és kérdezte Gaál Erzsit, van-e ennek értelme, mi lesz ezzel a gyerekkel. Erzsi megnyugtatta őket, hogy később fogok beérni, bízzanak bennem, és ezt olyan meggyőzően tudta mondani, hogy anyámék elfogadták, elhitték neki.

Mi történt itthon Szolnok után?

Akkor nem volt jó pozícióban Zsótér, a Radnótin dolgozott, de oda nem tudott, vagy nem akart hívni, Erzsi pedig súlyos beteg volt már akkor.

Hol találkoztál vele utoljára?

Az megrendítő volt! A Nyári Pál utcában azelőtt égett le a templom, és a tetőn lévő angyalokat dörzsöltük szódabikarbónás kefével – Czene Csabával –, mikor észrevettem, hogy Erzsi kinyitja a lakása ablakát. Kiabáltam neki, nézett mindenfelé, aztán mikor észrevett, nagyon szépen intett felém. Láttam a szemén, nem is fogja már fel, mit keresek ott, én meg álltam ott kormosan az angyalok fölött, egy kefével… Katartikus búcsú volt. Igazából, ha belegondolok, a legtisztább és legőszintébb viszonyom vele volt. Nagyon korán vesztettük el.

Tehát azért mentél el, mert a színházban, a folytatásban is elbizonytalanodtál?

Igen. Voltak ilyen hülye gondolataim, hogy elmegyek Olaszliszkára, vagy Bodrogkeresztúrra jegyzőnek, lesz egy közalkalmazotti fizetésem, mellette borral foglalkozom, elveszem feleségül a helyi adminisztrátorlányt, születik hat gyerekünk, van egy Lada Nivám, amivel ki tudok menni a szőlőbe – ez értelmesebbnek tűnt az éjszakai kocsmázgatásoknál, és annál, hogy alig bírtam bemondani a számomat taxirendelésnél. Ez ment minden áldott este, nem nagyon volt merre elmozdulni. Úgy éreztem, ha kimegyek, minden nap improvizálnom kell, új helyzeteket megoldanom. Egyik pillanatban ülök egy Saabban, megyek a Bank-negyedbe, lefotóznak, mágneskártya a nyakamban, a következő percekben már szigetelek az irodaház ötödik emeletén, átnézek a szomszédba és látom, hogy négyszáz ember ül számítógépek előtt és ír. Mindenki előtt műanyagkóla. Akkor inkább a szigetelés – gondoltam. Egy bolgárral és egy göröggel mentem dolgozni, kiderült három nap után, hogy csak akkor tudnak fizetni, ha van bankkártyánk, mire kimásztunk a vécéablakon és leléptünk. Máskor két hónap munka után kitett két angol a teherautóból, hogy vegyek kólát, majd kidobták a táskámat és otthagytak. Ilyenkor mindig meg kellett találni a megoldást, hogyan tovább.

Azért besokalltál?

Persze. Egy török férfival dolgoztam egy építkezésen, mi a föld alatt voltunk, fölöttünk állt a tulajdonosnő, aki nem volt megelégedve a munkatempóval. Hisztérikusan csapkodott, egyik kezében egy kávéscsészével, közben úgy nézett ránk, mint a patkányokra. Akkor elpattant nálam valami, elkezdtem sírni. Mire megszólalt mellettem a török angolul: „Allah azokat szereti, akik itt vannak lent”. Megnyugodtam. Olyan végletes érzelmi állapotban voltam, hogy egészen apró dolgokkal tudtam kirángatni magam a saját koporsómból. Hazatelefonáltam apámnak. Anyám írt egy ötoldalas levelet, hogy mi történt otthon, mint a harmincas években, apám egyetlen sort írt a végére: „Anyád minden fontos dolgot leírt, de azt tudd fiam, hogy az élet nélküled értelmetlen.” Máig őrzöm azt a pillanatot, amikor megéreztem, hogy van értelme létezni.

Ezekből az élményekből azért bőven lehet töltekezni.

A színészetben nagyon fontos minden súly, amit az ember tudatosan vagy véletlenül magára pakol. Soha nem tudod, melyik sejtedet fogod előkapni. Ez olyan tűszúrásos-akupunktúrás színészet: megszúrom valahol, és tudom, hogy az miért fáj.

Az említett eset után döntöttél úgy, hogy hazajössz?

Nem, akkor már jó munkám volt, Wimbledonban pincérkedtem egy étteremben. Zsótér miatt jöttem. Szegeden rendezte a III. Richárdot, ő hívott. Ki tudja, hogy alakult volna az életem, ha maradok. Talán lenne egy félvér feleségem, és Fulham-szurkoló lennék.

