Sok minden megváltozott a világban meg a bábművészetben azóta, hogy 1964-ben Pécsett megrendezték az első felnőtt bábfesztivált. Az 1969-től nemzetközi rendezvényként működő eseménysorozat több mint négy és fél évtizedes története során közel harminc ország száz együttese mutatkozhatott be a város közönsége meg az idelátogató hazai és külföldi érdeklődők előtt. Az idei, jubileumi találkozó abban is különbözött az eddigiektől, hogy bekerült a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programjába, amely az eddigieknél gazdagabb műsor összeállítására ösztönözte a szervezőket.
Kékesi Kun Árpád, a versenyprogram előválogatója több mint hatvan produkcióból választotta ki azt a nyolc hazai és hat külföldi előadást, amely a hatnapos rendezvény gerincét alkotta. „Nem az esztétikai tökély lebegett a szemem előtt – írja beköszöntőjében –, tehát nem a legkidolgozottabb, legcsiszoltabb produkciókat igyekeztem kiszemelni. Sokkal inkább a karaktereseket, a bábhasználatot, a báb(ozás)nak az előadásban betöltött szerepét és jelenlétét, a báb és bábos viszonyát, illetve a vizuális és akusztikai megalkotottságot tekintve szellemi-érzéki izgalmat kiváltókat.” A pontosan megfogalmazott és maradéktalanul érvényesített szándék eredménye: színes, változatos, impozáns, sokszor vitára ingerlő, meghökkentő program, amely pontos diagnózist kínált a hazai és az egyetemes bábművészet jelenlegi állapotáról.
Az anyagi lehetőségekhez és az időbeli korlátokhoz képest egyfajta teljességre törekvés volt érezhető a kiegészítő programok megválasztásában. A Távol-Kelet ősforrásaiból adott ízelítőt a Hanoiból érkezett vietnami vízibábszínház és a japán bunraku tradícióit dióhéjban felvonultató Sinpan Utazaimon című előadás meg a hozzá kapcsolódó workshop. A vásári bábjátékot egy pompás Karagöz-árnyjáték, Cengiz Özek A varázsfa című előadása és az angol Konrad Fredericks elnyűhetetlen Punch-játéka mellett a Mikropódium előadása, a Gulyás Terka, avagy aki a müzlit nem szereti, rossz ember nem lehet (író-rendező-tervező: Lénárt András, társszerző és előadó: Aracs Eszter), Pályi János két remeke, a Vitéz László, illetve az Órajáték, Kovács Géza Vásártér című jóízű mutatványsorozata (mindhárom rendezője Kovács Ildikó, tervezője Majoros Gyula és Boráros Szilárd), a Kabóca Bábszínház hasonló szellemű Girgác Lackuja (rendező: Kovács Géza, tervező: Majoros Gyula, játssza: Futó Ákos), a Ziránó Bábszínház Pulcinella kertészkedikje (rendező: Kovács Géza, tervező: Boráros Szilárd, játsszák: Pfeifer Zsófia és Varga Péter), valamint Bartha Tóni Bábszínháza Paprika Jancsi kertészkedik című mókája képviselte (író: Zalán Tibor, rendező: Rumi László, tervező: Majoros Gyula, játssza: Bartha Antal). Másfajta hagyományokat követ a debreceni Szárnyas Sárkányok L´Avare! című gólyalábas utcaszínházi produkciója.
Bájos és harsány patinájával, archaizáló játékmodorával egyfajta groteszk múltidézés a francia Théâtre du Rugissant és a Compagnie des Chiffonnières Moby Dickje, amely a sötét és titokzatos Ahab kapitány ismert és tanulságos történetét állítja elénk roppant félelmetesen és roppant mulatságosan. És újra elbűvölhette a nézőket Eric Bass immár klasszikus remeke, az Őszi portrék. Az amerikai művész megható és megnevettető, bölcs önvallomása három évtizede bizonyítja, hogy a remekmű olyan, mint a nemes bor: az idő nem fog ki rajta, inkább tovább érleli.
