A gazdasági válság okozta stressz oldásával is magyarázták a szervezők a legnagyobb amerikai drámafesztivál konvencionális, többnyire komédiákat felvonultató idei műsorkínálatát. Helyzetjelentés az amerikai kortárs drámairodalom regionális színházi csúcstalálkozójáról, a Kentucky állambeli Louisville-ből.
A Moszkvai Művész Színház és a Louisville-i Színészek Színháza (Actors Theatre of Louisville) között legalább akkora különbség van, mint a New York-i és a városon kívüli, regionális amerikai színházi produkciók között. Amíg New York a XX. század közepe óta a modern és kísérletező színjátszás egyik legnagyobb nemzetközi platformja, addig az Amerika más régióiban élő konzervatívabb közönség inkább a tradicionális, realista és konvencionális előadások híve. Ezt a trendet felismerve, mindenféle forradalmi újításoktól mentes, de az esélyegyenlőség jegyében született 34 évvel ezelőtt a ma Humana Fesztiválként ismert rendezvény. A New York Times és a Chicago Tribune szerint is a “legnagyobb és legrégebbi” amerikai színházi fesztiválon eddig több mint 400 darabot mutattak be, amelyeket 75 ezer beérkezett színműből válogattak. A színházi Oscar-díjnak számító egy-egy Tony- és Obie-díj mellett az Amerikában különösen nagy presztízsű Pulitzer-díjat három alkalommal is megszavazták a Humana Fesztiválon útjukra indult előadásoknak. “Sosem gondoltunk arra, hogy az, amit barátokkal kísérletként kezdtünk el, egyszer csak ekkora eseménnyé nőheti ki magát: a statisztikák szerint több mint kilenc millió ember látta azokat a darabokat, amelyek Louisville-en keresztül jutottak el különféle színházakba” – emlékezett telefoninterjúban a fesztivál kitalálója és 2000-ig művészeti igazgatója, Jon Jory. A Washington Egyetem jelenlegi professzora 34 évvel ezelőtt szabadúszó direktorként dolgozott Kentuckyban, ahol a hagyományos színházi folyamatok mellett alkotócsapatával a drámaírók támogatásáért hozták létre a fesztivált. “Jó kortárs színházirodalomra vágytunk. Szórakoztatni akartunk, nem provokálni, teret és lehetőséget biztosítani másoknak – ezzel kívántunk üzenni New Yorknak” – utalt a rendezvény ars poeticájára Jory. A szervezők a mai napig következetesek: nem lehet a program része New Yorkban működő társulat vagy drámaíró. A fesztiválnak ez az egyetlen “rebellis vonása”: kizárólag New Yorkon kívüli alkotóknak és közösségeknek biztosítanak lehetőséget a programban.
Ez persze minden évben előrevetítheti azt a gyanút is, hogy eredeti és felkavaró színházat az ember nem feltétlenül Louisville-ben keres. Mégis, az egyhónapos – február 21. és március 28. között tartott – fesztiválonkiválóan kirajzolódhatott az amerikai színjátszás és színházi kultúra látlelete. Hogy az idei programban helyet kapó hét előadás zöme miért komédia, arról a művészeti igazgató, Marc Masterson azt mondta, “erre volt kereskedelmi igény”. Az idei 750 beérkezett drámából azt részesítették előnyben, amelyik nevettető, humoros jellegű, ”egyfajta gyógyír a gazdasági krízisre” – ismerte el a fesztivált Jory távozása óta irányító Masterson. ”Valóban kevés a progresszív dráma idén, de kollégáimmal a választásnál azt is figyelembe kellett vennünk, hogy gazdasági válság van Amerikában, a légkörnek jobban kedvez a komédia, persze kelendőbb portéka is, mi pedig nem egy nonprofit szervezet vagyunk” – magyarázta. A fesztivál történetét és stílusát ismerők szerint ezzel együtt a rendező egyre inkább elmozdult az utóbbi években a konzervatív skatulyából. Ezt bizonyítja az a két előadás is az idei programban – a Method Gun és a Fissures (lost and found) –, amelyről régi fesztiválozók azt mondták: 10–15 éve semmi keresnivalójuk nem lett volna a programban… Talán nem véletlen, hogy európaiként e két produkció maradt számomra a legemlékezetesebb.
