Nem is olyan ritka madár színpadjainkon a kortárs közép-kelet-európai dráma, mint gyakorta gondoljuk, mondjuk, írjuk. Jelen van, de a zöme hamar kirostálódik (akárcsak a contemporary nyugat-európai és amerikai drámának). A feledésre méltó darabok friss kínálatában az egyik az eredetileg A vörös hercegnő címet viselő interjúdráma, melyet a Szlovák Nemzeti Színház 1976-os születésű – tehát a személyes történelmi utóidőből emlékező és ítélkező – dramaturgja, Peter Pavlac írt 2008-ban. Az Orlai Produkciós Irodaa nyári (akkor a Szentendrei Teátrummal közös) bemutató (MűvészetMalom) után a Belvárosi Színházban is közönség elé tárta a művet. De vajon Peter Pavlacét-e?
A szellemes „[orosz/szovjet] édes élet” cím a magyar szöveget alkotó Parti Nagy Lajos hangzásban és jelentésben is elsőrangú leleménye. (Nálunk az 1985-ös Károlyi Mihályné-film, A vörös grófnő indokolatlan áthallásai miatt az eredeti titulus nem is csengene jól.) Az elérhető színlapok egyike a rendező nélküli előadás négy színpadra állítóját nevezi meg, a főszerepet – Leonyid Iljics Brezsnyev lányát – játszó Csákányi Eszter, a tévériportert (kettős szereposztásban) megformáló Molnár Áron, a dramaturg Veress Anna, valamint a holland Space Színház erősségének számító Ardai Petra személyében. Ha nyilván nem is egyenlő arányban, de minimum öt akaratnak, elképzelésnek kellett érvényesülnie, a fordítóéval együtt. (Az íróról már nem is beszélve.) A sok bába közt elveszett a Brezsnyev gyerek, s vele az egykori, medveforma szovjet pártfőtitkár sötét személyén, utóéletén keresztül megfogalmazható kor- és rendszerkritika. Maradt a sajgón hézagos, szakmailag is kifogásolható Galina Brezsnyeva-portré. (Egyébként emlékszik-e még valaki, hogy Brezsnyev maga is „író” volt, a Kis föld című II. világháborús memoárregény állítólagos, művéért Lenin-díjjal kitüntetett szerzője?)
A Hová lett a tavalyi hó? elnevezésű televíziós topműsorban a sztárriporter kérdéseire válaszolva szólalna meg a férfifalónak, alkoholfüggőnek, gazdagságimádónak, regulázhatatlannak ismert, de lelke mélyén torzan plebejus és érzelgős, önképe szerint derék és hű kommunista, immár a hatvanadik életévén jóval túl botorkáló híresség. Csákányi Eszter alapból akkor is telibe találná e figurát, ha az interneten nem lehetne megtekinteni az 1998-ban elhunyt Galináról készült, kiábrándító álló- és mozgóképeket (ez a tagbaszakadt nő volt – többek között – a balett-táncos fenomén, Maris Liepa szeretője, a nála egy fél emberöltővel fiatalabb, törékeny illuzionista, Igor Kio felesége [kilenc napig]!). Az emberi képződmény, akinek rettegett apjához való testi-lelki hasonlósága a közvetve kibontott kritikai mondanivaló kulcsa, Izsák Lili karaktert jellemző rémes zöld jelmezébe öltözve pontos fizikai valójában tölti be a számára odakészített karosszéket, felpattanásai, kitörései is rávallanak az állandóan csúcsra járatott, pezsgőben és vodkában ázó idegrendszerre (a fiktív felvétel idején Galina egy szanatórium vendégszeretetét élvezi. Tulajdonképp megszökött. Önkényes szabadságának lejártát vörösen villogni kezdő hatalmas karóra jelzi.) Csákányi mesterfogásai, pillogásai azonban a szünet nélküli, nem rövid teljes estére nem elegendőek. Belevesznek a kidolgozatlan szituáció vizenyőjébe, a fölösleges ismételgetések tempótlanságába, az installáció figyelmet elvonó képeibe. Az egy erős kézben nem tartott előadás nem dönti el, mennyire „valóságos” a nyilvános felvétel; ebben milyen szerep jut a Belvárosi Színház meg-megpiszkált közönségének és technikai munkatársainak; általában sem ad választ: Brezsnyev és főleg a lánya meg a lepellerántás ürügyén valamiféle tévés színházasdi folyik, vagy az egészet vegyük annyira komolyan, amennyire színházban komolyan veszünk valamit, ha éppen a színházban létet kikapcsoljuk belőle.
Az elmaszatoltság egyik illogikus következménye, hogy Csákányi egy alkalommal – sminkjét rendbe szedendő – nem a színpad, hanem a színház felől (a nézőtérről) távozik rövid időre; a másik (s ez már a megjelenítés egérútja is), amikor a súgót belerángatják a kulimászba, leleplezve a szituáció viszonylagos illúzióját. A harmadik negatívum: a most Molnár Áront felváltó Katona László reménytelenül otthontalan a saját stúdiójában. (Díszlet: Khell Zsolt; világítás: Bányai Tamás.) Kéztördelésekkel, semmitmondó grimaszokkal, a felvevőgépek közötti, oda nem illő surranásokkal talán mosolyt kelt, de még a hazai riportercelebek parodizálásától is távol jár. Töltelékszavai kínosan rímelnek Csákányi „Mi van?”, „Most mi van…?”-jaira, melyek nem Galina elharapózó részegségének tanácstalan, indulatos megnyilvánulásai, hanem az el-elbizonytalanodó interpretáció kényszeres lendítői. A stúdióvendég és a kérdező csiholt erotikus viszonylatainak kimunkálatlansága is a premier gyengéje.
A vetítőfelületeken megjelenő Brezsnyev- és egyéb képek, dokumentumok mindazokat információkkal segítik, akiknek nincs ismeretük a hősnő apjáról, „Ljonyáról”, illetve emlékeik, szerencséjükre, már fakulnak. A gyakorta több fotót (teljes felvételt és részletét) ütköztető bejátszások, montírozások általában jók, máskor – alkalmi kompozícióként – csúfak és pontatlanok. A Dolcsaja vita csupán dramatikus és történelmi elgondolásában, valamint egyes részleteiben teljesíti be a várakozást.
TARJÁN TAMÁS
