Sajtóút jóvoltából jutottam el (életemben először) Gyulára. Erkel Ferenc szülővárosában járva aligha lehetett kétséges, hogy nem csupán a bicentenárium alkalmából irányult a figyelem a magyar zene egyik legjelesebb alkotójára. Úgy tűnik, a város vezetése nem csupán a környezetet kívánja „élhetővé és szerethetővé” alakítani, hanem súlyt fektet arra is, hogy a múlt nagyjai – életművükkel – részei legyenek a város kulturális életének. Az idegenforgalmi érdeklődésre méltán számot tartó városban számítanak a külföldi látogatókra is – az ismertetők, tájékoztatók rendre négynyelvűek (magyar, angol, német, román).
Erkel Ferenc születésének 200. évfordulója kivételes alkalom és lehetőség – a szülővárosnak elvitathatatlan joga, hogy másképp, „személyesebben” élje meg.
„Minden évfordulós ünnep nemcsak a múlt felidézése, hanem az öntudat megerősítése, és erőgyűjtés is a jövőre. Erkel Ferenc bicentenáriumi köszöntése mindnyájunkat gazdagít” – e mondatokkal zárta köszöntőjét Sólyom László, a gyulai Erkel-bicentenáriumi rendezvények fővédnöke.
S valóban, a múlt és a jelen sajátos összefonódására adtak példát a júliusi Erkel-programok.
Már beharangozott tervként is érdekesnek tűnt a Sakk-játék műsorra tűzése. Erkel életrajzának ismerői tudják, hogy „a nemzet zenei napszámosa” (miként az Erkel Ferenc Társaság elnöke, dr. Bónis Ferenc nevezte, utalva szerteágazó zenei és a zenei életet szervező munkásságára) nem csupán hobbiszinten sakkozott. Mi sem természetesebb, mint hogy a mesteri szinten sakkozó (aki egyébként a Pesti Sakk-Kör megalapításában is részt vett, s annak elnöki tisztét haláláig megtartotta) zenébe foglalja szeretett játékát. Az egyórás pantomimról csupán a korabeli sajtóból tudunk, partitúrája elveszett. Mindez elég volt a fantázia beindulásához: a Gyulai Várszínház felkérésére új táncjáték született, Erkel zenéjére.
Az eredeti pantomim 81 „húzásból” álló játékot jelenített meg – a Forte Társulat Hang és háború alcímet viselő produkciójához Szálinger Balázs készített megverselt szövegkönyvet. Erkel Ferenc zenéjére (többnyire zongoraműveire) táncolnak az előadók, Kentaur díszletei között, és az általa tervezett jelmezekben. Rendező-koreográfus a Forte Társulat alapítója és művészeti vezetője, Horváth Csaba. Nehéz egyetérteni azokkal, akik a július 20-án a Tószínpadon bemutatott Sakk-játék táncjátékot „egy elveszett mű újjászületéseként” értelmezik, hiszen egyidejűleg többről és kevesebbről van szó: kevesebb, mivel a zenei rekonstrukció lehetetlen (márpedig az hozzátartozik a táncjáték lényegéhez!), ugyanakkor többről is, mert a mai kor művészei a mai kor közönségének e táncjátékgondolat érdekes olvasatát adják. Vagyis, mivel itt szóba sem kerülhet a „hitelesség” kérdése, az új konstrukció és az előadás sikerének kizárólagos kovácsa a tehetség. Kentaur díszletezése mértéktartó, hagyja érvényesülni a játék kereteként a gyönyörű természeti környezetet, a ruhák elegánsak, a figurák mozgása gyönyörködtető. Közben megy a tartalom szöveges kommentálása – ami eltávolíthat az egykori erkeli elképzelésektől, ám fogódzót adhat mindazoknak, akiknek a tánc testbeszéd-rendszere önmagában nem bizonyul elégségesnek. Külön érdekesség, hogy a Forte Társulat egyik tagja időről időre odaül a zongorához, s élő zenét szolgáltat. Közben hangfelvételről szólnak Erkel zongora- és kamaradarabjai (közülük azok, amelyekre lehet táncolni). Gyönyörködtető a látvány, az aláfestő zenével ideális nyáresti kikapcsolódás. De vajon a kulturális programmal elégedett nézők közül hányan gondolnak bele ebbe a sajátos rekonstrukcióba? Amelyből egyértelműen kiderült, hogy Erkel zongorazenéje élvezetes hallgatnivaló – s vélhetőleg sok örömet tartogat azoknak, akik képesek megszólaltatni a darabokat. Azt viszont felettébb sajnálatosnak tartom, hogy sehol sem tüntették fel, hogy Kassai István játéka szolgáltatja a talpalávalót (a hegedű-zongora tételekben Szecsődi Ferenc közreműködésével). Hiányoltam a műsorismertetőt, amely könnyen tudatosíthatta volna a produkció érdekességeit a nem szakmabeliekkel is.
Ez az előadás – valóban bemutató volt; csakúgy, mint a két nappal korábbi Hommage à Erkel egészen speciális programja. A Várszínház igazgatójának, Gedeon Józsefnek és a kulturális élet megannyi területén munkálkodó Márta Istvánnak az ötleteként sokszerzős kompilátum jött létre. Az Erkel-díjas zeneszerzők felkérést kaptak, hogy komponáljanak zenei megemlékezést a bicentenárium alkalmából, maximum 3 perc terjedelemben – ezeket zongorás átvezetésekkel afféle rendhagyó szvitté formálta Márta István. Ki-ki saját egyénisége, stílusa szerint járhatott el, és kézenfekvő megoldást kínált népszerű Erkel-motívumok transzformálása is. Lehetőségem volt belehallgatni a 24 miniatűr folyamába – afféle „két évszázad világzenéje” hangulat lett úrrá rajtam.
