Elég régi motoros vagyok a szakmában ahhoz, hogy tudjam, a vitacikkek, hozzászólások, kommentárok helye az eredeti – vitatott – írást közlő orgánumban van. Ezúttal is csak azért tértem el ettől a gyakorlattól, mert a Mozgó Világ főszerkesztője úgy döntött, hogy megjelent kritika felett nem kíván vitát indítani. Ebben magam is egyetértenék vele, ha hozzászólásom történetesen Fáy Miklósról vagy Fáy Miklósnak íródott volna. Csakhogy szándékom szerint másról van szó – értékvédelemről, a magyar drámairodalomban oly ritka remekművek megbecsüléséről.
Most, amikor a készülő médiatörvény árnyékában együtt védjük, hirdetjük a sajtószabadságot, meggyőződésem, hogy az egy oldalon állóknak is vállalniuk kell az elvi, esztétikai nézetek cseréjét, ütköztetését. Weöres drámájának nincs szüksége fogadatlan prókátorra. A magam véleményét a mű költőiségéről és aktuális politikai üzenetéről egyébként is megírtam a Criticai Lapok 2010/5. számában. Ez a hozzászólásom mégsem csak utószó a kritikához. Szándékom szerint kiállás nemcsak az irodalmi, színházi értékek, hanem a szakmai viták szabadsága mellett.
.
Van, aki unatkozik, van, aki élvezi
Nem lehetett könnyű dolga Fáy Miklósnak. Utólag (is) meg kellett indokolnia, miért nem választotta be a POSZT-ra jelölt 14 megkülönböztetett színházi produkció közé A kétfejű fenevadat a Katona József Színházból. A döntés írásos alátámasztása nyilvánvalóan belső kényszer volt: amíg a szabályok egyetlen válogató vállára helyezik a szelekció gondját és felelősségét – tudtommal az idén utoljára –, addig az egyszemélyes zsűri nyugodt lelkiismerettel szembehelyezkedhet a többség, a szakma és a közönség véleményével is. Feltéve, hogy valóban nyugodt a lelkiismerete. De hát miért ne lenne az? Fáy tiszte szerint végrehajtotta a válogató óriási színházlátogatási penzumát, és az, hogy szembetűnően szigorúbb a szakmai körökben legelismertebbnek számító társulattal, feltételezhetően nem érdekek és nem indulatok következménye. Politikai motivációt sem sejthetünk a mellőzés mögött, már csak azért sem, mert a Katona József Színház az utóbbi időben – általában – visszafogottabban politizál, mint mondjuk a puha diktatúra idején a falakat feszegető magyar film. Weöres Sándor A kétfejű fenevad című művének, a nemzeti lelkiismeret történelmi drámájának idei bemutatója a Katona múlt évadának talán legelkötelezettebben közéleti előadása.
Lehetséges, hogy ez lenne a Mozgó Világ 5. számában olvasott meghökkentő fanyalgás elvi és érzelmi indítéka? Lehet, de nem valószínű. Érvelhetnénk persze azzal, hogy egy dráma, egy előadás megítélése ízlés dolga, és de gustibus… De a legbölcsebb közmondás sem kötelező érvényű utasítás. Időnként előfordulhat, hogy – a közmondással ellentétben – még az ízlésről is érdemes vitázni.
De még mielőtt ennek taglalásába belemennénk – megtette ezt a Katona bemutatóját értékelő bírálatok többsége, és megtette ezt, igaz, a probléma fonákjáról közelítve a drámához és az előadáshoz, Fáy Miklós maga is –, hadd idézzek (kéretlen prókátoraként) egy mostanában ritkán hivatkozott szerzőt, Illés Bélát. Ő említette hajdan agyonmagasztalt, de utólag sem elvetendő művében, a Kárpáti rapszódiában a régi zsidó példát: ha egy perbe fogott hitsorsost a szinhedrion mind a hetvenegy tagja egyformán elítél, annak az ügyét újratárgyalják. A tökéletesen egyöntetű, egyhangú ítélet – politikai áthallások a mű megírásától napjainkig is nehezen elkerülhetők! – többnyire gyanús. Meglehet, és nem is feltétlenül kárhoztatandó szempont, hogy Fáy Miklós több ponton is meglepő POSZT-válogatása és a Mozgóban közzétett elmarasztaló kritikája mögött ott rejtőzött, esetenként hivalkodott a különbözés szándéka. Ezért rangsorolta a színház kellemesen és szellemesen mulattató, de nem különösebben jelentős Bernard Shaw-előadását, A hős és a csokoládékatonát A kétfejű fenevad eseményszámba menő előadása elé.