A „legnagyobb és legrégebbi” – de vajon a legfontosabb fesztivál-e a Humana Amerikában?
„A Humana Fesztivál nem lehet a teljes amerikai kortárs drámairodalom barométere” – fogalmazott három évvel ezelőtti cikkében a New York Times vezető színházi kritikusa, Charles Isherwood, aki évek óta kemény bírálója az eseménynek. (A mostani fesztiválról hallgatásával mondott véleményt a lap.) Nem ennyire szigorú a Humanával Randy Gener, az egyik legtekintélyesebb színházi havilap, az American Theatre vezető szerkesztője: ”Amerikai mércével nézve vitathatatlan a fesztivál jelentősége. Számos kisebb-nagyobb díj magáért beszél. Nem létezik más színházi rendezvény ilyen eredményekkel, ilyen történelemmel. Jon Jory a Humanával feltette a Louisville-i Színészek Színházát Amerika színházi térképére. Jó időben, hiánypótló volt a vállalkozásuk. Nálunk a mai napig nincsen komoly tradíciója a színházi fesztiváloknak. Ez részben összefügg a színházi struktúra amerikai és európai különbségével. A Humana a később más városokban – Seattle, Minneapolis, Denver, Philadelphia, Orlando – is elindult kisebb színházi, drámaírói fesztiválok nagypapája. Azzal, hogy a fesztiválon több munkát is bemutatnak, más-más stílusú darabokat is, egyértelművé teszi a rendezvény fontosságát. Vitathatatlan, hogy a darabok kereskedelmi értéke sokszor fontosabb, mint az esztétikai és tartalmi minőség, de tény: sok előadást első kézből vittek el producerek New Yorkba, ahol a darabok a Broadwayn is megállták a helyüket.” Tom Sellar, az Amerika egyik legjobb színházi szakképzését kínáló Yale Egyetem professzora – az intézmény gondozásában megjelenő Theatre magazin főszerkesztője – éveken keresztül tudósított a Humana Fesztiválról. A New York-i Village Voice-ban megjelent írásaiban rendre az amerikai realizmus legfőbb fórumaként beszélt az eseményről. Megkerülhetetlen színháztörténeti jelentőségét nem vitatja, ugyanakkor megjegyzi, hogy a producerek ma egyre kevésbé találják Louisville-t alkalmas terepnek arra, hogy új tehetségeket fedezzenek fel a fesztiválon. ”Igaz, kisebb volumenben, de egyre több kísérlet van az országban az újabb színművek bemutatására. Ezekre sokkal inkább jellemző a merészebb hangvétel is” – fogalmazott lapunknak adott interjújában Sellar.
A 34. Humana Fesztiválon szerepelt előadásokat nem versenyeztették, az Amerikai Kritikusok Szövetsége a rendezvény gálaestjén mégis díjazott drámaírókat. Az ítészek szerint az év három legígéretesebb új szerzőjének egyike, a chicagói Jason Wells a fesztivál jelentőségével kapcsolatban másról beszélt. ”Örülök, hogy itt lehetek – mondta. – Nagyon gálánsak voltak velem a szervezők. Kényeztettek, dédelgettek. Olyan a hangulata ennek az eseménynek, mint egy színházi ünnep. Mindenki vidámnak látszik, sokkal könnyebben lehet így megismerkedni a kollégákkal. Ha valamiért, ezért már megérte részt venni ezen a fesztiválon…” Arról, hogy a bemutatott darabok színvonala vajon mennyire reprezentálja az amerikai kortárs drámairodalom minőségét, Wells így vélekedett: ”Nem hiszem, hogy a Humana válogatása hű tükre annak, milyen a kortárs amerikai dráma. Ne felejtsük el, ez nagy részben egy kereskedelmi válogatás. Elsősorban a Kentucky közönség ízlésének megfelelő darabokat hívtak meg. Én a politikai, a provokatív társadalmi drámák híve vagyok, nem véletlen, hogy ilyen darabokból sok nemigen volt ennek a fesztiválnak a történetében. Az is tény azonban, hogy az amerikai színház közönsége még mindig sokkal konvencionálisabb az európainál, így ilyen értelemben reálisabb a fesztivál programja is.”
