Nic Green, húszas évei végét taposó skót színházcsináló Trilógiájával a feminizmushoz mint anyáink rebellis generációjának kissé elfeledett, lenézett örökségéhez nyúl vissza, és azt vizsgálja, ma hogyan szól ez hozzánk, merre, miként vihető tovább. A témából háromórás, fergeteges politikai (tánc)színházat csinál, melyben kabaréelemeket vegyít multimédia-használattal, community theatre-rel és komoly, szép tánckoreográfiával. Az előadás tavaly nyáron három díjat hozott el Edinburghból. Ez nem kukucskáló-doboz színház: Green egyfolytában direkt módon kommunikál a közönséggel, hol őszintén, hol játékosan, hol politikai aktivista módjára. Az előadást az iróniája menti meg az agit-prop színháztól.
Az első rész kezdetén Green és Laura Bradshaw videoklipekből ismert túlerotizált kórustáncot lejt zene nélkül, csupán a ritmust hangosan számolva, kántálva. Ettől a szinte unalomig ismert, bugyuta, szexista koreográfia (melleket előre, popsit hátra, a testet ugrándozás közben izgató és provokáló formákba görbíteni) egészen groteszk lesz. A női testet mint szexuális tárgyat láttató koreográfiát kineveti a közönség.
Ezt követően a show-műsorok és kabarék stílusában köszöntik a nézőket, majd a két nő mikrofonállványt kerít, és Germaine Greer korszakos jelentőségű feminista könyvéből (The Female Eunuch) kórusban idézik kedvenc részletüket: a természet adta női test apoteózisát. Ezalatt egy mögöttük vetített rövidfilmen a két nő bikini topba és feszes forrónadrágba öltözve attak alá vesz egy trafikot, és matricákkal ragasztja le az összes olyan magazin címlapját, amelyen a nők teste árucikként jelenik meg. A színpadon elhangzó feminista alapmű adja az előadás kontextusát, és magyarázattal szolgál minden ezután következőre: a két táncos kisvártatva kibújik ruhájából, és anyaszült meztelenül táncolni kezd.
A tánc felszabadító, vidám, büszke és szemtelen: e két nő szemmel láthatóan jól érzi magát a bőrében. Szereti a testét, és elfogadja olyannak, amilyen, sőt, a koreográfia huncutul megráz és meglötyögtet a női testen található minden lötyögős és rázkódtatható porcikát. Remegő tomporok, hullámzó, hurkás hasak, ugráló mellek – mintha lerázni szeretnék a testükről mindazt az elvárást, testképet, ideált, amit a társadalom rárakott. Eközben a vetítővásznon pergő filmen kupolát formázó piros zselé rezeg, gömbölyű barackokat trancsíroznak.
Majd váratlanul bemasírozik a két táncos mellé még húsz pucér nő, és beáll a táncba. Aztán jön újabb húsz, és megint húsz – a színpadon végül száz meztelen nő táncol: mindegyikük a mai előadásra toborzott civil. A kibontott hajak egyszerűen omlanak a testekre, a különböző nagyságú mellek, hasak, zsírpárnák, csontos bordák, gömbölyű vagy éppen löttyedt fenekek narancsbarna masszává folynak össze; a színpadi világítás (Will Potts munkája) meleg fényekkel hangsúlyozza a formákat, és felülről lilás fénnyel fogja össze eggyé a csoportot: egy és mégis annyiféle. A női test változatosságát és annak szépségét ünnepli száz nő a színpadon.
A látottak Antony Gormley brit szobrász Field for the British Isles című szoborcsoportját idézik eszembe. A szoborcsoport 40 000, arasznyi nagyságú, kúp alakú, primitív terrakotta figurából áll. Gormley a British Museum egy termét töltötte meg velük úgy, hogy a figurák üreges szemeikkel mind bennünket néztek.
Az előadás második részében Green és csapata egy 1971-es híres feminista vitát idéz fel filmről (Town Bloody Hall, Chris Hegedus dokumentumfilmje), melyen Norman Mailer elnökölt, és ahol Germaine Greer mellett felszólalt a leszbikus költő, Jill Johnston is. Míg a vetítővásznon részleteket látunk a híres és botrányos esemény filmfelvételéből, alatta, a színpadon az öt táncos hol ruhában, hol mezítelenül, hol táncban, hol szóban viszonyul az elhangzottakhoz. Gesztusokhoz, érzelmekhez, saját érzelmeikhez. A négy nő mellett egy mezítelen férfi is táncol, ezáltal a hetvenes évek radikális feminizmusa egy generációval később sokkal szelídebb, elfogadóbb, és szolidárisabb hangot kap. Ők nem gyűlölik a férfit – inkább hangot adnak neki, ő mondja el, mit gondol, amikor Norman Mailer hímsoviniszta megjegyzéseit hallja a vásznon.