És most vissza a Mozgó Világban közölt kritikában ízekre szedett remekműhöz, amelynek egyik legmaradandóbb, és talán legcsillogóbb értékét, költői ihletettségét, nyelvi gazdagságát még a történelmi keretből kirajzolódó drámát kétes elismeréssel „szókáprázatnak” emlegető bíráló sem vonja kétségbe. Annál nagyobb vehemenciával vitatja viszont a dráma – véleményem szerint vitathatatlan, koronként meg-megújuló, másként értelmezhető – aktualitását. Mi, akik szinte születésétől, hányódtatásától végigkísértük – végigizgultuk – az előbb csak hírből, legendából, később nyomtatásból ismert Weöres-dráma sorsát, még nagyon is jól emlékszünk arra, hogy a betiltástól az ősbemutatóig vezető úton, és később, az első előadásokon a nagyhatalmak szorításában vergődő kis ország kiszolgáltatottságának megjelenítése számított kimondott-kimondatlan szenzációnak, és ez kavarta fel a kedélyeket. Nemcsak Weöres hívei és ellenfelei, maguk a cenzorok is ebben fedezték fel a mű időszerűségét. Nem szeretném túlbecsülni a múlt század hetvenes éveiben a magasabb és alacsonyabb posztokon működő, tanult cenzorokat, de Fáy Miklóssal ellentétben biztos vagyok abban, hogy ők a dráma korabeli aktualitását – mindenekelőtt a hatalomkritikát – maguktól is felfedezték. De mivel a lényeg kimondásában nem csak a kritikusok, a cenzorok is korlátozva voltak, beérték a ködösítő alibiérvekkel. A kritika „tegnapi” helyzetére éppen az jellemző, hogy minél pontosabban értette valaki Weöres üzenetének lényegét, annál inkább óvakodott bizonyos tabutémák és tételek dekódolásától. Mára viszont nemcsak az köztudott, hogy „minden köpenynek két oldala van”, de az is, hogy újra divatba jött a köpönyegforgatás. Ezért akkora a tolongás a damaszkuszi úton. Ez a magyarázata annak, hogy napjainkban – és a Katona színpadán is – a túlbuzgalommal végrehajtott, látványos köpönyegváltás került a korunknak és a nézőknek felmutatott, felújított tükörkép fókuszába.
Itt és most szerintem csak az nem érti A kétfejű történelmi keretből kirajzolódó történeteinek időszerűségét, aki nem érzi, vagy akit nem érdekel az alkotás mindannyiunkhoz szóló erkölcsi és politikai üzenete. Fáy esetében az utóbbira gyanakszom: mintha ezúttal tudatosan, vagy akart vaksággal elhessegetnémagától a tegnapi és mai kínos allúziókat. Félreértések elkerülése végett, magam sem állítom, amit a kritikus egy „nyilvánvalóan intelligensnek” gúnyolt hölgy szájába ad, hogy Weöres történelmi metaforája „választási darab” lenne. Éppen azt értékeljük a szövegben, hogy még legdirektebb utalásai sem plakátigazságok, hanem a minden történelmi korszakban morális döntések elé kerülő kisemberek és káderek dilemmáinak esszenciája. És a hol lélektani hitelességgel, hol abszurd merészséggel és leplezetlen iróniával komponált jelenetekből magunk állítjuk össze a vállalható vagy elutasítható, de lényegét tekintvemégiscsak érvényes igazságot.
A Weöres-dráma szerkezeti hibáira persze joggal hivatkozhattak a tegnapi és mai kritikusok is, de vajon a többi kanonizált magyar klasszikusban, a Bánk bántól a Csongor és Tündéig és a Liliomig nem fedezhetők fel kompozíciós félmegoldások, dramaturgiai hibák? De azt a kritikát, hogy Weöres darabjában egyáltalán ne lenne centruma az eseményeknek, alaptalannak, vagy legalábbis túlzottan elmarasztalónak érzem.Weöres drámáinak jellemzésére epitheton ornansként alkalmazták és alkalmazzák ma is sokan, hogy könyvdrámák. Tudjuk, hogy a költő maga is több ízben tálalta fel érvnek és mentségnek az őt a színházból eltanácsolóknak, hogy darabjai – könyvdrámák lévén – térben és időben nem férnek a színpadra. Köztudott, hogy ezt a minősítést a Fausttól Az ember tragédiájáig A kétfejűnél korszakosabb művek is túlélték. Méghozzá nem csak a könyvtárban – a színházban is. De amit Fáy állít, hogy Weöres darabja – ennek következtében?! – unalmas lenne, semmiképpen sem meggyőző. (Érveimet részletesen kifejtettem a Criticai Lapok májusi számában.) A magam véleményén túl, a nézőtér hangulatára támaszkodva is megkockáztatom: ezt a ridegelutasítást legalább részben a POSZT válogatójaként színház-szaturált kritikus aktuális lelkiállapota magyarázza.
Fáy két súlyos végkövetkeztetése közül az elsővel, a világtörténelmet elutasító konklúzió közhelyesnek bélyegzésével ugyan nem értek egyet, de a másodikkal, hogy végül is a dráma színpadon van (és lesz!) – fenntartás nélkül. Megállapítása, hogy az újabb A kétfejű hatására „a színházigazgatók szerte az országban vakargathatják a fejüket” helytálló, és végső soron reményt keltő, biztató jelenség. Hiszen a Katona produkcióját csillagos ötösre értékelő nézők és bírálók sem vonják kétségbe, hogy elképzelhető és megvalósítható az idei bemutatónál is izgalmasabb, jelentősebb előadása is Weöres művének. Magam is csak abban kételkedem, hogy akár ebben, vagy a következő évadban születhet tucatnyi jelentősebb produkció annál, mint ami most tudtommal a POSZT versenyprogramján kívül volt látható Pécsett.
FÖLDES ANNA