A Humana Fesztivál fazonigazítói – művészeti direktorok egykor és most
Jon Jory: ”Az első felhívásunkra vagy négyezer dráma érkezett, teljesen abszurd helyzet volt ez, akadt olyan, aki 10–12 munkáját is elküldte. A darabok többsége pocsék volt, komolyan segítve ezzel a három olvasószerkesztő munkáját…” – emlékezett vissza a kezdetekre Jon Jory, aki 1976 és 2000 között volt a fesztivál művészeti igazgatója. ”A darabok kiválasztásánál elsődleges szempontunk a minőségi szórakoztatás volt. Nem akartunk mi avantgárd úttörők lenni, csak szerettünk volna lehetőséget biztosítani a New Yorkon kívüli színházi embereknek, elsősorban a drámaíróknak. Amint 5–10 év folyamatos munka után neve lett a fesztiválnak Amerikában, elértük azt is, hogy komoly külföldi kritikusok – britek, németek, oroszok és olaszok – is érdemesnek találták felkeresni színházunkat. Amikor az 1980-as évek közepén eljutottunk európai szakmai körútra is, akkor kellett szembesülnünk azzal, hogy amit mi addig otthon csináltunk, mennyire messze van az európai szofisztikáltságtól. Elsősorban az esztétikai és stílusbeli differencia volt szembeötlő. Az amerikai realista színházi iskolát azzal próbáltuk átformálni, hogy meghívtunk külföldi rendezőket Louisville-be. Így jutott el hozzánk Marton László is, akit én személy szerint az egyik mentoromnak is tekintek. Ne vegyék ezt puszta udvariasságnak, sokat tanultam tőle, büszke vagyok arra, hogy dolgozott a mi színházunkban is. Az európai tapasztalatok hatására a későbbiekben már olyan darabokat is kerestünk, amelyek a társadalom problémáival sokkal markánsabban foglalkoznak. Tony Kushner több drámája is ilyen volt, és egyéb politikai, vagy a másságot, az identitás problémáját középpontba helyező előadások is születtek. Munkám végeztével az új vezetés természetes módon újabb irányokba is megnyitotta a fesztivált. Ma már kifejezetten kísérletező, az európai ízlésnek is megfelelő munkákról hallani. Én ugyan csak két alkalommal voltam 2000 óta a fesztiválon, de minden jel arra mutat, hogy jó kezekben van a Humana Fesztivál.”
Marc Masterson: ”Az, hogy idén több jegy fogyott, mint tavaly, mindenképpen sikert jelent. De igazán büszkeségre az ad okot, hogy az elmúlt tíz évben itt bemutatott drámák 85%-át más városokban is színpadra vitték. Ebből csak az utóbbi öt évben 15 került fel a New York-i színházak műsorára” – összegez menedzseri szemlélettel Jon Jory utóda. ”A kritikusok sok mindent mondhatnak ránk, csak azt nem, hogy ne lennénk változatosak. Ebben rejlik a fesztivál igazi ereje. A mai napig ez az egyetlen olyan amerikai fesztivál, amelyik a legtöbb kortárs drámát mutatja be egy egész hónapos ünnep keretében. A közönségszervezés új módszere létfontosságú volt idén. A gazdasági válság miatt a jegyek mellé különféle kedvezményeket biztosítottunk a nézőknek. Próbákra lehetett bejárniuk, olcsóbban vacsorázhattak az előadások után, vagy a szállodai szobákat is kedvezményesebben vehették ki a máshonnan idelátogatók. Tovább bővült az egyetemekkel meglévő kapcsolatrendszerünk: ma már 70 színház szakos egyetem hallgatói vehetnek részt kedvezményesen a rendezvényen. Idén több százan érkeztek, nekik különféle műhelygyakorlatokkal próbáltuk még vonzóbbá tenni az itt eltöltött napokat. Idén is az volt az egyik fő választási szempont, hogy a darabokat el tudjuk-e képzelni más színházi környezetben is. Már most vannak jelek arra, hogy a Sirens és a Phoenix című darabok mellett a kísérleti irányvonalat képviselő TheMethod Gun is meghívást kap New Yorkba.”
