„A művészet eszköz az emberekkel való kommunikációra, és nem öncél.”

(M. P. Muszorgszkij)

„Eljött az ideje annak, hogy hangos hírverést csapjunk a lelkiismeretnek, az emberi méltóság védelmének, minden ellen, ami az ember megsemmisítésére tör.”

(Grigorij Kozincev)

Az evilági emberi nagyságnak az a látomása, akit Lev Nyikolajevics Tolsztoj néven ismert és ismer a világ, 1910. november 20-án lobbant el, az asztapovói vasútállomáson. Tizenegyedik napja volt már úton, élet és eszmék, eszmények és valóság, eszmények és emberi kapcsolatok őrlő kövei közül menekülve egy remélt otthon, az ukrajnai tolsztojánusok közössége felé. Nyolcvanharmadik éve volt már úton, keresve az emberi lét igazságát, prófétai szenvedéllyel hirdetve, amit megismerni és megérteni vélt, úton egy közös, új emberiség-haza felé. A világot, amelyet maga körül észlelt, elviselhetetlennek érezte. Nem csupán a cári abszolutizmus rendszerét, amelyet halálosan gyűlölt, hanem azt a tündöklő drámát is, amelyet XIX. századnak hívunk. Az évszázadot, amely korábban sosem látott mértékben bontotta ki az emberiség képességeit, s amely mindennek érdekében kivetette az embert addigi közösségeiből, kapcsolataiból, belátható világából. A kötelékek elvesztésével szabaddá vált az ember. De elidegenedetté, magányossá, kiszolgáltatottá is. Az antropológiai biztonságérzet veszett el. Werner Hoffmann alapvető fontosságú könyvében kimutatja, hogy minderre a században két alapvető válasz született Nyugaton: a földi pokol képmása, amely lényegében a realitást mutatta meg, sajátságos eszközökkel, egyéni utakon, és a földi paradicsom víziója, az antikvitás, a kereszténység vagy a természet újraértelmezett élményével, filozófiai síkon pedig a marxizmus, a zsidó-keresztény hagyományban gyökerező ágostoni ihletésű látomásával az igazság evilági birodalmáról.

Ám Keleten még a dichotómia sem tetszőleges. Az 1850-es években, a kaukázusi háború viszonyai között egy Lev Nyikolajevics Tolsztoj nevű katonatisztnek, aki utóbb saját szellemi műhelyében Olenyinné formálódik át, meg kell tapasztalnia, hogy nincs olcsó értelmiségi paradicsom, távol a nagyvárostól, a Kaukázus gyönyörű és vérző hegyei között. Korábban Lermontov még boldogan indult ide – a csecsen háború is elviselhetőbbnek tűnt, mint a korabeli Oroszország úgynevezett békebeli társadalma. Az „optimista tragédia” paradoxona nem a XX. században született. Tolsztoj-Olenyint az alternatív világ nem fogadja be. A kozákok a szó szoros értelmében hátat fordítanak neki, búcsúzáskor még azt sem várják meg, hogy eltűnjék az útkanyarulat mögött. Még hátra van az élet fájdalmának és örömünnepeinek kitapintása. Még hátra van a krími háború és Szevasztopol próbatétele. Az íróvá válás az ifjúság és a krími hadszíntér eseményeinek felidézése által, az emberi folyamatoknak azzal a korábban ismeretlen intenzitású megragadásával, amely már ezekben az első írásokban is lenyűgözi a róluk kritikát író Csernisevszkijt.

Még hátra vannak a társadalmi küzdelmek. A magánélet fordulatai. Még porszemmé kell válniuk az ifjúság napóleonjainak a magas ég alatt, és meg kell ismerni a Platon Karatejeveket. Lobognia kell a gyertyalángnak, és el kell viselni a boldogság új, ragyogó fényét. Újra és újra végig kell küzdeni a gyötrelmes önkeresést, a belső igazságra törekvést, megélni város és vidék metaforikus érvényű ellentétét. Végig kell járni a leghosszabb utat a válaszért az emberi élet értelmével és az Istennel kapcsolatos kérdésekre.

Majd eljön az idő, amikor a prófécia, a tanítás és az elemző szenvedély erősebbé válik a voltaképpeni szépirodalomnál. Tíz év munkával megszületik a példázat egy férfi és egy nő párhuzamos, összekapcsolódó és szétváló, mégis összeláncolt pokolra szállásáról és megtisztulásáról, a gyötrelmesen megszenvedett feltámadásról, az életről, amely rettenetes tapasztalatok árán érkezik meg a Hegyi Beszéd alapigazságához.

