Diocletianus kedvence volt a római humorista bohóc Genesius. Szatírájában a kereszténységet vállalkozott kigúnyolni, helyette a színpadon megkeresztelkedett, hitet vallott. A császár megkínoztatta, lefejeztette. Más forrás szerint a testőrök nyílt színen levágták a fejét. Szent Genesius a színészek, ripacsok, bohócok, tolvajok, epileptikusok és megkínzottak védszentje.

Szolomon Mihoelsz (1890–1948) moszkvai jiddis színészt Minszkben meggyilkoltatta Joszif Visszarionovics Sztálin. Nem volt hamis vád. Nem ítélte el bíróság. Mint körülrajongott színészt, közéleti férfiút egy kivilágítatlan minszki villanegyedben legázolták szolgálati autóval. Vagy megmérgezték. Lemészárolták. Tetemét elvitték a gyilkosság színhelyéről. Díszes temetést kapott. Két napig jártak ravatalához a népek. Hivatalos előkelőségek gyászbeszédekkel tisztelegtek hullája előtt.

 

Szolomon Mihoelsz csúf ember volt. Apró termetű. Zömök, de erős. Homloka, akár Goethe koponyája Tieck mellszobrán. Kiugró alsó ajka piócaként húzódott arcán keresztül. Színészmestere, Moszkva körülrajongott szép embere, Jurij Zavadszkij, Vahtangov Turandot hercegnőjének Kalaf hercege még hetvenesen is szembeszökően karban tartotta megjelenését. Könnyeden barátságosnak mutatkozó, elkényeztetettségét angol tartózkodással elfogadó, kifogástalanul öltözött úrnak látszott. Kirítt a moszkvai slamposságból. Egy férfiszépség és egy Vityebszkből fővárosba slattyogott, zsidó gnóm mint mester és tanítvány: szerencsés felállás, amennyiben mester és tanítványa is tehetségesek. Mihoelsz jogra járt. Elcsábult az olvasott újsághirdetéstől, amiben Alekszej Mihajlovics Granovszkij 26 évnél nem idősebbeket keres tanítványként. Feltétel: sosem játszottak még színházban. Nincs színészi előképzettségük. A joghallgató jelentkezett. Úgy mondta Chaim Nachman Bialik versét és egy prózát, hogy a rendező döbbenten kérdezte: nem gondolt rá eddig, hogy színész legyen? Gondolt, persze, de Tairov eltanácsolta: sosem lesz belőle színész. Rossz a megjelenése. Alkalmatlan a színpadra.

Mihoelsz előtt naponta ott állt a tehetséges férfiszépség Zavadszkij. Mihoelsz elegáns színész helyett a régi zsidó piac torzonborz figuráit énekelte, zömök komikus lett, tele a stetl fokhagyma szagú realitásával. Éles fogalmazással. Mulatságosan, egyszersmind meghatóan.

Granovszkij megrendezte Pierre Louÿs sikamlós regényének (Pausole király kalandjai) filmváltozatát Dél-Franciaországban (1933). Díszlet-jelmeztervezője, Vértes Marcell Varieté című bájos emlékirata szerint Dzsingisz kánhoz hasonlított borotvált koponyájával a rendező, aki „megnyerő bájú, nemes modorú, valódi régi vágású orosz mágnás volt”.

A Színházi Élet forgatási riportja gargantuai étvágyú és szeszélyű nagyúrként mutatja őt a magyar pusztán a Bulyba Tárász felvételei idején.

Alekszej Mihajlovics Granovszkij (1890–1937) nem volt régi vágású orosz mágnás. Oroszosan csengő neve művésznév; eredetileg: Abraham Azarh. Németesített zsidó. Pétervárott született, Hamburgban tanult, egy évadban Reinhardt asszisztense. Első rendezése Verhaeren II. Fülöp című drámája (Riga, 1914). Szülővárosában klasszikusokat rendez, köztük a Ciniselli cirkuszban Szophoklész Oidipusz királyát, a Macbethet. Tagadta a purimspiel hagyományait. A zsidó népszínmű helyett új technikát igényelt. Rátalált Slojme Mihajlovics Vovszira. Granovszkij javasolta: legyen a művészneve Mihoelsz.