A kiegészítő programokhoz szerencsésen kapcsolódott két kiállítás: a Parti Galéria Wajang, az ősi jávaiárnyjáték című összeállítása Indonézia budapesti nagykövetségének értékes gyűjteményéből válogatott, a Pécsi Kisgalériában megrendezett Egy mindenkit visz pedig Magyarország 12 városának 12 önkormányzati bábszínházát mutatta be felnőtt- és ifjúsági előadásaik meglehetősen vegyes színvonalú anyagával.
Az ezredforduló új helyzetet teremtett a hazai bábjáték történetében. Jelentkezett egy újabb nemzedék, amely különböző országok művészeti egyetemein tanulta a bábjátékos mesterséget, illetve a bábrendezést. Ez a generáció mást gondol a bábművészetről, mint az előttük járó mai ötvenesek, akik két évtizeddel korábban a hályogkovács merészségével és az egykori Állami Bábszínház hegemóniáját megtörve alakították ki a maguk poétikus, metaforákra és allegóriákra épülő bábszínházeszményét. A harmincévesek viszonya az irodalmi előképhez olyan, mint a drámai színházak hasonló korú rendezőié a klasszikusokhoz: nem az írót „szolgálják”, nem a szöveg „tisztelete” határozza meg kapcsolatukat az irodalommal, hanem a témák jelenkori összefüggéseit keresik. Konkrétabban: nem a mesélést tekintik az előadás feladatának (vagy ha igen, akkor másképp, a megszokottól eltérően teszik azt), sokkal inkább saját látomásaikat kívánják színpadra állítani. Ezek a látomások – nevezzük kevésbé fennkölten asszociációknak – persze gyakran irodalmi művek (korántsem elsősorban drámák) ihletésében születnek. Így jönnek létre azok a kollázsok, montázsok, bizarr összeállítások, amelyekkel az új generáció legmarkánsabb képviselői jelentkeznek.
A pécsi találkozó három legerőteljesebb előadása a Budapest Bábszínház Bitódalokja, a győri Vaskakas Bábszínház Kádár Kata Revüje és a veszprémi Kabóca Bábszínház „Kél egy-egy árnyék…”-ja volt. Mindhármat az új nemzedék egy-egy képviselője állította színpadra. Közös bennük a halál mint téma, a szemléletmód, az anyagkezelés, a versalapanyag montázsjellege, és részben még az animáció újraértelmezése is.
A Budapest Bábszínház előadása Christian Morgenstern versciklusára épül. Az ifjúkorától Nietzschéért és Dosztojevszkijért, majd Rudolf Steinerért és az antropozófiáért rajongó misztikus költő bizarr-groteszk kötetének húsz nonszensz-versét, illetve foszlányait suttogja, sziszegi, lihegi, harsogja, énekli a játék három szereplője. De valójában hatan vannak. Mindhárom színésznek van egy életnagyságú, akasztott rongybaba hasonmása. Talán soha nem is éltek, talán épp most haltak meg. Színészek és bábok élet és halál pengeéles határán léteznek egy fojtogató szimbiózisban. A rongybabákkal mindent lehet: szétszerelhetik, újra összerakhatják, végtagjaikat felcserélhetik. Így még közelebb kerülünk a versek hátborzongató hangulatához. Aztán – különféle állatok és madarak után – feltűnik egy hetedik emberi lény is: A cseléd álma című vers apropójából egy csecsemő-báb kerül elő. Még nincsen kész. Nincs lekasírozva, lefestve, felöltöztetve. Csupasz hungarocell faragvány. Lehetőség. Mint minden újszülött. De az ő sorsa már születése pillanatában eldőlt. Mint minden újszülötté. Neki csak az akasztott csecsemő szerepe juthat.