A letisztult igazság révén Tolsztoj új emberképet fogalmaz meg. Humán programja végső soron antropológiai forradalom.

Forradalom, mert a maga korától az iparosodás, a polgárosodás társadalmának szellemi közvéleményétől radikálisan, minőségileg eltérő módon tekint az emberre. Az örök értékek számára elveszettnek ítélt, dekonstruált lény, a „világba kivetett”, „szabadságra ítélt” filozófiai képlet helyett élő lelkiismerettel, aktív erkölcsi értékekkel és felelősségtudattal bíró teremtményként definiálja, akinek módja nyílik tisztává lenni, megőrizni belső tisztaságát, vagy esetleges összeomlása után újra megtisztulni. Valami eredendően jó van valamennyiünkben – tanítja –, és ezt a jót kell érvényre juttatni, érvényessé tenni. Minden öntudat, menthetetlenül, belső harc eredménye. Mindenkinek magának kell végigküzdenie. De van rá remény. És hiteles lesz az eredmény.

Egy egész világgal kell szembeszállni e gondolatok érvényesítéséért, de Tolsztojnak van hozzá bátorsága és ereje. Mert erő kell hozzá. Nem csak az ellenségekkel való folytonos küzdelemhez. Nem csak az értetlenség vagy a gúny elviseléséhez. Nem csak annak eltűréséhez, hogy a vallásról, az egyházról és a társadalomról vallott nézetei miatt a Szent Szinódus kiátkozza, és így kell modus vivendit kialakítania. Hanem az emberi ellenálláshoz… Képzeljük el, egy szerzésre, gazdagodásra épülő, a siker, az érvényesülés új mércéit felállító társadalomban, egy tekintélyes, művészi múltja okán, személyisége súlya folytán nem ignorálható ember egyszeriben az evangéliumi szeretet, az erőszakmentesség, egy új típusú erkölcs követelményeinek nevében lép fel. Magasra csapnak körülötte az ellenséges indulatok. Ám sokszor a követőkben sincs köszönet. A tolsztojánus közösségek olykor botrányos karikatúra-mivoltában vagy azokban a rajongókban, akik egyszerűen eltorzult lelkületüket próbálják tolsztojanizmussá álcázni. De a gondolat lényege töretlen marad. Az eszme lényege sértetlen marad. Hat. Méghozzá érvényesen. Új szinten. A szellem forradalma kilép a személyes sorsváltoztatás köréből, az egyéni esetlegesség világából, és éppen, mert értékeiben egyetemes, társadalmi dimenziót nyer. Minden elemzője kötelességszerűen feltárja az elméletek szellemi forrásvidékét Rousseau-tól Kantig, s valamilyen módon leszögezi, hogy Tolsztoj végső soron nem alkot koherens eszmét, olykor, különböző műveiben alapvetően ellentmond önmagának. Mindez nincs ellentétben az eddig elmondottakkal. A modern öntökéletesedés eszméje, a lehetőség hangoztatása és fenntartása önmagában volt korszakalkotó.

Tizenegy nap és több, mint 82 év után egyetlen ember földi utazása véget ér. De az alkotó szellem útja folytatódik. Igaz, a tolsztojánus szekták gyorsan felbomlanak. Bő másfél évtizeddel az író halála után Bonkáló Sándor ebből azt a következtetést vonja le, hogy valójában személyiségének van hatása, nem eszméinek. Ma már tudjuk: a képlet nem ennyire egyszerű. Tolsztoj eszméi megjelennek Gandhi nézeteiben, akivel leveleket is vált, ott munkál Martin Luther King és az 1960-as évek hippimozgalma, a „virággyerekek” ideológiájában, közvetett nyomai kitapinthatók Nelson Mandela egy harci periódusának nézeteiben, az 1980-as években Jerry Rawlings százados ghánai társadalmi kísérletének koncepciójában, és feltűnik napjaink antiglobalista és ökomozgalmainak eszméiben.

Tolsztoj velünk él. Velünk és bennünk és körülöttünk. Ott áll mellettünk, amikor semmivé válnak az ifjúság hamis bálványai. Amikor a katedrafilozófia elválik életünktől. Amikor megértjük az emberi tényező jelentőségét és felelősségét. Az élet szüntelen megújulásának törvényét mutatja meg az otradnojei öreg tölgyfa látványával. Nem, nincs vége az életnek. Van módunk hit által újrakezdeni. Vezethet út az erkölcsi feltámadásig.

Vélt káoszba fulladó világunkban Tolsztojnak köszönjük a legyőzhetetlen emberi megigazulás üzenetét.

MARTON GÁBOR