Richard J. Hand professzor Cardiffban (Wales, Egyesült Királyság) a Glamorgan Egyetem Színház- és Drámatanszékén színháztörténetet oktat és színdarabokat rendez. Speciális kutatási területe a horrorkultúra és a performance média, az adaptációtudomány és a rádiódráma. Gyakorló drámafordító is, Victor Hugo és Octave Mirbeau francia nyelvű darabjait ülteti át angol nyelvre. 2002 novemberében V. Henrik-előadást rendezett a Chapter Arts Centre-ben, Cardiffban, mely az Egyesült Királyság egyik vezető kortárs művészeti központja. Az alábbi interjú múlt ősszel készült a Glamorgan Egyetemen.

 

Amikor 2002-ben rendezőként felkérték, hogy a drámatanszék hallgatóinak közreműködésével állítson színpadra egy Shakespeare-darabot, miért éppen az V. Henrikre esett a választása?

Egyetemünk drámatanszékén többek között azért is érdekes dolgozni, mert bár a hallgatóság több korosztályból tevődik össze, alapvetően mégis fiatalok járnak hozzánk. Így merült fel bennem, hogy Shakespeare királydrámái közül az V. Henrik talán megfelelő választás lenne, mivel a darab egy fiatal uralkodóról szól, s így a diákok igazi kihívásnak tekinthetnék a színpadi feldolgozást.

Az uralkodó kora miatt?

Pontosan. Ez volt az egyik fő érvem. A francia táborból a trónörökös, a Dauphin is hasonlóan ifjú korú. A darabot tehát jól fel tudtuk dolgozni a fiatal színészcsapattal, noha néhány szerepre idősebb korosztályból is kértünk közreműködőket.

Másik szempontom is volt azonban. Walesben dolgozni a környezet szempontjából is nagyon érdekes, mivel az ember lépten-nyomon tapasztalhatja, mit is jelent a helyi identitás fogalma, hiszen Wales hercegség. A királyban, V. Henrikben is felmerülnek angolságával kapcsolatos kétségek, Monmouthba érkezvén azonban a walesi öntudat is megszólal benne. Mivel diákjaink Walesből, Angliából, Skóciából és Írországból egyaránt vannak, minderre nagyon érzékenyek voltunk. A darabban egyébként a francia királyt egy spanyol diáklány játszotta, úgyhogy igazi multinacionális, multiregionális produkció született a feldolgozásból.

Hogyan viszonyulnak az angolok Shakespeare-hez?

Ez érdekes dolog. Azt hiszem, nem egyértelmű Shakespeare megítélése, hiszen a drámaköltővel foglalkozó diákoktól gyakran halljuk, hogy szívesebben tanulnának mást, valami modernebbet, ami nem annyira nyelvközpontú. Ugyanakkor, amikor közzétettem a felhívást az V. Henrik színrevitelére, rengetegen jelentkeztek a szereplőválogatásra.

A drámatanszéken egyébként többször tapasztaljuk ezt a kettősséget: a drámaköltő Shakespeare-rel szembeni ellenállást és a lelkesedést, amikor valamelyik darabját színpadra állítjuk.

Mennyire (ha egyáltalán valamennyire is) kultikus figura ma Shakespeare az Egyesült Királyságban?

Azt hiszem, sok függ attól, hogyan interpretálják a darabjait. Egyfelől kétségtelen, hogy Shakespeare ma is az angol drámakultúra sarokköve, monolitikus alakja. Másrészről azonban radikális interpretáció forrása is lehet. A megítélése tehát vegyes. Részben szilárd alap, de egyúttal merőbben újszerű feldolgozásokra serkentő is.

Az V. Henrik kedvenc Shakespeare-drámája? Mert ha a darab szerkezetét nézzük, aII. Richárd például hasonlóan precízen, óraműpontossággal szerkesztett, a III. Richárdban és a IV. Henrikben pedig igazán parádés szerepek vannak, hogy csak a legnépszerűbb királydrámáknál maradjunk.

