Jean Vilar a középkori pápai palota megkopott maradványain mutatta be Shakespeare addig Franciaországban soha nem játszott II. Richárdját, a főszerepben ő maga lépett a közönség elé – ez volt 1947-ben az általa akkor alapított Avignoni Színházi Napok központi előadása. Nem érhette meg, hogy a mű az idei, 64. Színházi Fesztiválon ismét a Pápai Palota lenyűgözően szép, immár helyreállított díszudvarán kerüljön megrendezésre.
Vilar, a második világháborút követő nagy értelmiségi nemzedék legendás alakja programjával, a „théâtre populaire” (kb. népszínház) gondolatával, mint ismeretes, nagy színészeket, művészeket, írókat állított maga mellé: Gérard Philipe, Maurice Béjart, Peter Brook és számos más nagy művész jött el Avignonba – az Egyesült Államokban üldözött Living Theater éppen a legforróbb időkben, 1968-ban érkezett ide. Az ismert francia dal romjaiban is varázslatos avignoni hídja sok válságnak is tanúja volt, az Avignoni Fesztivál azonban mára a világ megkerülhetetlen színházi találkozójává vált. Méreteiről annyit, hogy idén mintegy 50 előadást mutattak be, részben saját, részben meghívott produkciókat (nagy számban frankofón területről, illetve elsősorban német, svájci, Benelux államoki színházakat). A fesztivál jelenlegi vezetői Hortense Archambault és Vincent Baudriller. Munkájuk segítésére minden évben meghívnak művészt is a fesztivál rendezésébe: így volt tanácsadójuk 2006-ban például Josef Nadj, ebben az évben Christoph Marthaler és Olivier Cadiot, 2011-ben pedig Boris Charmatz táncos-koreográfus lesz az.
Óriási számok: 21 nap alatt az 50 produkció 20 különböző helyszínen játszódott (középkori kolostortól kezdve gimnáziumig), mintegy 250 előadásban. 21 művészt, illetve társulatot hívtak meg első alkalommal a Fesztiválra, köztük volt Jean-Baptiste Sastre, François Orsoni, Pierre Rigal, Zimmermann & de Perrot, Julie Andrée T., Christophe Feutrier, Frank Van Laecke,
Anouk van Dijk és Andreas Kriegenburg. Másokat már korábbról is ismerhetett a közönség, mint Josef Nadjot és Szelevényi Ákost, Guy Cassiers-t, Anne Teresa De Keersmaekert, Gisèle Vienne-t, Philippe Quesne-t, Massimo Furlant, Christophe Huysmant, Bartabast, Faustin Linyekulát és Stanislas Nordeyt.
Az előadások nézettsége immár öt éve meghaladja a 90%-ot. Idén 116 000 jegyet adtak el, a látogatottság elérte a 95%-ot. A szervezők fontosnak tartották megjegyezni internetes odaluk látogatottságát is: júliusban több mint kétszázezren látogatták meg honlapjukat. A fesztivál céljai között ma is kiemelten fontos – akárcsak Jean Vilar programjában –szólni a fiatalokhoz is: ennek jegyében mintegy 800 gimnazista érkezését is megszervezték a fesztiválra. (Megjegyzem, éppen a II. Richárd előadásán ült előttünk egy gimnáziumi csoport: ketten közülük sms-eztek az előadás alatt, majd váratlanul felálltak és kimentek. Úgy tűnik, nem is olyan egyszerű a fiatalokat bekapcsolni…) A fesztivál sikere mellett a szervezők sajtónyilatkozatukban fontosnak tartották hangsúlyozni azt is, hogy mindezt a színházra nehezedő egyre súlyosabb gazdasági gondok közepette érték el.
A színházi fesztivállal párhuzamosan futó Avignon Off a világ legnagyobb élő színházi találkozójaként hirdeti magát. 1966-ban alapították, és több mint 850 társulat tartott mintegy 1100 előadást, amelyekben 6000 körül van a színészek, technikai személyzet létszáma.