Megalapítja a Zsidó Színházi Stúdiót (1919), majd Állami Zsidó Színház néven áttelepülnek Moszkvába (1921). Beköltöztek a Malaja Bronnaja utca (volt Romanovka) négyemeletes épületébe. A háztulajdonos Romanov rendszeresen kiadta bérbe amatőr színjátszó csoportoknak. Kopott damaszt függönyök, néhány tonettszék, kerek asztal, ágy, komód, egyforma berendezés minden szobában. Olcsó diákpanzió. Leginkább művészképzők diákjai számára. A fiatal, képzőművésznek tanuló Majakovszkij is itt lakott. Koncerteket tartottak. Itt működött a gazdag iparos-mecénás Szavva Mamontov magánoperája. (Mamontovék Párizsban divatba hozták a matrjoskababát, akár Rubik a kockáját.) Saljapin énekelt. Később megépült a Romanov Hall. Próbák, színielőadások.

Amikor kikötött itt a Zsidó Színház, a bejárati előcsarnokot pannókkal díszítette a Vityebszkből jött festő-díszlettervező, Marc Chagall.

Könnyed humor fogadta a színházba belépő nézőket. Irreális terek, szcenikai világ keveredett a festő szülővárosának zsidónegyedével. A levegőben héber betűk repültek. Kabbalisztikus jelek vezették a táncoló, festett sereget a szerencse birodalmába. Chagall festészeti nyitánya fogadta a színház előcsarnokába belépőket. Képzőművészeti programbeszéddel. A bőség és a derű, a fantasztikum és a tündéri költészet, a vaskos vásári vígságok és a fából faragott bábuk groteszk tragikuma egyetlen falfestményen.

A színház ma is működik. Malaja Bronnajai Színház néven. Ha belépünk az előcsarnokba, balra fordítjuk fejünket: nem látjuk Chagall falfestményét. A vidám és szertelen képzeletű pannó nincs ott. Lemeszelték, levakolták. Valószínűleg alapos munkát végeztek, és előtte leverték a művet a téglákról. Nem rögtön, ahogy hivatalból kikiáltották a szocialista realizmust (1934). Még akkor sem, amikor Zsdanov kiátkozta a formalizmust a realizmusból (1936). A pannó láthatatlanul a helyén maradt. A színházba érkező nézők fél szemmel felé pillantottak, némán elmentek a függöny előtt, az takarta előlük Chagall művét.

1918-ban Mihoelsz 28 évesen belép Granovszkij pétervári zsidó színházi stúdiójába. Játsszák Maeterlinck A vakok című egyfelvonásosát (Benois díszletében), Asch Amnon és Tamar, Gutzkow Uriel Acosta és a rendező Buillder című drámáját.

Mihoelsz mellé Granovszkij felfedezi a Szverdlovszk Bányászati Intézet amatőr színész csoportjából a moszkvai Bányászati Intézethez került nyurga Benjamin Zuszkint. Első nagy szerepét Goldfaden zenés vígjáték-melodrámájában, A boszorkányban játssza (1922). Baba Jagát, a gonosz mostohaanya szerepét a zsidó színház hagyományai szerint mindig férfi alakította.

1925-ben mutatták be Jichak Perec Éjszaka a régi vásártéren (1908) című farsangi haláltánc-fantáziáját Robert Falk villogó, drámai színű konstruktivista-expresszionista díszleteivel, álomszerűen mozgó, zsúfolt tömegek előadásában. A régi színház mindig horizontális volt, a húszas évek színháza érdeklődéssel fordult a vertikális játék felé. Az ötemeletes díszlet azonosan ábrázolta az első részben az eleven várost, a másodikban a temetőt. Az első részt élők játszották. A második részben már mindenki halott. A vásártér a városka jelképes közepe. Ott a zsinagóga, a kereskedők, a bordély. A hagyományos zsidó élet pusztulását sugallta a játék. A gettó romfalain és a régi zsinagógán folyt a haláltánc. Búcsú a múlttól, a hagyományoktól. Az előadás végén a régi vásártér felett felderengett a kelő nap. Értelmezhetted vörös napnak is, mivel a cári rendeletek tiltották a nagyvárosokban a zsidók letelepedését, a jiddis nyelv használatát, a zsidó könyvnyomtatást, újságokat, oktatást, természetszerűen a zsidó színjátszást is.