Valóban ez az egyik kedvenc Shakespeare-darabom. Volt szerencsém néhány jelentős feldolgozást megnézni, például Michael Bogdanov előadását a nyolcvanas években, amely a Falkland-szigeteki háborúra asszociált, és láttam Kenneth Branagh színpadi előadását a Royal Shakespeare Companyvel, ahogyan a filmes változatot is.

A két utóbbi mennyiben különbözik egymástól?

Mindkettőben másutt van a hangsúly, bár mindkét produkció valamilyen formában magában hordozza a háború hiábavalóságának kérdését. Véleményem szerint egyébként ez a darabban is benne van. Az ember érzi a hatalmas küzdelmet a műben, az Epilógus a végén mégis világossá teszi számunkra, hogy V. Henrik fiával az ország elvérzik. Minden el fog veszni, amit korábban megnyertek, elértek.

Van kedvencV. Henrik-interpretációja? Az említettek, Laurence Olivier 1944-es és Kenneth Branagh 1990-es filmfeldolgozása, valamint Michael Bogdanov híres-hírhedt 1987-es English Shakespeare Company produkciója talán a legismertebb feldolgozások.

Mindegyikből más és más részletet kedvelek. Személyesen nekem a Royal Shakespeare Company színpadi adaptációja a legkedvesebb, Kenneth Branagh főszereplésével. Természetesen ennek bizonyos elemei a filmben is megtalálhatók. Azonban a filmben, mivel Branagh rendezte, szerintem több együttérzés fejeződik ki a szerep iránt, míg az RSC színpadi adaptációjában Branagh keményebb, határozottabb karaktert alakított, aki talán kevésbé szerethető. A francia királylánnyal, Katalinnal való udvarlási jelenetben hirtelen egy nagyon is emberi, szinte kisfiús vonása tárult elénk. Addig azonban volt valami kemény, lankadatlan az általa játszott figurában. Úgy gondolom, kiválóan sikerült az arányokat érzékeltetnie. Nagyon kedvelem a filmes változatot is, de ott a király alakja kissé karizmatikusabbra sikeredett. Talán az elején még szigorú, de aztán egyre rokonszenvesebbé válik.

Olivier történelmi jellegű alkotása ma már klasszikusnak számít, melyet nézve mindig a második világháború jut eszembe.

Olivier produkciója propagandafilm volt alkotása idején, és az ember mindezt nem tudja figyelmen kívül hagyni, amikor nézi a filmet. Néhány jelenete nagyszerű, néhányat azonban, főleg ha a mostani interpretációkkal hasonlítjuk össze, meglehetősen konzervatívnak és mesterkéltnek, modorosnak találhatunk.

Véleményem szerint a Bogdanov-féle produkció is rendkívül sikeres, élvezhető feldolgozás. Egyetlen problémám vele, hogy talán túlságosan is didaktikusan háborúellenes, szinte már brechti politikai darabként játsszák. Noha nagyon erőteljes interpretáció, véleményem szerint elveszti azt a kettősséget, titokzatosságot és árnyaltságot, amit Shakespeare darabja kínál nekünk.

 

Egyik beszélgetésünk alkalmával említette, hogy a felkészülés során gondosan figyelemmel kísérte az aktuális angol és amerikai választások folyamatát és retorikáját. Miért tartotta fontosnak az amerikai retorika tanulmányozását? Volt jelentősége annak is, hogy a darabbeli ellenség éppen Franciaország?