A Humana Fesztivál 2010-es felhozatala – tradicionális vagy kísérletező
Ha csak a számokat nézzük, igazat kell adnunk a szervezőknek: változatos, vonzó és nézői igényeket kielégítő programcsomagot válogattak az idei fesztiválra. (A spektrum a nyers fizikai színház elemeitől a klasszikus kosztümös, kőszínházi effektekig terjedt.) Az előadások majd’ minden alkalommal telt házzal mentek, egy egész hónapon keresztül! Kasszasiker adminisztrációs és logisztikai bravúrral: több száz színházra kíváncsi ember utazott el Kentucky e klasszikusan egyszerű, kelet-közép-amerikai városába. A darabok minősége, az előadások színvonala azonban mégis megkérdőjelezi, hogy következő alkalommal is érdemes-e Louisville felé venni az irányt.
Amennyire eredetinek és vibrálónak tűnt a texasi Austin városából érkezett Rude Mechanicals TheMethod Gun című munkája, és a gazdasági válság miatt 2008-ban megszűnt minneapolisi Theatre de la Jeune Lune tagjainak Fissures (lost and found) című produkciója, annyira nehéz volt megemészteni Deborah Zoe Laufer Sirens című darabjának vagy Scott Organ Phoenix című előadásának hatalmas közönségsikerét. Az utóbbi két komédiáról – párkapcsolatok realista mozaikjaiból megkomponált történetek – minden felelős színházi szakértő (kritikus és szervező) egységes optimizmussal beszélt: biztos Broadway-befutókkal állunk szemben.
Mi is tetszhetett amerikai barátainknak? Nos, a Sirens mint négyszereplős vígjáték eminens diákja a Neil Simon-iskolának. Minden benne van, amit 15 perc alatt a néző magától is megjósolhat: hűtlen, de nyámnyila férfi fantazmagóriája a hűség, az ihlet és a nyárspolgári megalkuvás háromszögében. Casey Stangl rendezése alig több mint egy óra – a darab szerzőjének egyik vitathatatlan erénye, hogy dialógusai rövidek és egyszerűek. Igaz, nemritkán túlontúl is. Unalmas és sekélyes helyzetkomikumra épülő jeleneteken átgázolva jutunk el a cselekmény csúcspontjához. Ha nem munka lett volna, a darab felénél kisétálok a 200 fős teremből. Igaz, akkor lemaradtam volna arról, miként vigasztalódik egy mai amerikai víg özvegy. Színjátszó szakkörök színvonalával vetekedő díszletmegoldások, bárgyú, hamiskás cselekményszövés, unalmas és fárasztó színházi élmény a Humana Fesztivál egyik első számú közönségsikere, biztosnak vélt reményteli jövővel. Ugyancsak a kedvencek kategóriájához sorolták Scott Organ Phoenix című darabját is. Ez az előadás talán kevésbé konvencionális, mégis bosszantó, hogy már a felénél pontosan lehet tudni, mire megy ki a játék. Meglepetésnek, újszerűségnek ebben az előadásban is hűlt helye. Ezzel együtt a tradicionális drámák közül ebben mégis van legalább valami frissesség. Aaron Posner rendezése hitelesen ábrázolja a szingliként senyvedő harmincas értelmiségiek kálváriáját: önbizalomhiány, cselekvéstelenség és a magánytól való félelem irányítja a két főszereplő – Sue (Suli Holum) és Bruce (Trey Lyford) – egymásba gabalyodó életét. Az első színben Sue egy kávézóban közli Bruce-szal: első randevújuk olyannyira sikeres volt, hogy teherbe esett, és nemcsak hogy el akarja vetetni a gyereket, de látni sem akarja többé a férfit. Bruce letaglózva, értetlenül kullog el a jelenet végén. Eddig az orvosok azt mondták, nem lehet gyermeke, most meg hosszú idő után az első nő, akivel intim viszonyba került, kikosarazza, és még várandós is lesz tőle… A darab lelkes nézői tapsviharral szimpatizálnak a vívódó karakterekkel. (Ez különben itt a fesztiválon minden vígjáték velejárója az egyes jelenetek után.)