A városszerkezetében is középkorias Avignon békésen tűri a színházlátogatók özönét, nyilván komoly gazdasági hasznot is jelent számára: főleg francia közönség érkezik – különböző korú emberek, akik rendkívül kulturáltan viselik a tömeget, zsúfoltságot. Ugyanakkor a szervezők is szemlátomást tisztelik a közönséget: mindenütt sok és színvonalas ismeretterjesztő anyagot kínálnak, az előadások előtt ingyenes tájékoztató anyagot osztanak szét, számos közönség-találkozót, színházon kívüli programot is tartanak, és nem utolsósorban igen jól szervezetten működtetik az előadásokat is: apróság, de a kezdés előtt némelykor már fél órával is beengednek a nézőtérre, ami például a nagy hőség elől menedéket is jelenthet. (Nem aszalják a nézőket, ahogy igen gyakran itthon, amikor kis helyen összezsúfolva kell hosszasan várakozni az előadás megkezdésére.)
Így látszik megvalósulni Jean Vilar „népszínház” programja. A Vilar iránti tisztelet a városházával gyakorlatilag szemben lévő, róla elnevezett ház tevékenységéből is világos: rendszeres kiállításokat rendeznek, jelentős könyvtárral, dokumentumtárral, videotárral rendelkeznek. Jóllehet ez a szolgáltatás a fesztivál idején szünetelt (ekkor ugyanis a sajtóanyagok összeállítása kötötte le a múzeum munkatársainak idejét), kérésemre, hogy néhány különleges videoanyagot megnézhessek, nemcsak engedélyt kaptam erre, de az ott dolgozók igen nagy kedvességgel és figyelemmel segítettek.
Tudósításom címére visszatérve: a műfajok, előadásmódok, kifejezésmódok elképesztő gazdagsága, s elsősorban is a színházat övező kitüntetett érdeklődés arra utal, hogy a színház, a kultúra ma is fontos lehet. Klasszikusok és modernek (Shakespeare-től Ionescóig, az off színházakban a sok kabaréjellegű előadás, a klasszikusok mellett Heiner Müller, Sarah Kane és más kortárs szerzők), narratív színház, performance, próza és tánc találkozása – mindez együtt van a fesztiválon, s olykor a színész, a rendező és a drámaíró eggyé válása is megfigyelhető. A fesztivál vezetői kiemelik, hogy törekvéseikben az új formák keresésének igénye vezette őket, különös tekintettel a tér és az idő összefüggéseinek kutatására, azaz például az építészeti szerkezeteknek, tereknek az előadásba való beemelése foglalkoztatta őket. Kitüntetett szerepet kapott a ritmus, mely hol a lassú kontemplációt segítette, hol éppen ellenkezőleg a gyorsaságot, a sebességet érzékeltette. Az emlékezet, a csend színházi rítus részeként ugyancsak középpontba került.
Az előadások jellemzője a sokszínűség, akár kollektív munkában készült szövegekre, akár írók alkotásaira épülnek, s nem ritka, hogy különböző nemzetiségű színészek az előadók, az előadások létrehozói. Nincs kizárólagos elmélet, kizárólagos játékmód vagy műfaj, éppen ellenkezőleg, minden van. Beszámolóm természetesen nem lehet teljes, hiszen a háromhetes fesztiválnak mintegy ötödét tudtam követni, bár talán a legjelentősebbeknek tartottprózai előadások nagy részét láttam. Természetesen sok egyéb műfaj is jelen volt a prózai színházon kívül is, így a táncelőadások között Josef Nadj A madarak című előadása is, melyet Szelevényi Ákossal közösen adott elő.
Nagyon érdekes volt a Pápai Palota díszudvarán tartott két előadás. Az erre a helyszínre készült Papperlapapp ihletője a pápaság és Európa története volt, s a már említett II. Richárd, melyben az Avignoni Színházi Fesztivál történetének emblematikus darabja született újjá – a klasszikus művet ez alkalomra újra is fordították. A rekkenő hőség s a késői sötétedés miatt az előadások este 10-kor kezdődtek, hogy a varázslatos palota – a vaskos gótikus erőd-kastély kellőképpen érvényesülhessen mint helyszín. Mindkét előadást élőben közvetítette a televízió is.