Az előadás olyan, mint egy vidám kabaré. Roppant szórakoztató. Kissé avíttas, régimódi, megkopott a színpada. Három remek színész énekel-táncol és haldoklik rajta. Az ars poeticát az Akasztófahegy című verssel fogalmazzák meg („Bárgyú népnek érthetetlen / űzzük játék életünk / Változatlan, sérthetetlen, – mindez gúnyra cél nekünk”), de aztán mégis a Hintaszék az elhagyott tavakon elégikus hangulatával teljesedik be a sorsuk: „Magányos hintaszék vagyok / és ringok a szélben, a szélben”. A fesztivál közönsége megkönnyebbülten tapsol a végén. Hátha mégsem rólunk szólt a példázat. (Dramaturg: Dobák Lívia, zeneszerző: Darvas Benedek, tervező: Grosschmid Erik, koreográfus: Nemes Zsófia, rendező: Veres András. Játsszák: Ács Norbert, Kovács Judit és Teszárek Csaba.)
A Kádár Kata Revü is a kabaré külsőségeit veszi kölcsön. Amikor a szűk előtérben toporgunk, majd gyanútlanul elfoglaljuk helyünket a nézőtéren, a tévedések elkerülése végett (vagy éppen megtévesztésül) Kander–Ebb–Masteroff Kabaré című musicaljének világslágerré lett nyitó száma fogad bennünket. Még nem sejtjük, hogy a szereplőkkel együtt mi is Kharón ladikjára várunk. Halottak vagyunk? Beteljesedett a sorsunk, vagy csak mások tragikus sorsának szemlélői leszünk? Amíg kétségek közt szorongunk, megnézünk egy előadást hét színésznő közreműködésével. Valódi kilétük kétséges. Lehet, hogy szerepeket játszanak. A konferanszié, a cselédlány, a primadonna, a másodprimadonna, a díva, a büféslány és a dizőz szerepét. Néha úgy egyensúlyoznak a szédítő szakadék fölött, mint a félelmet nem ismerő kötéltáncosok. Máskor úgy látunk át rajtuk, ahogy Hans Castorp Madame Chauchat testén. Egyre inkább az a gyanúnk, hogy csak álcázzák magukat, mert valójában azoknak a bolgár, szerb, cigány, székely és angolszász népballadáknak a hősnői, amelyeket megrendítő személyes vallomásként előadnak. Akkor pedig átlépték már élet és halál határát, és most arra várnak, hogy megbűnhődjenek iszonyú bűneikért.
Most már világos a helyzet. Itt nem lehet mellébeszélni. Újra végig kell élniük azokat a véres tragédiákat, amelyekben részt vettek. A múlt, a halál előtti lét megidézése többféleképpen történhet. A lélek sötét bugyrait hol maguk a balladák, ritkább esetben marionettjáték, tárgyanimáció vagy képmutogatás segítségével járják újra végig. Közben popzene szól, esetleg Brecht–Weill-song a Koldusoperából, egy kuplé, vagy bármi más, hogy el tudjuk viselni a kíméletlen kórszövettani vizsgálatokat. Kegyetlen színház a női lélekről dallal, tánccal, nyomasztó erővel és sok tehetséggel. (Dramaturg: Gimesi Dóra, zene: Rab Viki, tervező: Boráros Szilárd, koreográfus: Nemes Zsuzsa, rendező: Tengely Gábor. Játsszák: Kocsis Rozi, Fodor Annamária, Pallai Mara, Ragán Edit, Halasi Bea, Varga Anita és Rab Viki.)
