Az AlkalMáté Trupp szokásos nyári osztálytalálkozói nyomán mostanra kialakult és jól bevált a műfaj: zenés vesés a zsámbéki silóban. A társulat sorsolás útján választja ki azt a személyt, aki a soron következő bemutató tárgyául és témájául szolgál. 10–14 napos próbaidőszak alatt megszületik a mű, hogy 3–5 alkalommal a mind bővülő, egyben mind függőbbé váló közönség elé kerüljön. Már tavaly nyáron tudhattuk tehát, hogy idén Máthé Zsoltot tűzik műsorra Máté Gábor „vén diákjai”.
Az esedékes főhős és címszereplő (nem személyes) ismeretében sejthető volt, hogy az ez évi bemutató erősen épít majd az énekszámokra. Egyrészt azért, mert ha az egykori osztály tagjai hangszeres zenével is foglalkoznak és fejlődnek e tudományukban, akkor bizonyára meg akarják mutatni (Keresztes Gábor közreműködésével), hogy mire képesek muzsikusként. Másrészt mert Máthé Zsolt egyre kurrensebb dalszövegíró („Én a pár sorok királya” – így aposztrofálta magát a Kovács Bálintnak adott MaNcs-interjúban), tehát e téren mind sikeresebben fejezi ki a kifejezendőjét.
És valóban, a monológok, párjelenetek, élőképek, paródiák, etűdök között nem egy dalbetét elhangzik. Az előadás folyamatát a címszereplő jobbára figyeli és felügyeli – ennek is megvan már a maga megszokott, talán kegyetlen, de bizonnyal tanulságos gyakorlata. Olykor monologizál, például a pulmonológiáról jövet felolvassa a pszichiátrián kapott diagnózisát. („Mérsékelten öntörvényű”, állítja róla a szakember.) Máskor kommentál, magyaráz, összegez. Reflektál önmagára, egyben a többiekre, akik voltaképp ő, felváltva. (Sok-sok szemüveges osztálytárs. Aki tud, még kopasz is.) Néha bele-beletrombitál az össznépi muzsikálásba. (Ez is milyen… nem is tudom…, hogy éppen a trombita a hangszere, éppen a kilyukadt tüdejű fiúnak…) Emellett megismertet eddigi pályájának olyan eredményeivel, mint például a szövegírói virtuozitás (lásd: Száraz Dénes, Vajda Milán és Dömötör András kémia-tercettje, a Ledarálnak…-ban csúcsra járatott rapbetét, vagy az emlékezetes Krízis-dalest létrehozása).
Mindeközben a nézőben kialakul egy általános Máthé Zsolt-kép. Van benne valami megátalkodott keserűség. Biztos nem megkerülhetetlen és múlhatatlan keserűség ez, de elég makacsnak és rigorózusnak látszik. Lehet, hogy a tulajdonosa valahol szereti is kicsit, vagy legalábbis ragaszkodik hozzá. Jár vele némi düh is, amihez kifejezetten passzol a rap műfaj. Pillanatnyilag úgy fest, hogy jelenleg talán ez áll Máthé Zsoltnak a legjobban, ez a monoton, mérgelődő, lázadó, fújtató, ostorozó, szitkozódó, ritmikus kiabálás.
Az előadásból úgy hat, hogy ez évi címszereplőnk eléggé magának való, zárt, elkülönülő egyéniség. Ebből a mi számunkra az is következik, hogy most alighanem kevesebbet tudunk meg a többiek (a 14 fős volt osztály) világáról és a miénkről (többiek), mint a korábbi premiereken. De bizonyos értelemben ez a vállalkozás lényege, és talán részben a sikerének titka is: az aktuális bemutató az aktuális címszereplőt képezi le. „Máthé Zsolt szerint a világ”-szerűen, legyen bár Baróthy az ál- vagy bece- vagy gúnyneve. (Keresztapja, többszörös áttétellel, az a néhai labdarúgó szakember és mesteredző Baróti Lajos, akit egyébként nemegyszer lehetett látni annak idején a Katona József Színház nézőterének első sorában.)
A játszó és alkotó személyek felidéznek néhány fontos és jellemző jelenetet Máthé Zsolt életéből. Ilyen például, amikor Száraz Dénes pompásan blazírt Máthé Zsoltként egy tévés szappanoperából vett monológgal felvételizik a főiskolára. Vagy a szakmai vita, amely az osztálytársak között zajlik, Mészáros Béla és Mészáros Máté elővezetésében. Emellett a szereplők már-már rutinosan hoznak létre fikciós jeleneteket, hibátlanul alkalmazva lírát, iróniát, akár némi szimbolista beütést is. Méltán volt a zsámbéki közönség egyik kedvence a féltörténelmi fantasy: Járó anyuka (Jordán Adél) és Máthé anyuka (Mészáros Máté) találkozása a terhesrendelés várójában. Ugyanakkor a bőséges felhozatalban akad néhány olyan darab is, amelyet a magam részéről szívesen elengedtem volna. Például Fenyő Iván és Kovács Patrícia erősen vulgáris dalát arról, hogy s mint küldtek professzionális kurvát Máthé Zsoltra az edzőterembe, ahol nem edzett éppen, hanem takarított. Vagy Dömötör András és Fenyő Iván meztelen cipótáncát, amely úgyis csak ajkbiggyesztésre késztető utánzata lehet Máthé Zsolt azonos, eredeti, TÁP színházi számának.
Az est legeslegszebbje mindenesetre az az ölelés, amelyet Máthé Zsolt (Dömötör András) sehogy sem tud abbahagyni. Pedig már olyannyira tűrhetetlenül hosszúra nyúlt, hogy Járó Zsuzsa észrevétlenül ki is bújt belőle, Mészáros Bélát tuszkolva a maga helyére. Lehet, hogy azt az ölelést nehéz sokáig elviselni, de nézni, összeszorult szívvel, azt akármeddig el lehetne.
STUBER ANDREA