A második részben a tánc szép – amikor szavakba próbálják önteni ezt a nagyon komplex dolgot, amit ma a feminizmus jelent, bizony kissé demagóg deklamálásba vagy kórusszavalatba süpped az előadás. De a közönség bevonása is szép a játékba. A második rész egy pontján Green szól, hogy később szükségük lesz öt emberre a nézőtérről, akiktől egy nagyon egyszerű koreográfiát kérnek (demonstrálja is). Majd megy tovább az előadás, és az adott jelre akad öt vállalkozó. A civil ruhás nézők (a kért koreográfia szerint) integetésre emelt kézzel, lassan hátrálnak a színpad belseje felé, miközben mögülük öt csupasz táncos halad előrefelé, háttal a közönségnek. Egyfajta visszafelé lejátszott evolúció – vagy inkább felszabadulás a társadalmi-civilizációs ártalmak alól? A csoportok egymással szemben megállnak. Ruhás és ruhátlan nézi egymást kissé megilletődötten, üdvözlően, barátságosan. Ők és mi egyszerre a színpadon. A nézőtéren megáll a levegő.
A harmadik rész viszont színházilag csapnivaló. A témát már nem lehet tovább fokozni, nem marad más, mint a politikai aktivisták tettre buzdítása: az alkotók ismertetik manifesztójukat.
Két színházi pillanat azért itt is akad. Az egyik, amikor Laura Bradshaw telefonon felhívja édesanyját, aki élőben elmondja, hogy ő mint a 68-as generációhoz tartozó nő honnan jön, és hová tart. Eg1yfajta szimbolikus stafétabot-átadás a jelenet.
A másik egy angol nacionalista himnusz de- és rekontextualizálása. William Blake Milton című epikus költeményének előszavából az „And did those feet in ancient time” kezdetű vers önálló karriert futott be. Bő száz évvel a megjelenése után, az első világháború alatt ugyanis beválogatták egy hazafias versantológiába. Később Sir Hubert Parry komponált belőle tömegek által énekelhető, egyszerű kórusművet Jerusalem címmel, majd 1922-ben Elgar ennek nagyzenekari átiratát is elkészítette. Azóta ez a dal a God Save the Queen-nel vetekedő, hazafias, legyünk őszinték, nacionalista himnusznak számít. Sportesemények, politikai pártok, sőt még a BBC Proms is használták, és használják ma is. Green és csapata kiderítette, hogy a szüfrazsettek is a Jerusalemet énekelték. Az előadás végén ez a dal hangzik el a színpadon, élő orgonakísérettel, méltósággal, ünnepelve, anyaszült meztelen nők előadásában. (El tudná a magyar olvasó mondjuk a Szózat hasonló előadását képzelni – mindenféle botrány nélkül?!)
A harmadik rész közepén az előadók ismét előrebocsátják, hogy hamarosan lehet hozzájuk a színpadon csatlakozni. (Minden tökéletesen meg van szervezve, egy függöny mögött vetkőzhetnek diszkréten a vállalkozó kedvűek.) A közönség reakciója fergeteges: a nézőtérről özönlenek a színpadra a középosztálybeli nők és asszonyok,fiatalok és élemedettek egyaránt,hogy színházi öltözetüket levetve, ők is mezítelenül énekelhessenek. A nézőtéren maradottak tapssal fejezik ki megbecsülésüket. Nem sztriptíz következik, hanem ennél jóval fontosabb, jelentősebb, forradalmi esemény. Az az angol nő, akinek orvosi vagy trágár kifejezésen kívül más szava nem létezik a női nemi szervre, aki tinilány kora óta melltartót hord, aki ízekre szedi celebjeit, ha azoknak szőrös a hónalja, ne adj isten a lába, akinek a kinézet, a megjelenés, a „csomagolás” mindennél fontosabb, nos, az az asszony mindezt egy rántással lehántja magáról, és pucéran, mintegy „ilyen vagyok, így vagyok jól!” felkiáltással elénk áll. S ha mindez még nem lenne elég, ezenközben egy nemzeti himnuszt vesz a szájára, mintegy hijackel – és ezt senki nem kéri ki magának, sőt! Történik mindez London közepén, az egyik legrangosabb kultúrintézményben, telt házas közönség előtt. Rebellis, felemelő, ünnepi este. Politika és színház. Ritkán sikerült párosításban.
Angliában a tinédzserlányok majdnem fele gondolja úgy, hogy élete során valamikor a külleme javítása céljából sebészkés alá fekszik. Tavaly mintegy negyvenezer brit nőn hajtottak végre plasztikai műtétet. A leggyakoribb szépészeti műtét a mellnagyobbítás. A legújabb divat a vagina design. Van mi alól felszabadulni!
TRENCSÉNYI KATALIN