A „Kél egy-egy árnyék…” Arany János balladáinak montázsa. Az idézőjeles cím a kompozíciót keretbe foglaló Híd-avatásra utal („S amint az óra, csengve, bongva, / Ki véknyan üt, ki vastagon, S ő néz a visszás csillagokba: / Kél egy-egy árnyék a habon: / Ősz, gyermek, ifjú, hajadon.”) A színpadon félkör alakú, hófehér fal előtt egy marionettfigura tűnik fel. A Híd-avatás kezdő soraira felemelkedik, a színészek elvágják a zsinórjait, egy lombikba helyezik, majd felhúzzák a magasba. Születés és halál közös metaforája. A ballada öngyilkos hőse végignézi a Szőke Panni, A varró leányok, az Árva fiú, az Ágnes asszony és A walesi bárdok tragikus alakjainak sorsát animációs színházi eszközökkel bemutató kompozíciót. A Szőke Panni szétszedett, világító végtagjai, a báb kóchajának tépkedése az Ágnes asszonyban, A walesi bárdok bohócarcú, vörös orrú megidézői nem illusztrálják a verseket; szabad asszociációkat kínálnak néhány Arany-balladához. Számítanak a közönség felkészültségére, azokhoz szólnak, akik maguk is jól ismerik az elhangzó műveket. Nem biztos, hogy ez valamennyi kiválasztott vers esetében elvárható. Az sem biztos, hogy a sokféle vizuális és akusztikai hatás közepette mindig pontosan követhetők azok az eredeti események, amelyeknek a színpadi kommentárjait látjuk. Furcsa kettősség jellemzi az előadást: a játéktér, a ruhák és a tárgyak fehér-piros színvilága egy kórházi sebészet steril hidegségére emlékeztet, míg a balladák szenvedélyes előadásmódja, a közös versmondás szigorú megkomponáltsága és a harsogó technozene agresszivitása kétfelől ellenpontozza a különös túlvilágjárást. (Dramaturg: Garai Judit, zene: Pirisi Ákos, koreográfia: Fosztó András, rendező: Kuthy Ágnes és a Kabóca Bábszínház társulata. Játsszák: Fige Tamás, Futó Ákos, Mákszem Lenke, Sata-Bánfi Ágota, Tamás Erzsébet.)
Több szempontból ebbe a vonulatba sorolható egy kétszemélyes magánvállalkozás, Majoros Ági és Bor Judit Tükör című produkciója is, amely Pilinszky János Kalandozás a tükörben című meséjére épül. „Tér és idő keresztjére / vagyunk mi verve emberek” – hangzik el az előadás mottójaként a költő Juttának című verséből, A tenger című, ugyancsak idézett versében pedig ezt mondja: „Agóniád, akár a tenger, / megszabadít és eltemet.” Ezzel a kereszttel indul útnak az előadás bábhőse a tükrön túli világba, és ezt a szabadítást reméli a haldokló királylány iránt érzett szerelmétől.
Az üres színpad közepén egy tükör áll. A két színésznő mese és valóság, álom és ébrenlét határán elindul, hogy megismerje azt a másik világot. Mesebeli tájakon járnak, ahol minden kétdimenziós, mint a tükörben, csak a Kisfiú, majd később haldokló szerelme, a királylány fából faragott, törékeny marionettfigura. A tükrös asztal fiókjai segítségével egyre mélyebbre hatolnak az élő képeskönyvek modorában megfestett díszletek és sík figurák között. A Kisfiú a királyi vár kihalt termeiből, folyosókon és lépcsőkön át karjában viszi az alélt királylányt a tenger tükörpartjára, aki a friss levegőtől új erőre kap. „Most már gyógyultan, kéz a kézben / keltek útra, visszafele, / Tükörországból a földi világba.” De nincs boldog végkifejlet: Tükörország határát csak a Kisfiú lépheti át. Az álom és valóság kettősségét élet és halál közötti állapottá tágító előadásnak különös színt ad, hogy a szöveget Végvári Tamás hangján halljuk felvételről. Jelenléte az előadásban olyan művész üzenete, aki végleg átköltözött már a tükrök birodalmába. Kár, hogy a rokonszenves vállalkozás nem mentes a szenvelgéstől; monoton melankóliája egy idő után a leglelkesebb Pilinszky-rajongókat is kifárasztja. (Alkotók: Bor Judit és Majoros Ági, zeneszerző: Nagy Szabolcs, tervező: Bor Judit, Grosschmid Erik és Majoros Ági. Játsszák: Bor Judit és Majoros Ági.)