A Humana egyik legnagyobb idei reménysége a Dan O’Brien írta The Cherry Sisters Revisitedje volt. A szervező Színészek Színháza nemcsak producere az előadásnak – hivatalosan mind a hét premiernek ők a felelős gondozói és forgalmazói –, de a fesztivál után a tavaszi szezonban is műsoron tartják a produkciót. Egy komoly emberi tragédiák sorozatából álló valódi történetet dolgoztak fel a falusi testvérek csúcsokig jutó karrierjéből. A darab azt elemzi, miképp változik egy közösség akkor, ha tagjai bármiféle érdem és tehetség nélkül – a kor totális igénytelenségét meglovagolva – sikeresek lesznek. Egy Iowa állambeli leánytestvérekből álló komédiás együttes hírhedt botrányelőadásaival majd’ tíz évig turnézott Amerikában az 1890-es években. A korabeli varieté (rém)királynőit még a Broadwayre is meghívták, és bár ott is zöldségeket dobáltak feléjük estéről estére, kitörölhetetlen színháztörténeti figurák maradtak. Andrew Leynse rendező kétfelvonásos előadása hiteles és humánus karcolata a kornak. Remek kosztümök, ötletes díszlet és jelmezek. A színház legnagyobb terméhez, a budapesti Thália Színházra emlékeztető 650 fős auditóriumhoz kellett is az erős látványvilág. A darab narrátora a négy testvér egyike, Effie (Renata Friedman) szellemként köszönti a közönséget az este elején, majd felvázolja történetüket. Apjuk, egy munkakerülő iszákos ír emigráns szelleme ugyancsak a színpadon van, s Effie lelkiismeretére játszva, bűntudatát erősítve emlékezteti lányát: az egész komédiázás Effie ötlete volt, így a következményekért, a sikerekért és tragédiákért is ő a felelős. A testvérek élete magányos, céltalan, unalmas, és Csehov orosz nővéreihez hasonlóan tehetetlenek. (Sajnos a dialógusokat tekintve már nem áll meg a párhuzam a fárasztó jelenetekben.) Egyedül Effie az, aki nemcsak ábrándozik, de tenne is a változásért: ”színdarabot ír”, amelyet vasárnaponként a környékbeli falvakban adnak elő. Ez ad lehetőséget arra, hogy elszakadjanak poros fészküktől. Van aki felfigyel a csinos, de esetlen lányokra, így turnét is szerveznek nekik. A nővérek hangosan dobolnak, élesen rikácsolnak, esetlenül botladoznak a színpadokon. De legalább el lehet adni a jegyeket rájuk. Még akkor is telt ház előtt játszanak, ha a színvonaltalanságukról lesznek a leghíresebbek. A kor valóságshow-sztárjai. Fellépéseik előtt hálóval biztosítják a színpadot, nehogy eltalálja őket a felbőszült közönség bedobálta zöldség és gyümölcs. A lányokra New Yorkban is kíváncsiak lesznek, a Broadwayt azonban már nem sikerül meghódítaniuk. Tapsot kapnak ugyan, de a füttyszó és a bukás hangosabban szól. A lányok menedzsere kétszeresen is megcsalja őket: nemcsak hogy lelép, zsebében a gázsival, de a csapat legszebb (és legtehetségtelenebb) tagját is megszökteti. Utóbbi hamarosan elhagyottan és árván, önkezével vet véget életének. Effie és megfogyatkozott társulata ezután még hosszú évekig küzd a tapsok és pfujolások közepette, leginkább isten háta mögötti csehókban. A második felvonás ezt a kálváriát énekli meg, szomorkás, szegényes áriaként. Effie lassan magára marad, testvérei önszántukból szállnak ki a show-biznisz e sekélyes cirkuszából. Az alapító végül egyedül kergeti kényszerképzeteit, viaskodik lelkiismeretével, mígnem maga is leteszi a lantot. Biztonságos narratíva, didaktikus drámaszerkesztés – ez Dan O’Brien kockázatmentes munkája.