Hamar felmerült bennem, hogy érdekes lenne a korabeli politikai helyzetet figyelembe véve feldolgozni a művet. A dráma tulajdonképpen a retorikáról szól, arról, hogyan vezetnek el egy népet egy nem is feltétlenül szükségeskonfliktusba (azaz Anglia vívja a hódító háborút), amihez mégis meg akarják nyerni a tömegek támogatását. Olyan szempontból is figyelemre méltó a darab, hogy a beszédei igen jól szerkesztettek. S véleményem szerint mindez nagyon emlékeztet a jelen politikai kultúrájára, méghozzá a vezetőink és politikusaink számára dolgozó beszédírók miatt. A politikusok mintegy színészként megtanulják a leírt, kész beszédeket, és meggyőzően elő is adják azokat. „A résre még egyszer, barátaim,…” kezdetű beszédet például úgy interpretáltuk, hogy V. Henriknek volt két tanácsadója, akik tulajdonképpen kiképezték arra, hogyan mondja el a beszédét. A király ott állt középen, teljesen közömbösen, rezzenéstelen arccal, mint aki azt sem tudja szinte, miről is van szó, míg azok folyamatosan tanácsokat adtak neki, hogyan adja elő. A király újra és újra elismételte a hallottakat, végül már úgy megtanulta, hogy olyan természetesen hangzott, mintha spontán mondaná. A tanácsadók voltak a spin doktorok, így a jelenetet spin doktor színnek neveztük el – a közönség nagyon jól fogadta.

A másik érdekes dolog, hogy bennem ez az ötlet már 2001. szeptember 11. előtt felmerült, aztán sajnálatos módon bekövetkeztek a már jól ismert események, így a feldolgozásunk még nagyobb aktualitást nyert. Ezért van az, hogy a színpadképet illetően is a rombolást, a pusztítást akartuk közvetíteni (például zúzott kőhalmok, kartondobozok formájában), s a színpad a szereplők számára az agresszió kifejezésének színteréül szolgált.

És a franciák?

Közismert tény, hogy a szeptember 11-i események után a franciák vonakodtak konfliktusba bocsátkozni mind Afganisztán, mind Irak esetében. Valamennyien emlékezhetünk az Amerikából Franciaország felé irányuló agresszív retorikára, a becenevekre és a viccekre. A konfliktus értelmezése, közvetítése szempontjából tehát fontos szerep jutott ennek még akkor is, ha Amerika és Franciaország nem voltak betű szerinti ellenségek. Amerika viselkedése és a Nyugaton belüli megosztottság, úgy tűnik, valóban sugallta a konfliktusértelmezésünket.

Tanulmányozott és elemzett – esetleg a diákszínészekkel együtt – korábbi produkciókat? Felhasznált esetleg valamit belőlük?

Rendezői alapelvem, hogy amennyire csak lehet, távol tartom magam a korábbi feldolgozásoktól, hiszen a mi saját produkciónkon dolgozunk. Most is tudatosan kerültem ezt, de azért egy számomra igen értékes forrást használtam az azincourt-i csata előtti jelenethez, amikor is V. Henrik megpróbálja összeszedni energiatartalékait, hogy sikeresen elvezesse katonáit a végső csatába. Ehhez a jelenethez egy magyar film adott ihletet, méghozzá Szabó István Redl ezredese.

Van a film végén egy jelenet, amikor Redlnek öngyilkosságot kell elkövetnie, de képtelen megtenni. Fel-alá járkál, egyre gyorsabb léptekkel, hogy erőt gyűjtsön. Ezt a jelenetet mutattam meg az V. Henriket játszó színésznek, aki aztán hasonlóképpen elkezdett járkálni, egyre gyorsabban, hogy mind testileg, mind lelkileg erőt gyűjtsön a harchoz. Úgy gondolom, Klaus Maria Brandauer kiváló teljesítményt nyújt mind a szövegkezelést, mind pedig a mozgáskultúrát illetően. Szóval, számomra ez volt az egyik legjobb példa arra, hogyan kell növelni az adrenalinszintet. E tekintetben valóban nagy segítség volt a film.

Hogyan tekintenek a diákok V. Henrik alakjára? Történelmi hős a szemükben?

