Miközben a falubeli népség már javában nyüzsög a színpadon, a magát halálra szánó Feledi Boriska (Rácz Panni) egy kötelet próbál átvetni a tetőgerendán. Keserű, elszánt ügyetlenkedése eleinte senkit nem érdekel, kitartását látva azonban többen különféle jó tanácsokkal próbálják ellátni, éppen úgy, mintha nem is önmaga, hanem történetesen egy virágtartó felakasztására készülődne. Vérfagyasztóan groteszk felütés Mohácsi módra – benne a darabot sarkaiból kiforgató, a nézőt magával sodró előadás ígéretével.
Az 1875-ben bemutatott pályadíjnyertes mű – melynek „különdíját” Blaha Lujza legendás csókja jelentette – századában mesés sikereket ért el. Színműínséges idők némileges enyhültével azonban méltán került ki a kánonból ez a bájtalanná fakult falusi életkép Tercsiről és Lajosról, az ifjú szerelmespárról; Göndör Sándorról, az elhagyott szeretőről (akiből boldogtalanságában a falu rossza lett); a belé reménytelenül szerelmes, öngyilkosságra is elszánt lányról, Boriskáról; Gonosz Pista ármánykodásairól – és méltó jutalmakról, büntetésekről.
„Tóth Ede után és miatt” – áll a színlapon, s a szövegkönyv valóban elkanyarodik az eredeti darabtól, a műdalokkal felékesített, híg cselekményű népszínműtől. Az előadás előrehaladtával a nézőnek mégis az a benyomása támad: túl sok minden maradt benne az eredetiből, s ami megváltozott, annak is a többsége belesimul az alapanyagba. A Mohácsi István dramaturgra és Mohácsi János rendezőre jellemző szétszedős-összerakós játék ezúttal nem vált a produkciót meghatározó tartalmi és formai alapvetéssé.
A darab operettes hangoltsága ellenére hátteréből karcosabban ható mozzanatok is kihüvelyezhetők: a feljebbvalók dölyfe a szegényebbekkel szemben éppúgy ott bujkál, mint ahogyan a „tisztes falubeli asszonyok” agressziója, kiközösítő törekvései kinyilváníttatnak a csapodárnak tartott Finum Rózsi ellen. Abból kiindulva, ahogyan Mohácsiék és színészeik közelíteni szoktak a szövegekhez – s ahogyan az előadás is kezdődött –, a néző jó okkal számíthatott ezen fanyarabb színek kiemelésére, az idillé rendeződő kép sötétebb tónusainak megmutatására. S bár erre a törekvésre vall többek között Boriska vízbe ugrási jelenete, amely a kezdő képek groteszkumát idézi, vagy a kocsmáros szózata a darab csúcspontján, amelyet egy égő csipkebokornak látszó tárgy előterében intéz „népéhez” – az összkép mégsem válik mohácsisan többdimenzióssá. De ellenállhatatlanul humorossá sem, még az olyan remekül sikerült részletek ellenére sem, mint amilyenek a tojásba ékelt kulcs körüli abszurdoid bonyodalmak („mi volt előbb: a kulcs vagy a tojás?”), vagy mint a tévedésből lóbúgatót nyelt beteg kabarébetétszáma.
„Népi dalszínmű” – ez is olvasható a színlapon, ám a Kovács Márton nevéhez fűződő zenei réteg – a népdalokból, népies műdalokból és a szerzett zenéből egybekomponált anyag – ezúttal nem válik színpadi formanyelvvé, sem markáns dramaturgiai szervezőerővé, az általa vezetett zenekar intenzív jelenléte ellenére sem. Ezzel együtt számos kiváló jelenet születik, olykor mulattatóra fűszerezve, és emlékezetes figurák is életre kelnek: a főszereplők között Kovács Zsolt Gonosz Pistája, a mellékszereplők sorában Felhőfi Kiss László Tiszteletese.
A hármassá bővített happy end feloldja a lehetséges feszültségeket, Rózsi személye (Sárközy-Nagy Ilona) is elfogadtatik: Feledi Gáspár, „gazdag falusi földmívelő” (Kocsis Pál) nőül veszi. Az olyan emberek pedig, mint amilyen a Gonosz Pista, a továbbiakban illessenek az ő vezetéknevével.
Finálé, tapsrend. És hiánytünetek az útravalóval kapcsolatban.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