A magánbábszínházak működési feltételei legtöbbször nem engedik meg, hogy külső rendezővel dolgozzanak. Létformájukból fakad, hogy mindent maguk csinálnak. Így a próbák során nélkülözni kénytelenek a kontrollt. Ennek köszönhető a Tükör ritmustalansága és a Figurina Animációs Kisszínpad História című előadásának több problémája. Siklósi Gábor ezúttal az írás születésének keserveiről vall. Szimbolikus történetének hőse egy papírfigura, akinek el kell juttatnia a hátára írott szöveget a Történetek Könyvébe. Az íróasztalon számos ellenséges tárggyal kell megküzdenie. A történetben és a tárgyakban rejlő metafora ereje néha hátborzongató. A papírfigura úgy őrzi „származásából” fakadó tulajdonságait, mint Yves Joly hajdani remekműve, a Papírtragédia, melynek hősét egy fidibusz lángja pusztította el. Amikor ehhez a kezdetleges lényhez hozzáér a szegélyvágó éles pengéje, a néző fizikai fájdalmat érez. De az előadásmód nehézkes és hosszadalmas, szimbólumrendszere pedig nemegyszer nehezen követhető. (Írta és rendezte: Siklósi Gábor, tervezte és készítette: Fenyvesi Attila. Játsszák: Fers Klára és Siklósi Gábor.)
A szombathelyi Mesebolt Bábszínház János vitéz (52)-jén egyszerre fedezhető fel a fiatal és a középnemzedék közötti szemléleti különbség és a kölcsönhatás. Az előadás történetet mesél, de ez a történet – annak ellenére, hogy minden elhangzó mondat Petőfi művéből való – csak bizonyos pontokon találkozik az elbeszélő költemény helyzeteivel.
A cím után zárójelben olvasható szám jelzi, hogy nem a jól ismert történet hűséges színpadi változatát fogjuk látni, és arra utal, hogy a főszereplő 52 éves. Az előadás elején a középkorú Iluska haldoklik. Sorsának fonalát titokzatos maszkos alakok (párkák?) gombolyítják. Belép az obsitos katona. Magához öleli ifjúkori szerelmét; lassan visszaemlékeznek hajdani együttléteikre a patakparton, majd a kényszerű búcsúzásukra. A mese helyett most a valóságban ismétlődnek meg az események. Jancsi megint útnak indul, de szerelme mindenütt vele van. A rablótanyán, a francia király udvarában, a csillagos égben és a végtelen tengeren, amelynek túlsó partján talán Tündérország van, talán a halál.
Korunk színháza a János vitéznek is több meghökkentő értelmezését kínálja. Ezek egy része indulatokat vált ki a nézőkből. A Mesebolt előadása sem mentes a provokatív szándéktól. Aki az eredeti mesére kíváncsi, jobb, ha leveszi a könyvespolcról a Petőfi-kötetet. A kettős játék, amely párhuzamosan és egymást kiegészítve van jelen egy színpadi valóságban és a mese (=bábjáték) síkján, nem elégszik meg a történet hagyományos felidézésével. Mást is kínál, amely néhány valóban poétikus és megrendítő pillanatban képes az elbeszélő költemény magaslataiba emelkedni. (Dramaturg: Gimesi Dóra, zene: Lázár Zsigmond, tervező: Boráros Szilárd, rendező: Kovács Géza. Játsszák: Szabó Tibor, Császár Erika, Kovács Bálint, Kovács Zsuzsanna, Németh Márta, Rápolti Mónika.)
