Az utóbbi idők egyik legizgalmasabb-legérdekesebb publikációja látott napvilágot tavaly kora nyár óta három lépésben, három kötetben az Alexandra Kiadó gondozásában. Ortutay Gyula naplója politika- és tudománytörténészek kincsesbányája. A szakember, a közelmúltunk iránt érdeklődő közrendű olvasó, nagy történelmi folyamatok figyelemmel kísérője és színfalak mögötti történésekben az események kulcsát kereső utód, de még a jó szaftos kis magánügyekre kíváncsi leskelődő is talál benne kedvére való vagy tanulságos részleteket. Még az is tiszteletre méltó szándékra vall, amilyen alaposan körberakták a közölt hézagpótló forrásanyagot magyarázó jegyzetekkel – találkoztam olyan véleménnyel, hogy valakinek kifejezetten érdekes volt az a sok háttér-információ, amire a folyamatos olvasás közben ilyen módon szert tett –, bár azért jobb lett volna, ha a kiadóban valaki megmondja a szöveg közreadó-gondozójának: a szövegközlőnek nem az a dolga, hogy egy komplett közismereti lexikont csatoljon az anyaghoz. Ennél kevesebb is, több is: a konkrét történeti-fogalmi kontextusban kellene elhelyeznie mindazt, amit publikált, olyan információkat, tényeket, adatokat teríteni mellé, amelyek tudása nem minden tekintetben kézenfekvő, és amelyek ismeretében jobban érthető a közreadott dokumentum. Ez esetben kevesebb mérgelődnivalója lett volna az időnként (gyakran) hátra-hátralapozó olvasónak (nekem), kisebb részben az érthetetlen, funkciótlan, irreleváns jegyzetek okán, nagyobb részben az ily módon jegyzettel megtűzdelt szöveghelyek (személynevek, történelmi események, műcímek, idézetek stb.) tényleges megmagyarázásának hiányán.

De most nem a kötetet ledorongoló kritikák sorát szeretném gyarapítani, hanem egy másik érdekes vonatkozásra felhívni a figyelmet. Bár ez is inkább némi fejcsóváló csodálkozással kezdődik. Amikor ez a mondanivaló megfogalmazódott bennem, még csak két kötet jött ki, gondoltam, úgy tisztességes, ha megvárom a harmadikat. Mikor azt is megkaptam, érdekes dolgot tapasztaltam. A könyvnek 2, azaz kettő borítója volt. A belső, amelyik ugyanabban a stílben készült, mint az első kettőé, és ezt az egészet, úgy, ahogy van, belebújtatták egy újabb, az alatta lévőtől egészen eltérő stílusú, színű, anyagú, tapintású újabb védőborítóba.

Ilyet se láttam még, az embernek az az érzése, mintha a kiadó a megrendelt borítótervek között nem tudott volna választani, és a biztonság kedvéért mind a kettőt megcsináltatta. Direkt elmentem a könyvesboltba, hogy saját szememmel is meggyőződjem róla – a köteteket ajándékba kaptam –: nem történt tévedés, hanyagság vagy feledékenység korábban az ajándékozó részéről, a harmadik kötetnek, és áprilisban még csak annak, két borítója volt. Aztán két hónap után már azt láttam az Alexandrában tornyosuló Ortutay-oszlopokon, hogy mind a három kötet megkapta a zöldes, fotómontázsos eredetijére a sötétbarna, fényes, régi, patinás kötetet mintázó újabb borítóját is. Az ilyesmi nem történik véletlenül (meg pénzbe is kerül), nyilván volt vele valami célja a kiadónak, biztos van a dolognak valami üzenete – én nem értem, nem baj.

Az én mondókám az eredeti borítóval, előzéklapokkal és az ott ábrázoltakat bemutató, illetve be nem mutató jegyzetekkel kapcsolatos. Mindhárom kötet hátsó fedelén hosszú szoknyás karcsú női figura röppen karjait széttárva, lábait keresztbefonva. A védőborítók első oldalain ennek a fotónak egy-egy megvágott részlete látszik, az első köteten az alak oldalt vetett feje, lendülő karja és a szoknyájának egy része, a másodikon a kecses lábmozdulat, a harmadikon az egész fotó középső része. A kötéstáblák belső oldalai is dokumentumokkal-fényképekkel vannak kitöltve, köztük az első kötet hátsó előzékpárján három egy ritmusra táncoló, fényes ruhás női figura látható.