Valamivel bátrabb a fesztivál konvencionális kínálatából mindenképp kiemelkedő Ground című munka. Lisa Dillman darabja egész más minőséget és színházeszményt képvisel. Végre egy olyan előadást látunk, amely stimulálja az érzéseinket, feszültségével tartja fenn az érdeklődést, és kíváncsivá tesz. Legalábbis a szünetben nem jut eszembe megúszni a folytatást. A Humana művészeti igazgatója, Marc Masterson maga jegyzi rendezőként a mexikói illegális bevándorlók problémáját felvető előadást. A kétfelvonásos, majd’ kétórás produkción érződik a direktor nyitottsága a nemzetközi hagyományok felé is. Pergőek, jó ritmusúak a jelenetek. A díszlet és a kosztümök minimalista jellegűek, hagynak a szövegre koncentrálni. A kibontakozó drámára, amely az egykor illegálisan bevándorló mexikói családban született Carl (Dale Rivera) történetét meséli el. Egy határmenti farm személyzetének (többnyire illegális bevándorlók) sorsán keresztül tárul elénk a kiszolgáltatott sorsú mexikóiak élete. Amikor csaknem 13 millió illegális bevándorló él Amerikában, a téma igencsak aktuális. Ráadásul az – ugyancsak Mexikóból származó – egyik szereplő férje Irakban szolgál, és állandó fenyegetettségben él. Dillman szociodrámája több mint dokumentumértékű – színházi irodalom. Az előadás fájdalmasan szép képpel ér véget: miközben a karakterek eltűnnek a sötétülő színpadon, egyre erősebben hallani azt a háttér susmogást-pisszegést, amelyet már korábban is hallhattunk, a határsértő, reménykereső emberek himnuszát, ahogy próbálnak átszökni a zöldhatáron. Naiv, romantikus, de vitára mindenképpen okot adó dilemmával zárja Dillman a drámát.
Ami a Humana alternatív, egyesek szerint merész, hagyomány- és formabontó felhozatalát illeti, egy felejthető álavantgárd blődliről és két, nemzetközi fesztiválon is elképzelhető munkáról van szerencsém jelenthetni. Deborah Stein Heist!-je egy botrány-bohózat, egy thriller-komédia. Az est legjobb része maga a helyszín, Louisville legexkluzívabb, alighanem a városi sznobéria első számú találkahelye, a 21C hotel és galéria. Kortárs művészeti centrum. Látványos megaméretű képek a falon, egész termet betöltő szobor-installáció a recepcióból nyíló csarnokban. Itt zajlik Stein tolvajtörténete. Egy nagy galériamegnyitó kellős közepén vagyunk, ahol kiderül, lába kélt egy világhírű festménynek. A rendező Sean Daniels a fesztivál diákszínészeiből verbuvált 20 fős csapattal szabadon garázdálkodhatott. Így az előadás több jelenethez is mozgósítja a közönséget, melynek tagjai érezhetően élvezik a mobilitást, igaz, a poénokon inkább csak kuncognak, mintsem önfeledten szórakoznak. Vannak olyanok is, akik az épület mellett játszódó stáció alatt inkább rágyújtanak egy cigarettára, sőt tovább is állnak.
