Mindent megértettünk és elfogadtunk. Az Epopteia Színház Dunaszerdahelyről, Czajlik József rendezésével-vezetésével kitalált valami nagyon jót, de nem tudta megvalósítani: nem volt hozzá pénz. De sem a remek gondolat, sem a maradék tettre kész csapat, sem az eszmeileg fogva tartó helyszín maga nem engedte, hogy elszaladjon a lehetőség. Így hát július vége tájt, két este megmutatták, mit is képzeltek. Az történt, amiért bázis a Bázis: hogy kiérleljen, helyet adjon kísérleteknek, embrionális állapottól nevelgetve a megvalósulásig, hogy valódi műhelymunkához adjon szállást megújult tereivel, helyiségeivel is.
Nyilvánvaló, hogy nem öröm, ami történt: a rendező moderátorként elmondja, négy férfi főszereplőt képzeltek, egy-egy jellegzetes, történelmi epizód katona-embereként mondták volna el a település históriájának viszontagságait, különböző időrétegekből, töröktől a Magyar Néphadsereg rakétakilövő légvédelmi ütegéig. Ehelyett egy főszereplő van, de ő általában amúgy is önmagából oszt ki mindig népes szereplőgárdát: Gál Tamás megint egyedül marad, és megint ő az az egyetlen, csak a te szemedbe néző ember, aki valamit el akar mondani, és akarja, hogy meghallgasd. Ezt a közvetlen, „szájról szájra” metódust színészileg, narratív technikaként alkalmazva, orgánummal, hangerősséggel, mimikával (és emberséggel) legjobban ma ő tudja. Másféle néző–színész viszony alakul ki ekképpen: egy másik hétköznapi ember mesél, és őszinte akar lenni, küzd azért, hogy pontosan átadhasson egy lelki-érzelmi történést. (Még akkor is ez a helyzet, ha történetesen nem egy távoli vlagyivosztoki katonatörténetet mesél el, hanem A nagyidai cigányok többtucat szereplőjét adja elénk hirtelenjében, egy-egy kalappal, bottal, nyíltabb-zártabb magánhangzóval.)
Itt most egy gyűjtés kellős közepében vagyunk: ezt a közbeeső állomást vázolták elénk. A zsámbékiak ugyanis Czajlikéknak mesélik el háborús élményeiket. Sokan gyerekként már átélték a heves Zsámbéki-medencei német–orosz összecsapást, hallottak nagyszüleiktől az első háborúról is, és a közelmúltig működő – hatvanas évekbeli, science fiction film díszleteire emlékeztető – katonai objektumban is sok környékbeli férfi teljesített különleges őrszolgálatot. És valóban, lehetséges: amit ők láttak, átéltek, az dramatikus anyag, azt elmondhatja, megoszthatja szerkesztve, illesztgetve másvalaki is a hallgatósággal. Színész is. Ezt az oral historys helyzetet, az eleven beszéd általi emlékőrzést választja módszerül a most reménykeltő, a jövő nyárra biztosan összeálló előadás. Már most láttuk, hogy jó lesz az, érdekes és tanulságos: s főleg az lesz jó, hogy összeér a falubeliek világa a „művészeti szférával”, és előbbiek megtapasztalhatják, hogy milyen közel esik e kettő.
Most is dolgoznak, azaz énekelnek helybéliek – az „adatközlőkön” túl – az előadásban, a híres Zsámbéki Keszkenő Népdalkör idevalósinak gondolt, valójában több helyről érkező tagjai. Az ő dalaikból és az átadott emlékeikből rajzolódik ki, milyen átkozottul nehéz volt itt megkapaszkodni: elűzött svábok helyére az Alföldről, Erdélyből, Bácskából vagy akár szomszéd falvakból is betelepülni, gyökeret verni. Saját történeteikben vesznek részt – és ez nagyon rendben van. Sokatmondó gesztus, hogy Mátyás Irén, a Bázis vezetője is a kórusban énekel. Vegyesen, csokorba szedve jönnek a dalok: sokfélék, de szövegükben valamennyi a búcsúzást, a fájdalmat vagy a katonasors állomásait sorolja. Gál Tamás pedig hol a hetvenes évek egykori kiskatonájának a helyet pontosan leíró szövegéhez ad arcot, hol annak a kislánynak a történetéhez, aki egy szomszédlány megerőszakolását nézte végig kisgyermekként a kolostor menekültjeként. De ez most nem a „karakterteremtés” ideje: ezek papírlapról olvasott megrázó és érdekes szövegek maradnak, hiszen kerete, szövete, építkezése még nincs a kapott anyagnak. Csak annak a tudata, hogy értékre bukkantak, s hogy kezdhetnek vele valamit. Jó ezt hallani, jó Agócs Gergely és a Rév Zenekar együttes játékát és énekét hallani, jó belefeledkezni a „genius loci”-ba.
Aztán majd lesz valahogy. Most már nem kéne elengedni, mert a szellem úgyis fogva tart. A helyé is, és az eltervezett, a belé fektetett munkát a közösségre visszasugárzó erejű együttes munkáé is.
BUDAI KATALIN