Mikor találkoztál Pintérrel?

Szolnok után Zsótér a Szkénében megrendezte a Garaczi által átírt A mizantrópot. Ott találkoztunk először, és néztük meg magunknak egymást.

Aztán a Don Quijote kalandjaiban játszottatok együtt a Szkénében, és a Hófehérkében a MU Színházban. Utóbbiban Pintér emlékezetes Hófehérkét, te nem kevésbé emlékezetes Gonosz mostohát alakítottál.

Mindkettő nagyon jó munka volt. Két totál őrült előadás. A Hófehérkében volt egy meghatározó jelenetünk. Akkor éreztük meg egymáson a humort, nagyon hamar kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni. És élveztük egymás társaságát. Ez a találkozás megerősített minket abban, hogy ha egyikünket sem ragadja magával az alkohol, fogunk még együtt dolgozni.

Hogy született a Népi rablét?

A három alappillér megvolt Béla fejében: az esküvő, a vőlegény, aki az igen kimondása helyett levágja a menyasszony fejét, és a legvége, mikor hazajön a menyasszony egy halálfejjel és ő is felemeli a kardot. A köztes jeleneteket kellett közösen kitalálni. Én írtam különféle anyakönyvvezető-szövegeket, ő választott. A többi szerepre olyanokat keresett, akik tudtak néptáncolni.

Több előadásban visszaköszön az esküvő, a lánykérés, a pap. Mindjárt a Parasztoperában is. Honnan az esküvős alapötlet?

Volt egy menyasszonya akkor, akivel az eljegyzés után szakítottak. Ezek máig alaptoposzok nálunk. A kiélezett, kényes pillanatokba nagyon jól bele tudja csempészni a botrányt, a drámát, a feszültséget. A Parasztopera próbaidőszaka volt talán a legboldogabb, legizgalmasabb idáig. Végig nem lehetett tudni, mi sül ki belőle, de azt éreztük, hogy valami különleges dolog lesz.

Érdekes, hogy eddig egyetlen díjat kaptál, az Öl, butít Kiss Miklósáért, miközben Pintér Béla úgy érzi, ez a legkevésbé sikerült előadásotok.

Szerencsétlen időszakban született, aztán jött a tragédia, meghalt Szemerédi Virág. De volt az előadásban egy gyönyörű temetési jelenet. Bár negyedórát feküdtem a koporsóban, nagyon szerettem. Önmagában azért megérte megcsinálni.

A Népi rablét és az Öl, butít között már volt két nagyon jó előadásotok, a Kórház-Bakony és A Sehova Kapuja.

Igen, de a Parasztopera rengeteg díjat, elismerést, meghívást hozott, Moszkvától New Yorkig mindenfelé utaztunk vele, óriási lökést adott a társulatnak. Ezután még maradtunk az énekbeszédben a Gyévuskával, majd visszacsöppentünk a naturalizmusba A sütemények királynőjével. Számomra a legnagyobb kihívást a következő előadásunk, az Anyám orra jelentette, ott lehetett a legszélsőségesebben, a legnagyobb amplitúdóval, a legszínesebb skálán játszani. Mindig úgy érzem magam utána, mintha lenyomtam volna egy Forma–1-es futamot.

A Gyévuska egészen különleges hangulatú előadás, formai szempontból kilóg a többi közül.

Nagyon szeretem benne, hogy senki sem nyúlt még színházban ilyen megközelítésben a második világháborúhoz. Béla annyira erősen tudott fogalmazni, annyira biztos kézzel tudta az egészet formába önteni, az előadás annyira sokrétű és hatásos, annyira kibírhatatlan a feszültsége és olyan jó érzékkel közvetíti az akkoriban természetes antiszemitizmust, olyan egyedi képi és mozgásvilága van, hogy valóban olyan lett, mint a munkacím mutatta: akár egy roncsolt kópia. Béla nagyon magabiztos volt a katonai közeg szabályait, rendszerét, szövegkörnyezetét illetően. Mindig olyan témát választ, amiben otthon van. Szeretek ezekben a darabokban játszani. Minden idegszálammal ott kell lennem, egyetlen eszközöm az, amilyen vagyok.

Ami a Gyévuska és több más Pintér-darab elévülhetetlen érdeme, hogy sem a történelmi múlt, sem az aktuálpolitika kérdéseiben nem kívánja saját álláspontját kötelező erővel, megfellebbezhetetlenül kinyilatkoztatni.