Látszólag hasonló a zalaegerszegi Griff Bábszínház Ibusárjának szemlélete. Itt is két síkon zajlik a játék. A valóságot az élő szereplők testesítik meg (köztük a János vitéz címszerepét és Vargányai Gusztáv állomásfőnököt ugyanazzal a magától értetődő kisugárzással játszó Szabó Tibor), a hősnő képzeletének szülötteit pedig bábok. Sárbogárdi Jolán MÁV jegypénztáros és sokat síró, operettről, színházi sikerekről álmodó titkos drámaíró huszerettjének alakjai ezúttal síkbábokként jelennek meg. Ezek azonban illusztrációk maradnak, nem érintik Parti Nagy Lajos mára szimbólummá lett nőalakjának sorsát, aki „egy harisnya-szomorú, ám végzetes napon […] előadja éjeinek harapdált gyümölcsét”. Az előadásnak nem sikerült bizonyítania, hogy a bábok jelenléte újabb színekkel gazdagíthatja a lányregény-paródiából lett és a hangjátéktól a monodrámáig több változatot megélt komédiát. A bábszínházként deklarált együttes kudarca inkább azt a közhelyet igazolja, hogy ha egy előadásban bábok szerepelnek, az még nem feltétlenül bábjáték. (Zeneszerző: Darvas Ferenc, tervező: Florica Malureanu, rendező: Lőrincz Zsuzsa. Játsszák: Kovács Olga, Szabó Tibor, Ecsedi Erzsébet, Szilinyi Arnold, Varga Veronika.)
A Stúdió „K” Vakkacsa tojások című pamfletjéről korábban többen megírták már – jobbára elutasító – véleményüket. Az „ivarérett bábokkal” előadott paródiasorozat, amely Euripidész, Shakespeare, Molière, Csehov és Ibsen egy-egy művének zanzásított változatát még egy Kafka-hőssel, Gregor Samsával is megfűszerezi, Zalán Tibor és Fodor Tamás kapcsolatának újabb állomása. Együttműködésük eddigi legnagyobb bábos sikere a 2008-ban bemutatott Rettentő görög vitéz volt. A Vakkacsa kritikáinak kiegészítése helyett érdemes hangsúlyozni, mennyire fontos a Stúdió „K” bábos tevékenysége és immár rendszeres jelenléte a bábfesztiválokon. Fodor Tamás vonzódása a bábjátékhoz régi keletű, a hetvenes évek elejéig, az Orfeo bábegyütteshez nyúlik vissza, de ő maga akkor kezdett drámai színházi rendezéseiben bábokat alkalmazni, amikor a bábművészek éppen kiléptek a paraván mögül, hogy elmossák az addig dogmaként kezelt éles műfaji határokat. (Szerző: Zalán Tibor, zene: Spilák Lajos, tervező: Németh Ilona és Bodor Kata, rendező: Fodor Tamás. Játsszák: Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Spilák Lajos, Vékes Csaba.)
A nemzetközi mezőny előadásai nyomán nehéz lenne bármiféle általánosítást megkockáztatni. A külföldi együttesek meghívása egy-egy fesztiválra mindig számos külső körülménytől függ. Nem várható el, hogy a válogatásban egyetlen kritérium legyen a művészi érték. A hat külföldi produkció legfeljebb azt sejteti, hogy a bábművészet mindenütt izgatottan keresi az új utakat, témákat, kifejezési lehetőségeket, és az izgalom közepette gyakran születnek vitatható előadások. Négy produkció három szomszédos ország (Szlovénia, Horvátország és Románia) bábművészetét lett volna hivatva reprezentálni. A pártállami időkből örökölt szubvenciók náluk is, akárcsak minálunk, lehetővé teszik a kísérletezést; az együttesek nem kényszerülnek rá, hogy az eladhatóság érdekében a kelleténél tovább őrizzék a porlepte hagyományokat. Ez örvendetes helyzet és olyan kedvező lehetőség, amely biztosítja a művészi szabadságot. Ugyanakkor táptalaja a blöffnek és a szellemi zűrzavarnak.