Nem hinném, hogy a történelmi V. Henrik nemzeti hős lenne. Nem is ez volt a lényeg, hanem a nemzeti identitás kérdése. Igen nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy kidolgozzuk a különféle akcentusokat és dialektusokat, például Macmorris kapitány híres mondását „Azs én nemzsetemről”. Úgy gondolom, nagyon szerencsések voltunk e tekintetben, hiszen az akcentusok széles választéka állt rendelkezésre. Két skót színészünknek fantasztikus hangi adottságai voltak, így az egyik lett az ír karakter, míg a másik, ha kellett, gyönyörű BBC angolt beszélt, máskor pedig igen erős délskót akcentussal szólalt meg.

Mindebből persze szórakoztató pillanatok is adódtak. Előfordult, hogy amikor megkértük az egyik walesi diákot, hogy öltözzön át a walesi rögbimezéből az angolba, komoly problémát jelentett neki, szemmel láthatóan nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ezzel ellentétben az egyik skót színészt egyáltalán nem zavarta, amikor a skót rögbimezét le kellett tennie és ír karakterré válnia. Én az efféle tapasztalatoknak nagyon örültem, hiszen a darab az Anglián belüli megosztottságról is szól.

Szóval a hangsúly ezen volt. Kevésbé a történelmi leckén, kevésbé Henriken. Sokkal inkább a regionális sokszínűségen.

 

A dráma egyik fő témája egy szétesett, felkavart nemzet egyesítése a győzelem kivívásával, azaz a franciáknak küldött hadüzenet által. Nem túlságosan nagy ár ez? Igazolást nyer ez a háború a produkciójukban?

Azt hiszem, mindvégig hangsúlyoztuk a háború cinizmusát és negatív voltát, például azzal, hogy részben rögbijátékként állítottuk színpadra a művet, s volt egy kontrasztunk is: a Kórus brazil futballmezt viselt punk hajviselettel, és a sárga-zöld mezben nagyon kirítt a fehér, piros, kék és sápadt zöld (az ír karakter) színek közül. Mikor az angol udvarban eldöntötték, hogy hadat üzennek a franciáknak, a Kórus mindezt úgy jelentette be, hogy közben sörösdobozokat nyitogatott, világos sört ivott, afféle futballhuliganizmus stílusban. Amikor az újoncok Southamptonba mentek, a város iránt érzett büszkeségre apellálva úgy próbáltak támogatókat szerezni, hogy jelszavakat skandáltak, mintha Southampton egy híres focicsapat lenne.

Harfleur ostroma is kiemelkedő jelenet volt ebből a szempontból. Nagyon büszke voltam az Harfleur kormányzóját játszó színésznőre. Míg az angol és walesi csapatok afféle agresszív, férfias stílusban, jelszavakat skandálva győzelmüket ünnepelték, a kormányzó melankolikus arckifejezése valódi méltóságot sugallt, ugyanakkor volt benne valami szívszorító és fájdalmas is. Alakját látva az ember valóban úgy érezte, hogy az angolok csupán soványka győzelmet arattak.

Milyen kihívást jelentett az Ön számára angolként Walesben megrendezni egy darabot egy olyan drámatagozatos színjátszó csoporttal, amelyben Walesből, Angliából, Skóciából, Írországból, Spanyolországból, sőt még az USA-ból is voltak diákok?

Világlátásomat, gondolkodásmódomat illetően kozmopolitának tartom magam, s remélem, nem hangzik túlságosan nagyképűen, de nem tudok igazán azonosulni a nemzeti identitás kérdéseivel. Sőt, hogy őszinte legyek, nem kis aggodalommal tölt el a nacionalizmus, mert úgy vélem, számos probléma forrása lehet, így én megpróbálok tágabb kontextusban gondolkodni. Úgy vélem, hogy – bár időnként voltak apróbb nézeteltérések a diákok között – a próbaidőszak minden napját megnyugtatóan tudtuk befejezni. És számomra ez volt a fontos. A diákszínészek nagyszerűen kijöttek egymással, függetlenül attól, hogy spanyolok, skótok, angolok vagy éppen walesiek voltak.