Granovszkij rendszerint 250 próbát tartott. Perec haláltáncát azonban három év előkészítéssel végezte el. Gyakorlott színészek helyett ruganyos és hajlékony adottságokkal rendelkező nem hivatásosokkal dolgozott. Alkalmazott bezprizonnyikokat, vagyis kis vásártéri csavargókat, félbűnözőket az expresszív, álomszerű mozdulatok létrehozására. Eljárását – a szövegalatti testi megfogalmazását – ma fizikai színháznak hívják. Akkor Appia, Jaques-Dalcroze és a cári színházak szuperintendánsa, Volkonszkij herceg elméleti ráhatásával magyarázták. Mejerhold egyidejűen biomechanikának hívta.

Az előadásról fennmaradt fényképeken az égre meredő szögletes karok csupa jajszót mutatnak, csúf, elrajzolt iróniával. A vőlegény gipszfehérrel bekent arca, a népség festett ajka és szemgödre megelevenedett kísérteteket mozgatott. Ferde platformok. Gerendák. Átjáró deszkák. A környező házak mint koporsók. Mihoelsz és Zuszkin játszották benne a két Badhent (= vőfélyt, hangulatcsinálót, a lakodalom vígságvezénylőjét). A két egymást kigúnyolva magyarázó trágár gyászos vidámsággal fogta össze a haldokló város apró epizódjait.

Keserűen szatirikus Mendele Moiher Szforim (Mendele könyvkereskedő, tkp.: Jakob Abramovics), a „jiddis irodalom nagyapja” III. Benjámin utazása című (Masoes Beniamin Hashlishi, 1878) műve. A zsidó Don Quijote és Sancho Panza, két bolond: Benjamin és Szendrel kalandosan vergődnek Lengyelországból az Ígéret Földjére a zsidó nyomorúság elől. Parodisztikus árnyékaiként a bolygó zsidónak. És előképeként Ehrenburg Lasik Roitschwantzának.

1929-től Mihoelsz lesz a színház vezetője, amikor külföldi vendégszereplésükről Granovszkij többet nem tér haza.

Közbevetőleg: Vahtangov nem tudott héberül, Sztanyiszlavszkij megbízásából felnevelte amatőr színészekből a Habimát (ebből lett Tel-Avivban a magyar Kaufmann Oszkár tervezte Habima). Granovszkij viszont nem tudott jiddisül. Igaz, a nézők sem értették a beszélt nyelvet. Értették azonban a plasztikus színházi nyelvet és az átütő játékot. Zsidónak lenni sem könnyű. Zsidó színésznek lenni Moszkvában még a színház falai között is bonyolult dolog. A Lear próbáin Shakespeare jiddis verssorokban szólt, a rendezői utasításokat, magyarázatokat, színpadi vitákat orosz nyelven mondták. Bábeli helyzet.

A 200 000-ben egy nyomorult kis szabócska megüti a főnyereményt. 200 000 rubelt nyer. Proletárból burzsoává alakul. Új Jourdainként módisan majomkodik.

1921 júniusában Granovszkij német nyelven megrendezi Altman díszleteivel a Buffó-misztériumot a Komintern III. kongresszusa alkalmából a külföldi vendégeknek a Cvetnoj-bulváron az Állami Cirkuszban. 350 színész játszotta a meghökkentő előadást. (Mejerhold sosem bocsájtotta meg Granovszkijnak, hogy kitúrta Majakovszkijból. Mivel az első változatot Mejerhold és Majakovszkij rendezte Pétervárott, a Konzervatóriumban, 1918. november 7-én.) A költő maga játszott benne. Három előadás után botrány. A Macbethet játszották helyette. Majakovszkij átdolgozza.

 

Lear királyként

Granovszkij rendezőasszisztense: Mihoelsz. Színészként az Értelmiségi szerepét kapta. A szöveget Rita Wright-Kovaleva fordította németre a külföldi vendégek kedvéért.