A PapperlapappChristoph Marthaler, Malte Ubenauf, Olivier Cadiot szövege alapján, a svájci Christoph Marthaler rendezésében, s a német Anna Viebrock díszletével készült.A meglehetősen vegyes szövegalapú, laza szerkezetű előadásban utalnak többek között Kierkegaard, Dario Fo és még sok más szerző műveire.A zene s a látvány is igen sokrétű utalásrendszerrel: Palestrinától, Bachtól és Haydntól kezdve Mozarton, Verdin, Wagneren, Liszten keresztül a zenetörténet néhány legnagyobbjának műveire rímelnek – néhol groteszk módon – a zenei részletek. Az előadás érzések és hangulatok zenés-szöveges megjelenítésével a világ teremtéséreutal a lényegében a pápaság és Európa történetéből vett részletekkel s a pápai díszudvar formátumos kihasználásával. A középkortól a máig igen különböző, emblematikusnak is tekinthető tárgyakat vonultat fel, bővelkedik a váratlan, groteszk pillanatokban: az első jelenet nyugodt, ünnepélyes templomrészlete például a gyóntatófülkében elkezdett köszörülés hangjával és szikracsóvájával elevenedik meg, s a színpadon hol süllyedő, hol emelkedő sírokra heverednek le a szereplők. Az előadást játékos irónia jellemzi, a kiválóan éneklő színészek híven közvetítik a virtuóz zenei hatásokat. A II. Richárd Jean-Baptiste Sastre rendezésében a kissé lezser, de hatalmába belebukó uralkodó tragédiája. A rendezés a király mint a hatalom képviselője, illetve a király mint egyén problematikájára épült és kiválóan használta egyszerű színpadképében is a Shakespeare-korra rímelő történelmi környezetet,a Pápai Díszudvar homályát, illetve időnként a fényeit. Érdekes volt, talán leginkább a narratív színházzal való összehasonlítás kedvéért a deklaráltan önéletrajzi ihletésű My Secret Garden (Az én titkos kertem) című előadás. A franciaStanislas Nordey és a német Falk Richter rendezése Falk Richter szövege alapján készült, aki saját sorsát is alapul véve a magántörténetet, a mikrotörténetet társadalmi közegbe helyezte, az antifasizmushoz kötötte.A Nordey játszotta tréningruhás „dühös” negyvenes, külsejében az alsó középosztályhoz tartozó főhős mellett igen sok húron játszik a női szereplő, és az egyszerű díszlet is fontos szerepet kap: a színpad hátterét képező fémfal egyszer csak doboz-sorrá válik, melynek elemeire bontásával mintegy a főhős életének a tárgyi dokumentumait szedik szét a szereplők.
A Délire à deux(Őrület kettesben) a kevésbé ismert Ionesco-darabok közé tartozik – olyannyira, hogy nem is találtam meg a könyvesboltban Párizsban. 1962-ben írta a szerző. A Théâtre Vidi-Lausanne két kitűnő színészének munkáját Pascal Rosset rendezte, Christophe Feutrier állította színre. Feutrier szerint a Délire à deux az egyik legkitűnőbb Ionesco-darab, mely magán hordozza Ionesco egész oeuvre-jének jellemzőit. Két remek komikusadta elő egynégyzetre redukált térben. Az ironikus távolságtartásta szövegkezelés is aláhúzta: a szerzői utasításokat, a más szereplőkre vonatkozó utalásokat is elmondták, tovább erősítve az abszurd hatást. Szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató, nagyon jó színház volt.
A másik nagy élmény a müncheni Kammerspiele előadásában a Kafka Aper címűírásaalapján készült előadás, Andreas Kriegenburg rendezése volt. A félelmetes világot valamelyest eltartva sok humorral, iróniával idézték meg, már csak a remek színpadképnek köszönhetően is: a vízszintes és a függőleges közötti szögben dőlőoválisforgószínpad hol K szobája, a tárgyalóterem vagy a hivatal volt, hol egyszerre mindegyik. Ez a megoldás különös mozgást igényelt a színészektől. Az előadás másik különössége, hogya rendezés megsokszorozta az alakokat: a férfiak és a nőkkissé a chaplini burleszkre emlékeztető múlt század eleji bábfigurákként, bajuszos „polgárok”-ként népesítették be a színpadot, hasonló maszkjaik által egymásba alakulva, szerepeiket váltogatva. A Trust, mint az angol cím is utal rá, a bizalomról szólt; a zenés-táncos-énekes előadás, talán nem is egészen újszerű módon közvetített üzenetet a mai társadalomról, elsősorban a színpadi nyelvben kívánt újítást hozni. Falk Richter a holland táncos-koreográfus Anouk van Dijkkel tervezte meg az előadást, a táncosok a berlini Schaubühne tagjai, a zeneszerző Malte Beckenbach.Anouk Van Dijk maga is szerepelt az érdekes, színes előadásban. A szereplőgárdának magyar származású tagja is van, Cseri Péter táncos.