Valóban soha nem rakja le a pontot. Rámutat valamire, azt mondja, nézzétek, ezt látom magam körül, aztán ítéljen mindenki belátása szerint. Ezért nem tudja egyik politikai oldal sem sarokba szorítani. De nem is izgatja az ítélkezés, hogy ki a hibás, ki a jó vagy a rossz, a figuráiban az emberek összes erényükkel, bűnükkel, szeretetükkel, esendőségükkel vannak jelen.

Ugyancsak kedvelt publikációs téma, hogy a korai Pintér-darabok erősebbek, talán maguk a témák súlyosabbak azoknál, amelyek az utóbbi két-három évben íródtak. Te mit gondolsz erről?

Nem így látom. Nála a szórakoztatás, a színházi élmény mindig társul valami gyomorforgató dologgal. Hogy melyik darab hogy sikerül, az függ attól, hogy mennyire tudja megfogalmazni, az írás folyamatában mennyire tud pontosan rátapintani arra, vagy mennyire tudja kiírni azt, ami a fejében van. Egy drámaíró akár öt éven át írhat egy darabot, regényírók tíz-húsz éven át egy regényt, nyugodt körülmények között. Minden évben a nulláról létrehozni egy darabot, óriási munka. Egyébként épp ez inspirálja, hogy a semmiből hoz létre valamit. Nem kipofozgat, átírogat, meghúz, összesűrít, majd kioszt egy alapanyagot, egy kész művet, hanem a fehér papírról indul. Vannak olyan darabjai, amik megnyugtatóbban futnak ki, talán ezekről gondolják, hogy nincs bennük annyi dráma. De mind a pillanatnyi lelkiállapotának a lenyomata. Van, hogy már az elején tudja, mivel végződik, máskor még a próbafolyamat közepén is bőven keresgél, hogy hova fusson ki. És gondolj bele, minden előadásunk él. Egyikről sem mondhatjuk, hogy efölött már eljárt az idő, nem kéne játszani. Legszívesebben kötőtűt szúrnék a szemembe, mikor elkezdenek a kritikusok szemezgetni, hogy nekik ez vagy az a kedvencük, vagy mikor megkérdezik, mi is volt a címe a múltkorinak, ami nekik jobban tetszett, mint a mostani. Ilyeneket hallok előadás után: „Ügyes voltál! Ügyesek voltatok!” Miért? Átugrottam egy szalagot, vagy limbó-hintóztam? Biztos nem megbántani akarnak, de nagyon idegesítő. Eltűntek már az előadások utáni hosszas elemzések, beszélgetések. Mindenkinek az a harmadik kérdése, hogy na, mit iszol?

Talán ez azért hiányzik nagyon, mert egymás között is kevesebbet beszélgettek.

Hát igen, így van. De kárpótol minket, amit tíz éven át beszélgettünk. A kimondott, kimondatlan dolgok valahogy átértékelődtek. Ha az ember álságos, azt mondja, ott a család, rohan, teszi a dolgát, de van abban igazság, amit mondasz. Viszont időnként a térdemen járok, annyira fáradtnak érzem magam.

A Párhuzamos óra kapcsán merült fel talán először, hogy ténylegesen válságban a társulat. Te is így érzékelted?

Így, de az utolsó darab, a Szutyok megerősítette Bélát. Fontos volt, hogy érezze, tud még erős dolgot csinálni, persze igazából nem kérdés, hogy mindig fog tudni.

Azt mondod, fáradt vagy, pihenni szeretnél, nyugodtan végigolvasni egy könyvet, foglalkozni a családdal, gyerekekkel, de azt is, másokkal is örömmel dolgoznál, vagy csak filmeznél…

A társulat valamennyi előadásában játszom, és Béla úgy írta meg ezeket a darabokat, hogy véletlenül se lehessen félgőzzel csinálni. Nem lehet csak úgy bemenni, elmondani, kijönni. Mindenestül ott kell lenni, minden jelenet topra járatott, lehetetlenség megnyugodni. Ez is megviselt az elmúlt évtizedben – természetesen ez pozitív értelemben.

Néha szeretné az ember elveszíteni az eszméletét. Arra vágyik, ne küldjenek a bankból sms-t, vagy ne azért éljen, hogy a csekkeket be tudja fizetni… Legyen egy nap, mikor azok a kérdések, határidők, felszólítások, amik folyton csavarnak rajtunk, nyomasztanak minket – nincsenek. Eltűnnek. Amikor ki lehet szakadni a mindennapok apró, szerencsétlen praktikumai közül, melyek egyre jönnek és jönnek. Nem sok időre. Csak egy-egy napra, aztán jöhet újra a gázóra-leolvasó.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

KŐVÁRI ORSOLYA