Granovszkij Oroszországban elkészített filmje (Zsidó szerencse, 1925) összefoglalta a zsidó színház eredményeit: a moszkvai társulat tagjai játszottak benne. Főszereplője Szolomon Mihoelsz mint Menachem Mendel berdicsevi házasságszerző. Füle felfogta zsíros keménykalap. Elnyűtt zsakett. Háromrészes, használt öltöny. Feltehetően alkalmi szénakazalban pizsamaként is szolgált. Hóna alatt marsallbotként tartott viharvert esernyőjével Mendel furfangos pofát vág. Úgy fest, mintha mindenkinek túljárna az eszén, de semmi sem sikerül neki. Mindenre ráfizet. Fűzőt és piperecikkeket árusít a parasztasszonyoknak. A „legutolsó párizsi divat” szétreped a megtermett parasztasszony idomain. Biztosítási ügynök lenne. Sikertelen. Dokumentatív konzervje a film Granovszkij színházi stílusának: a keserű groteszknek, a gúnyos pátosznak és a nevetést sírással csereértékben működtető érzékenységnek. Granovszkij a szűk Malaja Bronnaja-i színpadon néhány akrobatikus kiképzésű színésszel roppant tömegjeleneteket szervezett. A szűk helyre bezsúfolt, a falakat szinte szétrepesztő jeleneteket megismételte filmjének vásári képsoraiban vagy a lakodalmi képben. Groteszk stílusára legjellemzőbb a Zsidó szerencse álomjelenete. A vonaton elalvó, balsors üldözte házasságszerző sikeres kézfogók nyélbeütőjévé álmodja magát. Látni őt az odesszai lépcsősoron – szabatosan fölidézve a Patyomkin páncélos nevezetes képsorát, tudniillik a svéd születésű Tissze önidézetként megismételte vígjátéki közegben filmtörténeti hírességű beállítását –, berdicsevi szüzeket szállítmányoz en gros. Marhavagonok érkeznek tele fehér ruhás, eladósorban lévő leánnyal. A vagonokat később más célra alkalmazták. A kikötőben kirakodják a menyasszonyi fehérben vakító eleven árut. Emelődaruk pakolják a tengerjáró hajóra a mirtuszkoszorús, fehér ruhás arákat átliferálandó az óceánon, előnyös házasságot kötni Amerikában. Mihoelsz görbe lábacskáján sürög az oltár elé terelt szüzek körül. Felajzott fürgeséggel, szinte röpülve jár, le ne késsen egyetlen üzletkötést sem. Buzgalmában teste hátraível. Szemmel tart minden egyes árudarabot. Cédulkáján ellenőrzi a létszámot. Metsző kereskedelmi figyelme közben bájos kópénak látszik a boldogságkereskedő sadhen Mendel.

A Lear királyra készülvén egy francia vaudeville-t tűzött a színház műsorra. Leon Moussinac, francia teoretikus és rendező színpadra állította (M. Litvakov franciáról jiddisre fordításában) Eugène Labiche Philippe Gille társszerzővel Offenbachnak írott opera buffáját, amiről lemaradt a megzenésítésére kész Offenbach. Vaudeville-ként mutatták be: Les Trente Millions de Gladiator (A Gladiátor 30 milliója – Théâtre des Variétés, 1875). Moszkvában Milliomos, fogorvos és szegény orosz címmel (1934. november 10.) játszották. A pénzéhes, magukat többnek mutató kispolgárok Moussinac rendezése szerint eloroszosított típusok. Briliánsan csavart félreértések. Tömör, száguldóan cselekvő párbeszédek. A szereplők végzetesen elragadtatják magukat külső erőktől, hányódnak a második és a harmadik császárság bizonytalan erkölcsei és visszafojthatatlan szexuális kiéheztetettségétől mozgatva. Ki-ki eszét veszti hírét véve, hogy a városban van a 30 milliós vagyonú, élvvágyó Sir Richard Gladiátor. Oly gazdag, hogy saját elefántot tart az Állatkertben. Vagyona kábulatában nincs tisztában a pénz értékével. Eszeveszett kergetőzésekben a szereplők úgy viselkednek, akár korai némaburleszk szélfútta alakjai. A Chatelet színház előtt az esőben a Gladiátor megveszi ezer frankért a fogorvos esernyőjét, aki éppen fiákerért sietett a záporban. Mihoelsz játszotta Gredana fogorvost. Húsz frankért húz ki egy fogat (valamennyi vendégét a fogorvosi székbe kényszeríti megműteni), minden összeget átszámít foghúzásra. Hányszor húsz frankot ér a kliens. Eusebius Potash kisegítő diák a patikában, a haszonleső kokott Suzanne félrevezeti a szerelmesen rajongó fiút – ezt játszotta Zuszkin félénk lírával, orránál foga vezetetten. A komikus kavarodás összekuszálja. Végső megoldásként a Szajnába akar ugrani.