Valóságos színházi kalandtúra Kirk Lynn The Method Gun című műve. Egy tehetséges társulat komoly és világszínvonalú produkciója, az egész Humana legeredetibb színházi előadása. Az 1995 óta működő társulat a színházi kísérletekben hisz, 22 eddigi munkájuk többsége hosszú próbafolyamat eredménye. Sosem hagyják magukat a kényelem csapdájába esni, és mindig élő kapcsolatot építenek a közönséggel. Fizikai és szellemi bűvészmutatványt hoztak a Humana Fesztiválra is. Shawn Sides nem igazi rendezője, inkább csapatkapitánya a darabnak. Kollégái egy XX. századi színházi guru módszertanáról tartanak előadást. Színház a színházban, amelyben még külön elrejtőzik egy sajátos esztétizáló burleszk is. Stella Burden tanítványai a közönségnek mesélik el, milyen volt együtt dolgozni a valamikori félistennel. Különböző képekben, különféle valós és színházi helyzetekben mutatják be azt a próbafolyamatot, amelynek során A vágy villamosát próbálták, amikor a mester a bemutató előtt pár nappal örökre elhagyta őket és az országot is. Az előadás sok kis apró színházi humoreszk, burleszk és abszurd jelenet fergeteges görgetege. Láthatunk sírási és csókolózási technikákat ábrázoló módszertanórákat, performance- és táncleckéket. Mind-mind szellemes koreográfiával, jól megkomponált egységekben. A művészek mindegyike megszólaltat valamilyen hangszert, ezzel teszik cirkuszivá az akrobatikus elemekben is bővelkedő fizikai színházat. Ez a rendkívül egységes produkció sok más mellett abban is elüt a többi fesztivál-előadástól, hogy látszik rajta: hosszú hetek munkája van benne. Nevettet és könnyeket fakaszt a Method Gun, mindezt iróniával és brechti elidegenítéssel, valamint technikai tökéletességgel. Felejthetetlen a zárójelenet virtuozitása: a fiktív mellékszereplők visszafelé játsszák el A vágy villamosát. Szavak nélkül, lélegzetelállító technikai térben. Ugyancsak süvegelésre méltó a Humana legköltőibb színházi vállalkozása, az emlékezet és a felejtés misztikumára építő Fissures (lost and found). A 2008-ban megszűnt világhírű minneapolisi Theatre de la Jeune Lune egyik alapítója, Dominique Serrand nemcsak társszerzője – öt másik íróval egyetemben –, de rendezője és egyik szereplője is az előadásnak. Az erős koncentrációt igénylő darabban egy feledékeny, magára maradt, elárvult – emlékeitől is megfosztott – ember életének puzzle-jét rakják ki a színészek. A fehér díszletben mozgó fehér ruhás alakok sejthetően nem valós személyek, bár diagnosztikai karakterük ijesztően logikusnak tetszik. Mintha egy ápolt visszaemlékezését hallanánk. Elvesztett kulcscsomótól romba dőlt házon át elhagyott feleségig, az elmagányosodásig vezetnek a sokszor szürreálisnak tűnő monológok. A színészek egymás mellett elbeszélve önálló történeteket idéznek fel, nem dialogizálnak. Megszólalásaik feszült keresése a múlt képeinek, az átélt élményeknek, a hiába emlegetett, végleg elveszett társaknak. Csak a végén derül ki, hogy a szereplők, négy tehetséges fiatal, pusztán egy ember emlékfoszlányai. Nem önálló karakterek, csupán emlékek, amelyek a darab végén megjelenő öregember életéből, elveszett élményeiből tárulnak elénk. A sok sejtelemből mesterien áll össze a kép, az élettörténet. Az abszurd dráma kollektív írói munka eredménye, a szerzők Beckett és Ionesco stílusából meríthettek. A jelenetek sebessége magával ragadó, valahová robogunk a színészekkel.
Kritikus szemmel
“A Humana az évek során kinőtt a fesztivál kategóriájából. Ma már egy nagy bazár, egy dzsembori és újraegyesülése is a szakmának. Egyszóval az amerikai színház útkereszteződésének is nevezhetnénk” – fogalmazott Cristopher Rawson, az Amerikai Kritikusok Szövetségének elnöke, aki a fesztivál múltja és jelene között a legnagyobb különbséget a közönség összetételében látja. “Emögött természetesen az új típusú darabok, egy frissebb, nyitottabb művészeti szemlélet lehet. Az új igazgató, Masterson – kortárs művészettel és a napi politikával is foglalkozó – kínálata bizony eltántorított régi vágású, konzervatív kritikusokat, de ugyanakkor mások felé is nyitott. Több új ember jön ide, mint amennyien elszoknak, és hosszú távon ez a döntő. Különben is, Amerikában új típusú közönség van kialakulóban. De Európához hasonlítva még így is egy nagyon konzervatív színházi világ vagyunk” – vélekedett a Pittsburgh Post-Gazette vezető színházi kritikusa. Rawson az idei kínálatról azt mondta, hogy “kereskedelmi értelemben” két előadásnak van komoly jövője – ez a Sirens és a Phoenix –, míg a “művészi kategóriában” a Method Gun kelhet versenyre a New Yorkban futó off-off Broadway-produkciókkal.
WALLENSTEIN V. RÓBERT