Két ötlet, amelynek megvalósításához szükség volt külső „többletre”, ha úgy tetszik: ürügyre. Azok a szerzők, akik „ügy”-nek tekintették a felkérést (tehát többnek, mint afféle kollektív albumlapnak), értékes perceket szereztek a mindenkori hallgatóságnak. Nem tudni, az áthallások mennyire-meddig élnek; mindenesetre, a kortársértés ritka pillanatai közé tartoznak.
Ez a két program egyértelműen Gyula város személyes ajándéka ahhoz a bőség-kosárhoz, amely … és itt elágazhat a mondat folytatása, aszerint, hogy kit tekintünk ajándékozónak és megajándékozottnak – nyitva is hagyom, továbbgondolásra.
A szép persze az lenne, ha olyan környezetbe kerülne a bicentenárium rendezvényei során, ahol eredeti Erkel-élmények tennék minél fogékonyabbá a hallgatókat nemzeti zenetörténetünk eme kiválósága értékeinek felismerésére.
Az elemzés és értékelés a szűkebb szakma belügye – érdemes lenne azon fáradozni, hogy mind szélesebb hallgatósághoz jussanak el nemzeti operáink, minél teljesebb formában. Részletek olyannyiszor vizsgáztak jelesre a nagyközönségnél, hogy időszerű lenne vizsgára bocsátani a teljes opusokat is. Gyula városa ebben is jó példával jár elöl: elsősorban a Kolozsvári Állami Magyar Operával való együttműködésnek köszönhetően, valamennyi Erkel-operát befogadta. Ideje lenne, hogy a sokintézményű, soktársulatos hazai zeneélet képes legyen otthont adni az operáknak.
Az opera: kétségkívül a legreprezentatívabb zenei műfaj. Érdeklődő önerőből aligha tud megismerkedni ilyen monumentális opusokkal – szükség van a színpadi megjelenítésre, annak felvételen történő megörökítésére (érdekes, hogy a régi-kezdetleges hangfelvételek gyakran olyan atmoszférát árasztanak, amely látványvilág elképzelésére inspirálja a hallgatókat – az audiovizuális felvételek a néző-hallgatók interpretációtörténeti érzékenységét fejlesztik). Az operák (és operaprodukciók) exportálása-importálása mindig nagy felelősséget ró az intézmények vezetőségére – de megkülönböztetett figyelmet érdemelnek azok az értékes produkciók, amelyek megismertetésének/megismerésének kizárólagos módja a színpadi előadás. És itt mutatnék rá arra a feltétlenül megoldandó hiánypótlásra, ami a magyar szerzők operái esetében létfontosságú: érezze kötelességének valamennyi zenés színpadunk olyan magyar operák rendszeres műsorra tűzését is, amelyekből nem áll rendelkezésre felvétel. Mert hol másutt elégíthetné ki a magyar zene iránti érdeklődését a külföldi, mint nálunk? S hogyan kaphat képet a magyar operatermésről, ha alig tud kifogni egy-egy előadást? (Operaházaink programja mintha azt sejtetné, hogy a Kékszakállú óta nem született új magyar opera…) Operaszerzőink ilyen szempontból elképesztően kiszolgáltatottak – s mielőtt bárki a nyelvi nehézségek tetszetős takaróját meglebbentené, gyorsan emlékeztetek arra, hogy a Jenufa a magyar közönséget könnyen meghódította… (Az az opera, amelynek zenei anyagát korábban – felvételekről is – megismerhették az előadók; előzetes műismeret nélkül aligha vállalkoztak volna ilyen rendkívüli feladatra.)
De térjünk vissza Gyulához és Erkelhez! Úgy tűnik, a „járt utak” kecsegtetőek… a Mozartkugel témájára kimeríthetetlenül lehet improvizálni. A bicentenárium megmozgatta a cukrászok fantáziáját is, olyannyira, hogy a sokféleségnek köszönhetően örömmel adjuk át magunkat a kulináris élvezeteknek. Van kézzel készített csokoládé Erkel Ferenc emlékére, van Erkel-szelet, s fagylaltból rögtön kétféle, amely a komponista nevét viseli. S ha arra gondolunk, hogy az Erkel-emblémával díszített termékek vásárlásával a város bicentenáriumi rendezvényeit támogatjuk, lelkiismeret-furdalás nélkül habzsoljuk a finomságokat.
Az emlékév nyitókoncertjére március 15-én került sor – s mivel a felújított Erkel Ferenc Emlékház és az új állandó kiállítás megnyitása (a tervezett időponttól – november 6. – eltérően) csupán a jövő évre várható, remélhetőleg sokan látogatnak el célzottan a bicentenárium kedvéért is a vendégváró és vendégmarasztó városba.
A gyulai Sakk-játék arra is figyelmeztet: az Erkel-zongoraművek szerzője is megérdemelné az érdeklődés reflektorfényét. (Miként a koncertező zongoraművész repertoárjának feltérképezése és legalább zongorista-zongoratanár körökben való megismertetése sem lenne felesleges.) Talán ebben is élenjár Gyula, ha megvalósul a december 5-re tervezett Steinway zongoraavató gálaest, ahol Erkel műveit játssza Vásáry Tamás.
FITTLER KATALIN