Nemzetközi turnéjukon ellenőr üt rajtuk, kivizsgálni a Zsidó Színház politikai-ideológiai és pénzügyi helyzetét. A színházzal azonnal befejeztetik a turnét. Hazarendelik őket. Az Egyesült Államokban sem teljesíthetik érvényes szerződésüket. Granovszkij Berlinben marad. Filmrendező lesz. Az ellenkező előjelű diktatúra kivirágzásakor szedi lábát, letelepszik Párizsban.

 

A bekövetkezett hanyatlás szembeszökő, ha összehasonlítjuk a Zsidó szerencsét Vlagyimir Kors-Szablin Boldogságkeresők (1936) című vígjátékával, jóllehet ugyancsak a moszkvai Állami Zsidó Színház társulata játssza a szerepeket, és igazgatójuk, a nagy színész, Mihoelsz határozza meg művészeti vezetőként a színészi alakítások bensőségességét. Granovszkij vígjátékában a „bolygó zsidó” megélhetéséért harcolva vándorol faluról városra. Kors-Szablin az autonóm zsidó területre, Birobidzsánba utaztatja szereplőit. A kollektivizált bolygó zsidók egy szibériai kolhozba tartanak, csak egyetlen van az új élettérrel megajándékozottak közt, aki nyerészkedni akar, aranyat keres a folyóban. A többiek közösen izzadnak a haza javára. S bár a film utolsó képsorain egy öreg zsidóasszony meghatottan mond köszönetet a szovjethatalomnak az ajándékba kapott szülőhazáért, a mohó individualista aranymosó hiába jár pórul a legvégén: minthogy Benjamin Zuszkin, a Malaja Bronnajai Színház nagy komikusa játssza a szerepet, elbillen a mese művészi egyensúlya az intrikus figura javára.

1932-ben meghalt Mihoelsz felesége és legjobb barátja. Nyugtalanította színpadon, hogy miközben tele van fájdalommal, a nézők dőlnek a nevetéstől. Lear királyt választani nagy merészség volt tőle. Szembeszökő újításként szakáll nélküli Leart játszott, holott a színházi hagyomány tartotta magát a szakállas fejedelemhez. A szakáll azonban lefedi az arc felét a kifejezéstől. Szőr alatt nem hat az arcjáték.

Állandó komikus partnerével, Zuszkinnal végigjátszotta komikus párosként a világirodalmat. Mihoelsz, az elérhetetlent, az eszményit kergető, mindazonáltal bizakodó.

Zuszkin a mélabús, mindig a rosszra számító zsidó. Zuszkin volt Sancho Panza. Mihoelsz a búsképű lovag. A Lear királyban két bolondot négykezeseztek. Lear trónja foglalt a darab elején. A király helyén csörgősipkásan, hagyományos udvari bolondöltözékben elterpeszkedik a Fool. Lear fülön csípi. Félre kell taszítania helyéről, hogy kihirdethesse döntését. Helycseréjük jelezte felcserélhetőségüket. A bölcs királyt megtévesztette emberismerete, pusztában bolyongó bolonddá vált. Időnként jobbjával feje fölött keresgélte elveszített koronáját. Majd gyerekesen leporolta kezét, hogy megtisztítsa mozdulata téveszméjétől. Termetes, fejjel kimagasodó uralkodó helyett nyugdíjra megért bölcs idős embert játszott. Biztosat abban, hogy rendet hagy maga után a világban.