A szlovéniai Lendváról érkezett Pupilla Bábszínház előadása megkülönböztetett figyelmet érdemel. Részben azért, mert előadásukat magyarországi rendező, a bábos középnemzedék jelentős alkotója készítette, részben pedig azért, mert az együttes sajátos missziót tölt be egy olyan városban, ahol a magyarul beszélők száma évről évre csökken. Ez a két körülmény nem késztethet az előadás fogyatékosságainak elkendőzésére, csupán magyarázat lehet sajátos jellegére. Rumi László A kis herceg bizonyos motívumait ötvözte Saint-Exupéry képzeletbeli végnapjaival Az utolsó repülés vagy a Bárányfelhők hercege című előadásban. A sivatagban lezuhanó repülőgép katapultáló pilótája a szanaszét heverő roncsdarabokból és a nála lévő személyes tárgyakból furcsa figurákat rögtönöz; megjelennek az író világvégi panoptikumának szereplői: a király, a geográfus, az iszákos és mások. Itt is fikció és valóság egyfajta kettőssége vonul végig, mint a János vitéz szombathelyi előadásában. Ehhez – harmadik rétegként – a négynyelvű előadás egymás megértését is hangsúlyozni kívánja. (A négy szereplő magyarul, szlovénül, németül, illetve angolul beszél, néha megismételve/lefordítva a többiek szavait, néha párbeszédet folytatva.) A vállalkozás sokrétűsége azonban meghaladja az együttes erejét. Az előadás nem képes megszólítani a nézőket. A szép gondolat nem tud színpadi metaforává emelkedni. (Szerző: Antoine de Saint-Exupéry, Rumi László, zeneszerző: Malek Miha, tervező: Sinko Szabina, rendező: Rumi László. Játsszák: Kavas Petra, Soldat Denis, Malek Miha, Pevec Jasna.)
Sajnálatos, hogy a Pécsi Felnőttbábfesztivál közönsége csak a Tiltott szerelmek című előadásból ismerhette meg a szlovén bábművészet és képzőművészet eredeti tehetségét, Silvan Omerzut. Akik látták eddigi legfontosabb munkáit, a Ghelderode művei nyomán született Jó éjt, királyfit, vagy az E.T.A. Hoffmann novellájából készült aszkétikus-ironikus Krespel tanácsost, tudják, hogy többnyire nyomasztó, de izgalmas kalandra invitálja közönségét. Ez a kaland a Ljubljanai Bábszínház most látott előadásán nem jött létre. A Tiltott szerelmekből kimaradt a színház. Felvonult a görög mitológia néhány alakja, Pygmalion, Daidalosz és Ikarosz, Narcisszosz, a Minótauroszt világra hozó krétai királyné, Pasziphaé, de izzó szenvedélyből fakadó szörnyű tragédiáik helyett csak elvont fogalmakat megtestesítő, hűvös monotóniával felvonultatott, szépen faragott mozgó faszobrokat láttunk. (Antik motívumok nyomán színpadra alkalmazta, tervezte és rendezte: Silvan Omerzu, zeneszerző: Mitja Vrhovnik Smrekar. Közreműködnek: Asja Kahrimanović, Martina Maurič Lazar, Iztok Lužar, Gašper Malnar, Brane Vižintin.)
A francia La Compagnie du Coin Qui Tourne némajátéka, az Akiket magammal viszek is megmarad az általánosságok szintjén. Az emigráns lét súlyos gondjait vizsgálja egy olyan ország polgárának szemével, amelynek a bevándorlók sok gondot okoznak. Mégis megértéssel ábrázolja az emigrációba kényszerülő főhős sorsát, akiről azonban nem tudjuk meg, honnan hová és miért menekül. Így sorsa – a játékban fel-felcsillanó fanyar humor ellenére – nem érint meg bennünket. (Librettó: Céline Bernhard és Anne Chabert, zeneszerző: Yves Béraud, tervező: Céline Bernhard, rendező: Michel Prica. Játsszák: Céline Bernhard, Galaad le Goaster, Michel Prica.)
