Amikor a Nagyvilág angol rovatának vezetőjeként felfedeztem a cseh származású angol író, Tom StoppardRosencrantz és Guildenstern halott című, Londonban 1966-ban bemutatott komédiáját, és a folyóirat 1967. decemberi számában Vas István remek fordításában (akkoriban meglepő gyorsasággal) megjelentettük a művet, a legkevésbé sem foglalkoztatott az a kérdés, van-e aktualitása a színműnek, és ha van, mi is az. A folyóirat felmenő korszakában annak örültem, hogy találtam egy slágert, ami viszi a számot, egy abszurd komédiát, valami szokatlant, ami nálunk még megjelenhet, amivel tágíthatjuk a közlés határait. Ennek megfelelően a szellem egyik szabadságharcosának tekintettem magam. Tudtuk, a Nagyvilág merészebb közléseivel háborút nem nyerhetünk, de csatát igen. Addig fújtuk a kürtöket, amíg legnagyobb meglepetésünkre Jerikó falai egyszerre csak leomlottak. Igaz, voltunk olyan tisztánlátók, hogy tudjuk, nem a mi kürtölésünk roggyantotta meg a falakat. Sok minden történt, többek között volt egy Gorbacsov is, de azért ma is hihetjük, hogy valami szerepünk mégis volt. Az is igaz, óvatos duhajok voltunk, Stoppard darabja Kéry László bevezetőjével jelent meg, amelyben elvben az olvasóval, valójában a pártközpont illetékeseivel tudattuk, hogy a komédiát átható abszurd egzisztencializmus valójában ellentmond önmagának, önmagát cáfolja. Az érvelés komolytalan volt, de odafent elfogadták.

Bandi András Zsolt (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Stoppard darabja azonnal világsikerré vált. Ravasz, sok témát érintő, alaposan megcsavart mű ez, amire a Kádár-világ leegyszerűsítő viszonyai közt nem rezonálhattunk.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, zajlik az idén is megrendezett Shakespeare Fesztivál. Én ennek keretében a Gyulai Várszínház nézőterén ülök, és figyelem a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának élvezetes, kiegyensúlyozottan színvonalas előadását a neves román rendező, Victor Ioan Frunză gondolatgazdag értelmezésében.

A műsorfüzetből megtudható, hogy ezt a produkciót a Román Színházi Szövetség 2009-ben az év legjobb előadásának járó UNITER-díjjal jutalmazta. A Google azt is elárulja, a zsűri tagjai román színházművészek voltak. Ezek szerint bízhatunk abban, hogy a színházművészettől idegen a nemzeti gyűlölködés, a tehetséges temesvári társulatot a románok is, mi is a magunkénak érezhetjük. Gondolom, ez a kétszeres támogatás komoly segítség lehet.

Gyulán a Stoppard-darab új környezetbe került. A fantáziadús román tervező, Adriana Grand számára a Várszínház színpada ideális térnek bizonyult. Baloldalt a vár a Hamlet-jelenetek színhelye. A hátteret egy hatalmas felhúzható, lehulló vörös színpadi függöny zárja le. Mi nézők az abszurd komédiához illően hátulról figyeljük a színpadon zajló történéseket. A szerzői utasításban előírt öt hordót egy hatalmas hullatároló hűtőszekrény helyettesíti. Ez jelképezi az Angliába tartó hajót, s a gyászos befejezés színhelyeit. Fiókjaiban fekszik majd a két udvaronc, a Színész. Innen tűnik el a kalóztámadás idején az ugyancsak itt rejtőző Hamlet.

Némileg meglep a darab új befejezése, amely azonban olyan hitelesen illeszkedik a szöveghez, hogy ez Stoppard változtatása is lehet, bár van olyan gyanúm, hogy ez a rész a rendezőtől származik. (Nem találtam erre vonatkozó utalást.)