Szóval, igazi nemzetközi produkció volt a miénk, és a légkör is mindvégig nyugodt maradt a próbák során, így a valódi kihívást az jelentette, hogy technikailag minél professzionálisabban valósítsuk meg céljainkat.

A Shakespeare-drámák nyelvezetének megértése okozhat némi nehézséget, még a művelt közönség számára is. Hogyan birkóztak meg ezzel? Hallott már a Ne féljünk Shakespeare-től (No Fear Shakespeare) sorozatról, melyben a darabokat átültetik a mai modern beszélt angol nyelvre, s párhuzamosan közlik a régebbi szöveggel? Ezáltal a dráma érthetőbbé válik a kortárs közönség számára, a színészeknek pedig könnyebben mondhatóvá. Rendezőként használna ilyen szöveget? Vagy úgy gondolja, hogy a művek archai-kus nyelvezetét tiszteletben kell tartani, hiszen túlságosan szépek ahhoz, hogy teljesen megváltoztassuk?

Némiképp én is átdolgoztam a szöveget, mert az volt a szándékom, hogy hozzáférhetővé váljon a közönség számára, hogy valóban tisztán értsék, miről is van szó a darabban. Természetesen – az időkorlát miatt is – rövidíteni kellett, sorokat kihagyni, s néhány dolgot át is kellett fogalmaznom. Próbáltam nagyon körültekintően eljárni, nem szerettem volna ugyanis, ha a közönség összezavarodik, elveszti a fonalat vagy unatkozik, ami engem mindig is nagyon zavart a klasszikusok színpadra állításánál. A közönség reakciója, az arcokról tükröződő öröm és elégedettség azt mutatta, hogy sikerült elvarázsolnunk őket. Valóban sok munkát fektettünk abba, hogy a színészek értsék is, amit mondanak. Megkértük őket, hogy mondjanak el egy-egy szövegrészt vagy monológot, aztán fejezzék ki más szavakkal, hogy kiderüljön: valóban tudják-e, miről beszélnek. Ugyanis szerintem nagyon komolyan fennáll az a veszély, még profi színészek esetében is, hogy ha megállítanánk őket és megkérdeznénk tőlük: „mit is mond valójában?” – nem tudnák pontosan megfogalmazni.

Nagyrészt tehát a shakespeare-i szöveget hallhattuk a színpadról, csupán az általam szükségesnek tartott változtatásokat végeztem el.

Mi volt a feldolgozásuk üzenete a walesi ifjúság és a XXI. század közönsége számára?

Véleményem szerint ez a darab alapvetően a kétértelműségről, homályosságról és a hatalomról, az irányításról szól, ahogyan a történelem erejéről is, ami nagyon is különbözhet az egyén törekvésétől. Szerettük volna kifejezni, hogy amiről az egyes ember úgy gondolja, elérte, az a történelem erejének fényében nagyon is más megítélés alá eshet. Megpróbáltunk továbbá cinikusak lenni a háborút illetően, hiábavalóságát, valamint a hatalom korruptságát hangsúlyozván.

Henriket is úgy ábrázoltuk, mint aki elég fortélyos ahhoz, hogy magához vonzza, felhasználja a különböző figurákat, amikor szükséges, máskor pedig eltávolítsa magát tőlük. Itt kétségtelenül hatást gyakorolt ránk Branagh filmjének V. Henrikje, Bardolph kivégzési jelenetében. Bardolph korábban Henrik cimborája volt, akit később lopásért elítélnek, s egy véres jelenetben fel is akasztják. Mindez a filmben premier plánban történik, mi azonban csak emblematikusan vágtuk el a nyakát. Azonban ez így is igen erőteljes pillanat volt, mivel a katonák különféleképpen reagáltak rá. Voltak, akik úgy vélték, hogy ez azért túl szigorú döntés volt, míg mások elismeréssel nyugtázták. Mindezzel a döntés komolyságát és nehézségét próbáltuk kifejezni különféle nézőpontból.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

TÓTH NOÉMI