Idén május 21-e és 24-e között negyedik alkalommal került sor Nápoly- tematikájú Pünkösdi Fesztiválra. Riccardo Mutitól származott e projekt ötlete – s talán nem véletlen, hogy azon a sajtótájékoztatón, ahol a következő évi programot ismertették, korántsem formálisan vetődött fel a kérdés: „nem lehetne folytatni?”.

Úgy tűnik, mind többen éreznek rá ennek az intenzív és komplex lehetőségnek a rendkívüliségére, itt ugyanis zenehallgatással lehet maradandó zenetörténeti ismeretekhez jutni. Érdemes összevetni bármely műsorfüzet kétszeri elolvasásának a tapasztalatait! Amikor még nem ismerjük a hangzó anyagot – pusztán tény- és információközlő olvasmány. A koncert után: okos kommentár. Integrálódik a hallott zene, összefüggésrendszerbe kerül. Természetesen van haszna az előzetes tájékozódásnak, de az intellektuális tanulságok táptalaját a művek szolgáltatják.

A rövid fesztivál – immár hagyományosan – műfajilag változatos programot kínál, de nem válogatni érdemes belőle, hanem minél teljesebben végighallgatni, mert ez esetben a szerzett tapasztalatok erősítik egymást, hatásuk nem összegződik, hanem hatványozódik.

Az idei kínálat külön érdekessége a két Betulia liberata volt; a fesztivál a 15 éves Mozart operájával (azione sacra) kezdődött, s Jommelli csaknem négy évtizeddel korábbi oratóriumával csendült ki (ez utóbbi előadást élőben közvetítette az Ö1 – talán ezért nem vonzott telt háznyi közönséget a Felsenreitschuléba). Közben hallhattunk szólistakoncertet, kórusmatinét, s koncertszerű előadásban felcsendült Hasse egyik legértékesebb operája (intermezzo tragico), a Piramo e Tisbe. A kortárs zenét filmzene képviselte, amely egy 1927-es némafilmhez (Napoli è una canzona) készült.

A nápolyi születésű és neveltetésű Riccardo Muti lokálpatriotizmusát könnyű megérteni egy-egy fesztivál után. Valóban vétkes mulasztás kottatárak mélyén porladásra ítélni partitúrákat, amelyek java része önmagában is értékes – de valamennyi hozzájárul ahhoz, hogy mind az előadók zenei világlátása, mind pedig a hallgatók fogalma egy adott helyről és korról érdemben megváltozzék.

Ki ne olvasott volna a „nápolyi iskoláról”, amelynek talán legjelentősebb képviselőjeként Domenico Scarlatti apját, Alessandrót szokás számon tartani? És egyszerre csak kiszabadul a palackból a szellem, és szirénhangjaival ellenállhatatlanul hódít.

A Sonata da camera című koncert műsorán continuo-kíséretes hegedűszonáták szerepeltek, valamint egy szólószvit – s ezek olyan burjánzó gazdagságát mutatták fel a ciklikus mű lehetőségeinek, hogy magától értetődően hallgattuk Domenico Scarlatti csembalószonátáiból Olivier Fourés átiratait. A kompozíciókon kívül persze kellett ehhez egy kongeniális hegedűs is, akinek a játékát hallgatva arra kellett gondolni: lehet, hogy a virtuóz mint művésztípus, azaért történetileg késői jelenség, mert korábban a hangszerestől eleve megkívántak egyfajta virtuozitást. A barokk virtuozitása elsősorban abban a szabadságban rejlett, ami – díszítőművészete révén – már-már társszerzővé avatta az előadót. Giuliano Carmignola (aki a barokk és a modern hegedűn egyaránt sikeres művészek közé tartozik) olyan belső értéssel játssza a műveket, hogy csak utána villant be a kérdés: ebből vajon mennyi lehet leírva. S tette ezt maximális összhangban kamarapartnereivel (Riccardo Doni – csembaló, Ivano Zanenghi – lant, Francesco Galligioni – gordonka). A szonátatípusnál erőteljesebben érvényesült az egyes művek sajátos felépítése; kuriózumként Barbella szonátája hatott, melynek címében a commedia dell’arte figurái szerepelnek (Arlecchino, Arlechinessa, Rosetta e Pulcinella). Hallhattuk a korszakos jelentőségű énekmester-zeneszerző Porpora hegedűszonátáját – a kóruskoncerten pedig az elsősorban billentyűs szonátaszerzőnek elkönyvelt Domenico Scarlatti 10 szólamú Stabat materét. A Lamentationes című programban a Les Arts Florissants énekesei remekeltek. Az egyházzenei tételekből álló műsor Alessandro Scarlattitól Domenicóig ívelt, első részében Leonardo Leo izgalmas tételeivel, a másodikban Caldara 16 szólamú Crucifixusával. A Haus für Mozart színpadán akusztikus élményt adott az énekesek művenként megtervezett, más-más elrendezése. Érvényesült a kétkórusos technika, máskor a külső kisegyüttes jóvoltából kaptunk egészen misztikus hangzásélményt. Az énekesként is neves Paul Agnew irányította az énekegyüttest, melyhez kiváló continuo-játékosok társultak (Paul Carlioz – gordonka, Massimo Moscardo – teorba, Florian Carré – orgona).