A Pour en finir avec Bérénice (Hogy befejezzük Bérénice-szel) Racine tragédiájának modern, nem véres változata, a palesztin királynő és Titus császár szerelmének új összefüggésbe helyezése. Faustin Linyekula kongói rendező a másság, az idegenség problémáját a Racine-tragédiára rezonálva egyesíti a Kongói Demokratikus Köztársaság történetével. Azidentitás kettőssége azoknak az embereknek a posztkoloniális kultúrájával függ össze, akik a franciát nem anyanyelvként, hanem a gyarmatosítás örökségeként kapták. Kérdés, hogyan élik meg, hogyan formálják meg a racine-i tragédiát. A rendező 2006-ban városában, Kisanganiban stúdiót hozott létre. A Kabako Stúdió az előadás egyik létrehozója, ahová mindenfajta művészeti ág képviselői elmehettek, s dolgozhattak. Két évvel ezelőtt a Comédie-Française-ben közreműködött Racine Bérénice című tragédiájának színrevitelében. Ennek kapcsán jutott el e műve gondolatához: a racine-i alexandrinusok és a kongói ndombolo zenei nyelv ötvözéséhez, melyben a híres kongói zenész, Flamme Kapaya segítette. A racine-i vers és a hol énekelt, hol skandált, hol pedig táncolt, a kongói történelmet és hétköznapokat leképező rigmusok szerencsésen megférnek egymással, ahogy a klasszikus francia nyelv is a nem anyanyelvként beszélt mai franciával.
A Philippe Quesne jegyezte koprodukció, a Big Bang, vagyis a „nagy bumm”címében egyrészt az ősrobbanásra utal, másrészt mindenféle robbanásra. (Így az előadásban előkerül például a Challenger űrrepülőgép felrobbanása is.) A színház és a képzőművészet határán talán nem isszínházi előadás, inkább installációk sora jött létre, utalással mind az emberiség történelmére, mind a jelenre – rendkívül érdekes, erőteljes képek, különös tárgyak, alakok, színek, formák. A Challenger gumicsónakok képében jelent meg több jelenetben is. Az előadás nem csupán címében, de számos mozzanatában is a többértelműségre épült, az egymásnak akár ellentmondó jelentésekre.
A fesztivál sokak szerint talán legérdekesebb prózai előadásátsajnos nem láttam. A 2005-ös bécsi Schutz vor der Zukunft (Védekezés a jövőtől)először jutott el Franciaországba. A rendező, Christoph Marthaler felfedezte, hogy az OttoWagner tervezte szecessziós Steinhof, Bécs egykori elmegyógyintézete 1940 és 1945 között kísérleti központként működött, ahol a német „egészséges faj” elméletének jegyében elmebetegnek tartott gyerekeket és felnőtteket gyilkoltak meg. Marthaler ebből a történelmi tényből kiindulva alkotta meg az egykori kórházban előadását, amelyet most kirobbanó sikerrel mutattak be Avignonban.
Tanulmányaim során Petrarcánál találkoztam Avignonnal – ő nem valami szívderítően szólt a pápai udvar légköréről: ”Avignon, minden förtelem gyűlhelye” – írta egyik levelében. A mai színházi néző ezzel szemben a lenyűgöző gótikus erőd-palota maradványát látja, mely mintegy a színházi fesztivál jelképe, egy kultúrváros emblematikus központja. Bár nem volt olyan revelatív élményem, mint amilyen a tavalyelőtti Bécsi Fesztiválon látott Théâtre du Soleil-előadás, a Les Éphémères volt, melyről e lap hasábjain írtam is, de a fesztivál hangulata mindenképpen magával ragadó, az előadások mindegyike igen érdekes és színvonalas volt,s a Fesztivál azt a hitet sugározta, hogya kultúrának, a színháznak mégis csak fontos helye van a XXI. század társadalmában. Bár több juthatna el Avignonból Budapestre is!
FRIED ILONA