Kik ők, ki készítette a fotókat, mikor, milyen jelenetet ábrázolnak? És egyáltalán: mit keres a könnyű tánctopán, a szökkenésben meglibbenő kelme a néprajztudós, a XX. század egyik legmarkánsabb arcélű, konfliktusaiban, választásaiban egyik legtragikusabb-legjellemzőbb sorsú szereplőjének történelmi-politikai-tudományos szempontból reveláló erejű naplója élén? A kötet nem mondja meg sehol, sem a szövegben, sem a jegyzetekben, sem a kiadói információkban, de a képeken minden bizonnyal Ortutay Gyula felesége látható.

Kemény Zsuzsa a XX. századi magyar táncművészet jelentős alakja volt. A táncművészet azon ágáé, amelyet akkor, amikor ő aktív táncos volt, a harmincas években mozdulatművészetnek, mozgásművészetnek hívtak. Nemcsak szereplője, sőt főszereplője volt nem egy színpadi produkciónak, hanem tanított is Szentpál Olga iskolájában. Amikor aztán a Szentpál-csoport szólistája Ortutayné lett, felhagyott a táncolással, de a mozgásművészet terjesztése és fejlesztése érdekében még jó darabig különböző funkciókban tevékenykedett. Akkoriban többféle elképzelés született ebben a tárgyban, ezek között Szentpál Olga és Rabinovszky Márius mellett az ő neve fémjelezte azt a tervezetet, amely táncművészeti főiskola felállítását javasolta 1946-ban. Egyik szervezője, megalakulásától elnöke volt az 1948 és 50 között fennállt Táncszövetségnek, 1951-től 56-ig főszerkesztője a Táncművészet című folyóiratnak. A háború után rövid ideig tanított a Testnevelési Főiskolán, és cikkel, előadással, programírással, szervezőmunkával élharcosa volt annak az elképzelésnek, amely a testnevelőivel egyenrangú táncnevelési szakot nyitva a mozgásművészet eredeti irányultságának megfelelően a speciális női mozgástanítás bevezetését szorgalmazta. Ebben 1947-ben férje segítségére is támaszkodhatott, aki miniszterként státuszt, költségvetést, felvételi keretet és a testnevelők ellenérzéseivel szemben tekintélyt biztosított a tervnek.

Ezekben az években Ortutay nem ír naplót. De a naplóíró időben sem említődik gyakran a táncművészeti múlt. Azaz ha jól figyeltem, konkrétan egyszer említtetik, egy 1939-es feljegyzésben: „Egy ízben Szekszárdon rendeztek egy előadóestet, ahol a Szentpál lányok is táncoltak, helyesebben csak Zsuzsa és Arany Bözsi. Tél volt, csodálatos éjszakánk volt Zsuzsával, egész versciklust is akartam írni hatása alatt. Valahogy így kezdődött:

Gyakorlat

Mint tánc előtt homályos délelőttön

hajolsz derékba, lengeted karod:

e vers előtt most én is eltűnődöm,

hol kezdjem hát e torz gyakorlatot?...

Vörösmarty Csongor és Tündéjéből idéztem a mottót e ciklushoz: Szeme tündök, mint az est stb. Elmaradt a vers, pedig bizton szép lehetett volna, úgy fűtött az indulat, s annyi színe volt élményeimnek.”

