Korszakhatárhoz érkezett a X. POSZT-tal az országos színházi találkozók története. Akkor is így volna ez, ha Jordán Tamás és Simon István nem mondja azt, hogy nem folytatják. De mert mondták, így még nyilvánvalóbb, hogy a jövő évi fesztivál más lesz, mint az eddigiek.
Hogy a válogatás szisztémája, a versenyelőadások kiválasztásának metódusa máris megváltozott, az mégsem a vezetőváltással függ össze, hanem hosszú évek küzdelmének eredménye. Nem mintha Jordánék akarnokként erőltették volna a szakmára az egyszemélyes válogatás intézményét: mintegy hatvan jeles szakmabéli – köztük számos kritikus kolléga – döntött úgy szavazás útján még a tervezés időszakában, hogy egyetlen meghatározó személyiség adja meg a program arculatát, aki kvázi felelősséget vállal az általa összeállított kínálatért. Egyhangú ezúttal az ellenjavaslat volt, amennyiben egyedül e sorok írója képviselte azt az álláspontot – a szép számban jelen lévő kritikus kollégák ellenében is –, hogy több kritikusnak kellene válogatnia, felsorolván mindazokat az érveket, amelyeket azóta már az egyszemélyes válogatásban csalódottkollégák is magukévá tettek. (Az emlékezet működése e téren – is – a közélet gyakorlatára hajaz: mindenki bízhat az össznépinek tetsző amnéziában, a politikusok szemrebbenés nélkül mondhatják az ellenkezőjét korábbi nézeteiknek anélkül, hogy legalább jeleznék a változás tényét, netán még okát is adnák.)
Legtovább e válogatási szisztéma tartotta magát – Jordánék sok mindenben engedtek az észrevételeknek, bírálatoknak az évek során, például a zsűrizést, vagy az off-program tematikai bővítését illetően –, mígnem a Színházi Kritikusok Céhe képviseletében bő két éve előálltunk néhányan a válogatás szisztémájának megváltoztatásáratett javaslattal, amelyet a Magyar Színházi Társaság elnökségének képviselői akceptálni látszottak, s ha egy évvel később és némi kompromisszumok árán is – a demokrácia már csak ilyen –, de végül elfogadtak.
Okafogyottnak tűnik hát az újságíró, zenekritikus Fáy Miklós idei válogatásán méltatlankodni, hiszen a jövő szempontjából bármely tanulság immár nem oszt, nem szoroz, a 2011-es találkozó szelektorai, Vekerdy Tamás pszichológus, Szilágyi Lenke fotóművész és Urbán Balázs kritikus már javában dolgoznak.
A minőséget tekintve egyébként sem volt nagy baj ezzel a programmal. A két-két produkcióval szerepelt Örkény Színház és az egri Gárdonyi Géza Színház társulata igen jó formában van, Bodó Viktor Szputnyikos munkái magukkal ragadóak, a debreceni Fodrásznő remek előadás, a pécsi társulat és Mohácsiék együttműködése ismét jelentős eredményt szült (Az elveszett levél) – valójában a KoMa SzJ 9231 című előadásának meghívása tűnt kevéssé szerencsésnek, különösen a társulat szempontjából, hiszen ennél jóval erősebb munkával robbantak be épp egy korábbi POSZT-on a köztudatba (a tévedés joga fontos ismérve a művészi szabadságnak, nem a tévedéssel van tehát a baj, hanem azzal, hogy a POSZT-szerepléssel nagyobb nyilvánosságot kapott a kelleténél), s a szegedi Háztűznéző volt még nehezen magyarázható.
Valójában tehát nem Fáy Miklós minőségérzéke hibádzott, a válogatása okozta hiányérzet sokkal inkább mentalitásából, habitusából, a színházra vonatkozó elvárásaiból következhet, ezek érvényesülése viszont az egyszemélyes válogatás magától értetődő sajátossága. Egy tévévitában szemtől szembe úgy fogalmaztam: jobbára „vicces” előadásokat választott, s ő ezt nem is cáfolta. (Magam adott esetben a Kasimir és Karoline Örkény színházi előadására is érvényesnek érzem ezt, nem azért, mert humora van, mert szellemes és sokat lehet nevetni rajta, hanem mert utóbb sem szorul tőle össze a gyomor. Megengedő, megértő szemlélete, bár reveláció számomra a mű értelmezését tekintve – nem úgy a Halász Péter Kamrabéli előadását, A kínait idéző díszlet, illetve szemléletmód –, egyszersmind feloldja az Ödön von Horváth-műben adott feszültséget, ambivalenciákat.) Ebből a szempontból talán csak a marosvásárhelyi Yorick Stúdió 20/20 című előadása lóg ki a sorból, amelynek ugyan szintén remek a humora, ám e hatáselem csupán a katartikus összhatás része – az előadás megrendítő erővel szól a kisebbségi-többségi együttélés politika gerjesztette feszültségeinek tragikus és komikus lecsapódásáról a kisemberek mindennapjaiban.
Fáy Miklós sajátos színházszemléletéből következik, hogy az idei találkozón kevéssé volt érzékelhető a körülöttünk lévő világ színházi reflexiója. Hogy a válogatásba a Katona József Színházból csak A hős és a csokoládékatona fért bele, a Mesél a Bécsi Erdő vagy A kétfejű fenevad nem. És a Kutyakeringő sem, amely még csak nem is társadalomkritikai, hanem ember-természetrajzi aspektusból izgalmas-furcsa-különös opus, a térkezelést s a színészi játékot tekintve pedig ugyancsak briliáns. De minősége okán feltétlenül beleférhetett volna a programba a Nemzeti Színház Bánk bán juniorja, vagy a nyíregyháziak Hát akkor itt fogunk élni című rendkívül szellemes, ám kétségtelenül nemfelhőtlen előadása, a határokon túlról pedig a Bocsárdi László rendezte igen erőteljes A mizantróp s a vizuális gondolkodását tekintve kivételesen izgalmas, színészileg is igen megnyerő Liliom a Csíki Játékszínből – csak hát ezek egyike sem „vicces” előadás – és a sor folytatható volna, de valójában már nincs miért.
Akár örülhetnénk is tehát, s a jövő évi POSZT versenyprogramját illetően tán nincs is ok aggodalomra. Aggodalomra a POSZT egészének jövője ad okot, meg az egyelőre bázisát jelentő Pécsi Nemzeti Színház jövője. Nem beszélve a magyar színházművészet jövőjéről.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