A Bolond szerepében Zuszkin az előrelátó, de figyelmeztetéseit süketen eleresztő udvari mulattatót játszotta. Nem olyant, mint aki olvasta az idevonatkozó Shakespeare-kommentárokat. Bölcs bolond helyett szerződtetett mulattatónak látszott.

Mihoelsz testével, karjával, kezével, lábával plasztikusan beszélt. Félig táncos mozdulatai és mimikája szarkasztikus retorikát és kétségbeesett humort tartalmaztak. Artikulációja – szövegmondása és éneke – légtornászian szabatos volt.

Bár bőséges a színészről szóló irodalom, de a szemtanúk elmulasztották leírni, miként játszott. Színészetére következtethetünk játékfilmjeiből, de biztos tudást csak abból a négyperces filmmaradékból nyerhetünk, amelyik rögzíti a Lear király utolsó jelenetét.

A Lear rendezője Szergej Radlov. Mihoelsz összekülönbözött a rendezővel. Átvette az irányítást az ukrán Lesz Kurbasz, akit azonban a bemutató előtt letartóztattak. 1937-ben kivégezték.

 

Lear földre fekteti Cordelia holttestét. Hitetlenül megnézi. Négykézláb, akár egy kiskutya, körüljárja a tetemet. Tüzetesen megvizsgálja arcát. Gyengéden meglöki. Melléheveredik. Meglöki testét két kézzel. Nevét suttogva költögeti. S mivel az nem mozdul meg, fölegyenesedik, rekedten fájdalmasat vonít. Nem fájdalmában üvölt, jóllehet mélyről fakad a hangja. Jelzi csupán jaját. Próbát hangol siratásából. Ismét megvizsgálja. Megbizonyosodik róla, hogy halott. Nincs mit tenni. Az élet egy rossz tréfa számára. Nevetni kezd. Ledől lassan a lány mellé. Torkán akad a nevetés, mintha félrenyelt volna. Félhalkan belekezd egy népdalba, ezalatt elhelyezkedik, hozzásimulva a már bevégzett halotthoz. Ismét vonít. Nem ő sír, ez már csak a hangja, egyre vékonyabban. Jobb tenyerével megérinti Cordelia homlokát, majd tenyerével átviszi az érintést szájára búcsúcsókként. Mellére teszi jobbját. És egy halk, mind pislákolóbb kiáltással bevégzi életét. Véget ért a világ.

 

A hírneves színész, Szolomon Mihoelsz a költő Iszaak Fefer társaságában az Egyesült Államokban járt, miután Ehrenburg közvetítésével maga Sztálin utaztatta őket dollár, paripa és lőfegyver reményében. A küldetés sikerrel járt. Fefer tisztességtudóan lejelentkezett a katonai kémszolgálat San Franciscó-i rezidensénél. Tizennyolc oldalas jelentésben számolt be az otthoniaknak a nyélbeütött amerikai kapcsolataikról. Találkozások Thomas Mann íróval, Albert Einsteinnel, Charlie Chaplinnel, Upton Sinclairrel. Nagygyűléseket tartottak számos amerikai városban, amelyek során Szolomon Mihoelsz színész „megmutatott a közönségnek egy darab koncentrációs táborból kihozott, zsidó emberi húsból készített szappant”. A Szovjetunió érdekében mozgósító gyűlésen Paul Robeson jiddis dalokat énekelt.

Einstein javasolta, állítsanak össze Fekete Könyvet a nácik rémtetteiről, és jelentessék meg egyidejűleg az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban. Az orosz kiadás azonban késett.

A népszerű zsidó színművész 1943-ban egy USA-beli turnén 32 millió dollárt gyűjtött a német megszállók ellen küzdő hazájának.