Aztán az emlék elhalványul. Egy nagyjából 1945 és 1947 közé datálható jelenetet Roboz Ágnes derűsen idéz fel az egyik előszóban: „Az akkori Szentpál Tánccsoport – melynek tagja voltam – ugyancsak az Ortutay-házban próbálta kitalálni, miként maradhatna fenn. Jól emlékszem az egyik olyan alkalomra, amikor Gyula is otthon volt, és éppen létrán állva rendezgette könyvtárát, s közben hallgatta megbeszélésünket. Egy darabig csöndben, türelmesen kibicelt, majd hirtelen, amikor már nem bírta táncosi »hülyeségeinket« tovább hallgatni, megfogta egyik könyvét, és közénk vágta. Kétségtelen, hogy volt temperamentuma!” A körülményeket nem ismerő olvasó számára az eset érthetetlen és nyilván érdektelen, legfeljebb jót mosolyog rajta. A körülményeket ismerő viszont szörnyülködhet: ennyire becsülte volna Ortutay felesége választott feladatát? Lehetséges, hogy ennek a sugalmazásnak köszönhető, hogy Ortutayné lassanként elfordult a tánctémától? A naplóból mindenesetre az derül ki, hogy Ortutay sokkal többre értékelte felesége nőmozgalmi munkálkodását a korábbinál.

Bár az odáig vezető út sem volt problémamentes. A képhez hozzátartozik, hogy Kemény Zsuzsa a maga részéről szinte „kicsiben” megismételte azt az utat, amelyet a férje járt be. Aki a legsajátabb területén nívós művet hozott létre, jó ég tudja, miféle kényszer alatt, egyszer csak elkanyarodik, majd egyre jobban eltávolodik attól. A mozgásművészet/modern tánc/női testnevelés területén ez különösen tragikus módon zajlott le. A különböző csoportosulások egymás ellen fordultak, stílusukban-modorukban nem, de érdekérvényesítő képességben, a hatalomhoz való közelségben különböztek egymástól. Mire az erősebbik csoportosulás elérte, hogy ellenfeleit végleg kiszorítsák a pályáról, az aktuális kultúrpolitikai irányhoz való alkalmazkodásban (egyben annak alakításában) maguk is folyamatos önkritikákra, korábbi munkásságuk (részben önkéntes) megtagadására, végül pályamódosításra kényszerültek.

Mindezt ennek a könyvnek persze nem feladata felvázolni, még csak jelezni sem, de nekem kevés, hogy a neve első előfordulásakor megfogalmazott életrajz Ortutay Gyulánéról mint táncosról csak tompítva vagy negatíve emlékezik meg: „fellépett az iskola nyilvános bemutatóin”, „abbahagyta az előadói és pedagógusi munkát”. Az 1932-es Nagyvárosi szimfónia, de főleg az 1936-os Magyar halottas és az 1938-as Mária-lányok egy-egy főszerepe nehezen tekinthető pusztán az iskola nyilvános bemutatóján való fellépésnek. A jegyzetbeli definíció Ortutaynét „táncművészeti szakíró”-ként határozza meg. Ez a szörnyszülött kifejezés persze szerepel a nevénél a lexikonokban, de azok legalább melléteszik, hogy „táncművész”, „táncosnő” vagy „mozdulatművész”. Itt marad a „szakíró”. Márpedig ez a megfogalmazás nyilván ugyancsak alapos megfontolás eredménye. Család? Közreadó? Jegyzetíró? Kiadó? Érdektelenségből? Tapintatból? Valamit akartak mutatni, ezért a fotók, de leírni: azt már nem. Mintha valamiért egy politikus- vagy tudósfeleségre, illetőleg magára a politikusra vagy tudósra nézve dehonesztáló volna a táncos vagy mozdulatművészeti aktivitás, mintha az elsorolt szavakat nem lenne illendő leírni egy ilyen „komoly” könyvben. Úgy fest, azzal a jelenséggel kapcsolatban, amelyet Magyarországon mozdulatművészetnek vagy mozgásművészetnek neveztek, s amely egy nagyon pontosan körülírható történelmi korszakhoz kötődött, és nem azonos azzal, amit ez a kifejezés mai használatában, szélesebb értelemben jelent, még mindig működik valamiféle görcs, szemérmesség, esetleg közömbösség. A mozgásművészet mint kulturális, pedagógiai és művészeti mozgalom olyan szorosan és sokféleképpen fonódott a két világháború közötti értelmiség hétköznapi életébe, olyan sok önéletrajzban-visszaemlékezésben-levélben-szépirodalmi műben botlunk bele, hogy ennyi év után ideje volna tudomásul venni: bátran vállalható társadalomtörténeti tényként, szellemi-művészeti örökségként. Beleértve az elhalása körül történtekből levonható tanulságokat.

LENKEI JÚLIA