Meghökkentő továbbá Hasse életműve is: rendre felbukkannak olyan fordulatok, amelyeket (természetesen későbbi) Mozart-művekből ismerünk, s amelyektől úgy vélhetnénk, kizárólag a zseni invenciójának szüleményei lehetnek. A Piramo e Tisbe „gyanútlan” hallgatója például az Ave verum érzékeny-szép dallamfordulatára és harmóniamenetére ismerhetett rá.

A 20 éve alapított Europa Galante, Fabio Biondi vezényletével, színpad nélkül is élő-eleven világot jelenített meg. Az est sztárja (jóllehet betegen énekelt) az Alaszkából származó mezzoszoprán, a Piramo szólamát éneklő Vivica Genaux volt. Méltán tombolt a Mozarteum közönsége.

A két Betulia: két világ – ugyanakkor mégsem! A 15 éves Mozart számára óriási kihívás volt a költőfejedelem Metastasio librettója, amelyet előtte számosan – nem kis sikerrel – megzenésítettek. S legalább akkora kihívás volt megmutatni az olaszoknak, hogy ő – még náluk is olaszabb! Hallgatva a terjedelmes és gyilkosan nehéz áriákat, egyúttal némi fogalmat alkothatunk a XVIII. századi olasz énekesteljesítményekről. Hogy végül is annak idején nem vizsgázhatott a gyakorlatban, nagy meglepetéstől fosztotta meg az olasz zenei élet prominenseit! Jommelli iránti lelkesedésében Muti nemcsak addig megy el, hogy hangsúlyozza a nápolyi opera eme kiválósága nagy hatását Mozartra, hanem azt is megkockáztatja: a nápolyi opera ismerete nélkül nem érthetjük Mozartot.

A két Betulia előadását Riccardo Muti vezényelte az általa alapított Orchestra Giovanile Luigi Cherubini élén. A 2004 óta működő együttes afféle olasz nemzeti ifjúsági zenekar, amelyben 30 év alatti hangszeresek játszanak (maximum három évig). Rendkívüli zenekari gyakorlatuk során jártasságot szereznek több stílusban. A zenekarnevelő, szülővárosa zenei múltját feltámasztó, s a nemzetközi érdeklődés fókuszába helyező sztárkarmesternek a szólista-utánpótlásra is kiterjed a figyelme; a nyári Salzburgi Ünnepi Játékok keretében rendezett Young Singers Project résztvevői közül is választ énekeseket a pünkösdi előadásokhoz – ahonnan az út nemegyszer a világhírnévhez vezet. S ha első alkalommal nem tanulja is meg valamennyiük nevét a hallgató, az életrajzokból jól nyomon követhető a karrierépítés. A Mozart-mű címszereplőjeként Alisa Kolosova remekelt, s érdemes megjegyezni Maria Grazia Schiavo nevét – a Jommelli-oratóriumban színpadi jártasságával Vito Priante tűnt ki, Dmitrij Korcsak pedig szólamának érzékeny kidolgozottságával. A befektetett munka hatékonyságát növeli a koprodukció; a Ravennai Fesztiválon is színre kerülnek e műsorok.

Nagy művész szívügye, vállalkozó kedvű fesztiválszervezéssel és bízva a minőségéhes közönség étvágyában – kivételes produkciókat eredményez. S a hatás vélhetően lemérhető a négy nap CD-eladásán is. Leonardo Leo művei iránt oly lelkes érdeklődés támadt, hogy talán addig is kitart, amíg hozzáférhetőek lesznek remek kórusai hangfelvételen is.

FITTLER KATALIN