A Ţandarica Candide-jában nyoma sincs Voltaire szellemének. Románia hajdan híres bábszínháza összetéveszti a francia felvilágosodást Boccaccióval. De ez az előadás nem a divatos „mai olvasatok” egyike, hiszen nem alakítja át a történetet, nem is helyezi más időkbe, csupán néhány pajzán fordulatra redukálja. A kitűnő színészek jókedvét és temperamentumát egy idő után elnyeli a mesterségesen előállított külsőség, a hajszolt tempó és a digitális animáció. (Színpadra alkalmazta, rendezte és tervezte: Cristian Pepino, zene: Dan Bălan. Játsszák: Mihai Dimitrescu, Liliana Gavrilescu, Georgiana Dinescu, Petronela Purima, Marin Fagu.)
A Rijekai Városi Bábszínház Rómeó és Júliája mintha egyenesen a színház halálát akarná megjövendölni. Hősei, RM és JC az interneten ismerkednek össze, hosszú perceken át csak olvassuk szánalmas, primitív és divatos trágár nyelven folytatott párbeszédeiket, amelyekbe ismerős Shakespeare-szövegek keverednek. Ez már valóban nem színház, hiszen nem két ember között jön létre kapcsolat, hanem két számítógép között. Aztán mégis belefognak Rómeó és Júlia szomorú históriájának felelevenítésébe: a parányi bábokkal játszott történetet egy operatőr segítségével monitorokon követhetjük. Hamarosan rájövünk, hogy tisztázatlan okokból mégsem egészen a megszokott mederben zajlanak az események: Mercutio szerepét Rómeó korábbi szerelme, Róza veszi át, ő vív meg Tybalttal, és hal hősi halált.
Ez volt a fesztivál legsilányabb előadása. Nem meghökkenteni akart, hanem elkeseríteni. Ebben akaratuk ellenére nagy segítségére volt az alkotóknak a kivetített botrányos magyar fordítás, amely azt sugallta, hogy mára a rossz helyesírással leírt és számítógép segítségével egymás mellé rakott shakespeare-i szavak is elvesztették értelmüket. Mi jöhet még ezután? Csakis a színház végleges pusztulása. (Színpadra alkalmazta és rendezte: Lary Zappia, tervező: Dalibor Laginja, zeneszerző: Duško Rapotec-Ute. Játsszák: Božena Delaš, Anđelko Somborski, Zlatko Vicić, Alex Đaković. Operatőr: David Petrović.)
Szerencsére a Tel Avivból érkezett Yael Rasooly rácáfolt mindarra, amit a rijekai előadás sugallt. Tüneményes one woman show-ja, a Paper Cut mintha az Ibusár Sárbogárdi Jolánjának sorsát variálná: egy magányos titkárnő filmes újságok kivágott képeivel népesíti be sivár hétköznapjait. Ünnepelt filmsztárként megtalálja élete nagy szerelmét is, de aztán elveszti uralmát a maga teremtette papír- és celluloidhősök fölött: a romantikus mese horrorfilmmé változik. Yael Rasooly káprázatosan bánik a tárgyakkal. Mindvégig megőrzi a játék kettősségét, valóság és képzelet határán egyensúlyozva teremti meg hősnője álomvilágát. (Írta és játssza: Yael Rasooly, tervezők: Lior Lerman és Yara Nirel, zene: Binia Reches.)
A Paper Cut előadása megnyugtatott bennünket. Szó sincs róla, hogy a színház haldokolna.
BALOGH GÉZA