A győztes generalisszimuszon az üldöztetési mániával együtt hatalmasodott el az antiszemitizmus, érthető, hiszen az antiszemitizmus maga is fejlett paranoia. Azt képzelte, hogy öngyilkossá lett feleségének családja a zsidók nemzetközi összeköttetéseit használta arra, hogy róla külföldön kompromittáló adatokat terjesszen. A nagy színész, Mihoelsz Minszkbe utazott, hogy megnézzen egy színházi Sztálin-díjra javasolt előadást. A minszki színházlátogatáson tartózkodó művészt 1948. január 13-án a „szerveknek” dolgozó kísérőjével együtt kicsalták a Belorusz Hotel-beli szobájából. Eredeti útitársa Golovascsenko kritikus lett volna. Bár úti okmányai két nappal az utazás előtt már kéznél voltak, utasították, hogy helyette Vlagyimir Iljics Golubov-Potapov balett-kritikus, Minszkben született nem zsidó kísérje Mihoelszt. Kedves ember volt, de iszákos, és mint kiderült, ügynök. Éjnek évadán két bérgyilkos vezette ki őket a szállodából. Canava belorusz állambiztonsági miniszterhelyettes nyaralójához. Mielőtt kiléptek volna a kocsiból, végeztek velük. A besúgót is lemészárolták. Aztán autóbalesetet imitálva keresztülhajtottak teherautóval hulláikon. Ledobták őket egy külvárosi utcán. A holttesteket másnap találták meg munkába menő dolgozók. A város más részén, mint ahol meghaltak. Nem baleset történt. Gyilkosság. Mihoelsz csuklóján ott ketyegett aranyórája. Nem rablók tették. Lev Sejnyin, a Mihoelsz-ügy kivizsgálásával megbízott nyomozó, neves detektívregény-író Minszkben dolgozni kezdett. Hirtelen felfüggesztették. Elbocsátották. Letartóztatták.

Idővel kiderítették: Canava miniszter, Ogolcov és Pavel Szudoplatov voltak a kitervelők. Lebegyev, Kruglov, Subnyakov a gyilkosság kivitelezői. Kitüntették őket.

Mihoelsz kapott állami temetést. Ravatalánál Ilja Ehrenburg mondta: „A zsidó nép a háborúban elvesztett hatmillió embert, Mihoelsz volt – a hetedik millió.” Halála után Alekszandrov Cirkusz című filmjéből sürgősen kivágták azt a kurta snittet, ahol a nézőtéren kézről kézre adogatott fekete bőrű kisfiúnak Mihoelsz jiddisül altatódalt énekel.

Tetemét sebtében elégették. A mű megmarad, jóllehet alkotóját elégették.

Elhamvasztották a rendezőket, színészeket és a jiddis filmek egykori nézőit.

Nem csak a nemzetiszocialisták. Mihoelszt és partnerét, Zuszkint megölte az ellenoldal.Zuszkin átvette a színház vezetését. Több hónapi súlyos depresszióval a Botkin Kórház pszichiátriai osztályán éjszakánként álmában sikoltozott. 1948 decemberében a kórházban Zuszkint pizsamában letartóztatták. Amikor magához tért, megtudta: kórház helyett kihallgató-helyiségben van. Kínozták. Fejét a szoba falán betörték 1949. február 8-án. Majdnem négy évig állta a Ljubjankán a „megpróbáltatásokat”. Benjamin Zuszkint 1952. július 18-án elítélték. Kivégezték 1952. augusztus 12-én.

A másság zsenáns minden egyeduralomnak.

A Zsidó Kamaraszínház a megkövesedettektől eltérő színházi írásmódot használt. Irtotta a színházi kliséket, a színészeti közhelyeket. Harcolt a színészi elkényelmesedés, fantáziátlanság, matricamegoldások ellen. Mihoelsz meggyilkolásával 1948 januárjában megkezdődött a színházpogrom. A zsidó kultúra, a zsidó színház elpusztult. Sokkal később, a gorbacsovi időkben vendégszerepelt Moszkva külvárosában a birobidzsáni színészek egy csoportja. Nyakamat törve siettem az isten háta mögötti művelődési házba. Mihoelsz elmeszesedett tanítványait láthattam. Műsoruk tarka kabaréösszeállítás volt elvásott hakniklisékből. Szégyenletesen alacsony szintű este. A színészek egyike-másika még saját szemével látta Mihoelszt. Múlt az idő, úgy maradtak, mint amikor színésznek álltak. A legragyogóbb színházi eredmény sem konzerválható. Minden próbával és minden este újra kell kezdeni a színház mesterségét.

Zsenik sírján dúsan virítanak az antitalentumok.

MOLNÁR GÁL PÉTER