Ezúttal azonnal belém hasít a komédia félelmetes aktualitása. Rosencrantz és Guildenstern akár mi is lehetnénk. A történelem szintjén, a mai tömegtársadalomban felcserélhetőek lettünk, mindegy, hogy is hívnak bennünket. Belerántanak embereket disznóságokba, ráveszik, hogy kémleljék ki és árulják el gyerekkori barátaikat. Vagyis vállaljanak besúgói feladatot, noha fogalmuk sincs, hogy mi miért történik, hogy ebben a színjátékban mi lesz a szerepük. A Hamlet című tragédiából elvileg azokat a jeleneteket láthatjuk, amelyek a két udvaronc előtt játszódnak le. De az előadásban színre kerül Eörsi István fordításában néhány olyan epizód is, ahol Rosencrantzék nem lehettek jelen, például Hamlet és anyjának kettőse, amikor is a feldühödött ifjú leszúrja a leskelődő Poloniust. Frunză – gondolom – úgy ítélte meg, hogy nem támaszkodhat eléggé nézői Shakespeare-műveltségére, s színészeinek is több szereplési lehetőséget biztosíthat. Csakhogy ebben az elidegenített változatban nem élhetjük át belülről a Shakespeare-mű főszereplőinek tragédiáját; Rosencrantzék perspektívájából némileg idegbeteg emberek értelmetlennek tetsző őrjöngéseit figyeljük, így nem alakulhat ki bennünk a tragikus részvét Ophelia, sőt Hamlet iránt sem.Holott Frunzát intenzíven izgatja a halál színpadi megjelenítésének hatásmechanizmusa. Az új befejezés is ezt nyomatékosítja.

Mint ismeretes, a színházi konvencióknak megfelelően az eljátszott halál sohasem valóságos, preparált a halált hozó kés, paradicsomlé imitálja a kiömlött vért. Az elhalálozott szereplők a függöny legördülése után előjönnek megköszönni a közönség tapsait.

Tudjuk, a színpadi halál is lehet megrendítően hiteles, ezt prezentálja a Színész, a kitűnő Bandi András Zsolt briliánsan imitált meghalási mutatványa. Egy pillanatra azt hihetjük, hogy valóban meghalt. De aztán ő is feláll, és megköszöni a tapsokat.

Ebben a komédiában a két címszereplő – bármennyire is igyekszik – nem tud a tragikus hős szintjére emelkedni, haláluk nem rendít meg, komikus marad. Történik ugyan kísérlet a distinkcióra, hogy a végső leszámoláskor ne csak Hamlet két kísérőjét gyászoljuk, hanem maguk a színészek is haljanak meg a színpadon. A címszereplők az előadás utolsó képében még el is temetik magukat. A színjáték törvényeit természetesen ezúttal sem hághatják át. Lemegy a függöny, ők lerázzák magukról az öntemetéshez használt homokot, és kijönnek meghajolni. Katona László és Balázs Attila szerencsére nem is próbálták meg, hogy tragikus hőssé stilizálják a szerepüket. Kellő mértéktartással megoldják, hogy bár a Stoppard-darabban mellékszereplőkből főszereplőkké váltak, mégis megmaradjanak epizodistáknak. Hiszen az abszurd komédia többek között attól válik abszurddá, hogy a mellékszereplők éppen ezen mivoltukban főszereplőkké válnak. Közben történelmi háttérként felvillannak a Hamlet-tragédia fontosabb epizódjai, de ebben a variációban működik az elidegenítési effektus, a Shakespeare-dráma szereplőinek tragédiája sem vált ki belőlünk megrendülést vagy legalább együttérzést. A halál a gyászoló élve maradtak számára válik tragikussá, amikor át kell élni szeretteik elvesztését. De ebben a komédiában a két udvaroncon kívül senki nem szeret senkit. Őket mi nézők azonban legfeljebb szánjuk, így nincs a színpadon senki, aki elmúlásukat megsiratná.

Frunză rendezésének végzetes hibája lenne, ha kilépne az abszurd komédia kereteiből. De ezt nem is teszi.

Az előadás harmadik vonulatát a darabban feltűnő Színész társulata építi fel, a színház a színházban játék fontos mozgató eleme Stoppard komédiájának. Az ágrólszakadt színészek nehéz sorsának a bemutatása eszünkbe juttatja, hogy hol vannak már azok a „szép” idők, amikor a szocialista állam eltartotta a színtársulatait. Igaz, azt is megszabta, hogy hány társulatot, színészt enged működni. Ennek vége, a kapitalista társadalmakban ugyan mindenki alapíthat társulatot, az állam azonban nem biztosítja automatikusan a közreműködők megélhetését. Van, akiknek sikerül fennmaradni, van, akiknek nem.

Még emlékszem azokra az időkre, amikor ég és föld különbség volt egy fővárosi és egy vidéki társulat között. Ez a földrajzi különbség napjainkra megszűnt. Ezúttal két ország egyik legjobb előadásának tapsolhattunk Gyulán.

MIHÁLYI GÁBOR