Kit vonz, kit taszít a média világa. Nem vállalkoznék annak megítélésére, melyik tábor népesebb. De gyanítható, hogy akinek az ízlését tükrözi a Dr. Faustus legújabb színrevitele, akképp vélekedik, a televíziós külsőségek sokak szemében csalogatóak. Úgy is hirdetik a Budapesti Kamaraszínház előadását, mint „valóságshow”-t. S nem tartanak attól, hogy egy XVI. század végi tragédiára – nevezetesen Christopher Marlowe drámájára – éppen azok válthatnak jegyet, akiknek otthonában mindinkább porosodik a tévékészülék.
Kisebb-nagyobb kivetítők fogadják tehát a közönséget a Tivoli termében, amelyeken a kezdés előtt röpinterjúkat mutatnak a gyülekezőknek. A játékteret dobogórendszer tagolja. Egy kifutó, amilyen egyes tehetségkutató produkciókhoz szolgál. De van olyan fotelokkal, asztalkával bútorozott szeglet is, hátterében budapesti panorámával, amely talkshow-ból lehet ismerős. Valamiféle tálalópult vagy amerikai konyha egy sarokban, talán a főzőműsorokból vette mintáját. S úgy rémlik, volt olyan program is, amelyben sűrűn kapott szerepet egy jacuzzi, itt is látni tehát efféle fürdőalkalmatosságot. Ha egyik-másik – Szendrényi Éva terve szerint készült – díszletelemet bajosan hozom összefüggésbe a képernyőn látható berendezésekkel, csakis azért van, mert jómagam azok közé tartozom, akik elvétve nyúlnak a távkapcsolóért. De a gyerekbútor tarkaságú látványnál is irritálóbb, amikor felszólítják a nézőket, hogy egy táblácskán kigyulladó fényre s rajta a feliratra lelkesen tapsoljanak. Bizonyára vannak olyanok stúdióban vagy akár színházban, akik örömest hagyják tetszésüket irányítani. Vegyük játéknak, divatos „interaktivitásnak”. Csakhogy most olyan mű hangzik el, amelynek szellemiségétől elvonni a figyelmet azzal, hogy szemünket egy utasításra szegezzük – vétek. Az elszalasztott pillanatok vissza nem térnek, szétszakítják a gondolatok füzérét.
Nem csekély köze van a médiavilághoz annak, akinek a fordítása megmérkőzött az Erzsébet-kori szerzővel. Szabó Stein Imre volt az RTL Klub kommunikációs igazgatója, az ATV vezérigazgató-helyettese, de a közszolgálati televízió tanácsadója, majd a szórakoztató programokért felelős igazgatója is. Amikor 2008–2009-ben pályázott az MTV elnöki posztjára, a kereskedelmi tévék bulvárosodásával szemben jelölte ki e médium társadalmi hivatását. Vagyis megvannak a tapasztalatai mindarról, amit a szóban forgó színjáték körítésül szolgál fel a Dr. Faustushoz. De szerencsére az ízlése, a szemlélete meglehetősen ellenállt annak, hogy a magyarítása „bulvárosodjon”. Könnyedén és költőien lüktet a jambus a „blank verse”-ben, világosan szövi a mondatokat, gazdag szókészlettel. Azért egyszer-egyszer megejtette a színrevitel kísértése. Így emlegeti a mágiát „mennyei cuccként”, így kecsegteti „csoda-celeb” karrierrel a tudóst, aki így válhat „az ördög műsorigazgatójává”. Néhány ilyenféle, a mértéktartóbb szókincstől elütő kifejezés akadt más fordításaiban is, A velencei kalmárban, a Macbethben, amelyeket Alföldi Róbert tett színre, s a Spanyol tragédiában, a szintén itt, a Tivoliban műsorra tűzött Thomas Kyd-opusban. Nem olyan nagy baj. Amikor e négy drámát majdan egy rendező fellapozza abban a kötetben, amelyet Benn a pokol címen mostanában jelentetett meg az Ulpius-ház, ha akarja, legföljebb a dramaturgjával kioperáltatja az egyébként – akár Szabó Lőrincé mellett is – becses szövegből.
De az előadás már olyan marad, amilyen. Külsőségesen-felületesen aktualizáló. Káel Csaba rendezte, akinek nevéhez dokumentumfilmek, koncertfilmek kötődnek, a Bánk bán operafilmje is, nemkülönben színpadi operarendezések. Vagyis most szokatlanabb terepre merészkedett. Lássuk, mire jutott. Faustus doktor borostásan, napszemüvegben, keki ingben, terepszín nadrágban toppan elénk. Persze, nem a ruha teszi az embert (még Berzsenyi Krisztina jelmezei sem, amelyek a köznapi viseletek mellett angyalnak, ördögnek, megszemélyesített vétkeknek készült fantáziakosztümöket is felvonultatnak). Ezt a „laza” fiatalembert is készek volnánk követni szellemi kalandjaiban. Hová is tart? A textus szerint, miután félrehajította Arisztotelész tanait, Justinianus kódexét és Jeromos latin bibliáját, megidézi az alvilági Mephistophilist, aki – mai jogász nyelven fogalmazott – szerződésük értelmében szolgálni fogja. De vajon miért keverednek most egyfajta vetélkedőhelyzetbe? Faustus felteszi a kérdéseit, Mephistophilis válaszol, meg-megnyomva egy gömböt jelentkezésképp, mintha lenne még bárki közel s távol, aki megelőzhetné a felelettel. Különben is, nem a válaszoló, hanem a kérdező akar nyerni. Huszonegynéhány örömteli esztendőt üdvösségének fejében, ami sokkalta súlyosabb tét, mint amit e játékokban felajánlani szoktak. Ugye, semmi értelme?
Lehet kivetíteni persze a csillagos égboltozatot, amikor Mephistophilisszel az asztrológiáról cserélnek eszmét. Ám kérdéses, miért úgy mutatja meg Lucifer a Hét Főbűnt, mintha azok énekes versengésre neveztek volna be. De ha már így történik, ennek a seregletnek olyan kvalitásokat illene mutatnia, amelyek valóban megkísérthetik a pokoli zsűri „kültagját”. De se nem vonzóak, se nem veszélyesek, csupán vicceskedők, amilyenek amatőrök szoktak lenni. (Sokat enyhített volna a helyzeten, ha a betétszámok nem a kommersz irányába húztak volna, ha a zeneszerző Erdész Róbert merte volna kerülni a médiabeli gusztust, s helyette tartalmi mélységeket éreztetett volna.)
De Faustus még elkívánkozik Rómába, hívatlan és láthatatlan vendég a Pápa udvarában. Kemény dió ez bármilyen színrevitelnek. Hiszen e mozzanat azt tükrözi, ami a korabeli s éleslátó embernek szúrhatott szemet, miszerint távol állt egymástól a vallás lényege s az egyház, nemkülönben az egyházfő működése. A napjainkbelieknek nem ez a gondja. Annak, hogy Doktor Faustus beleártja magát Szent Péter ünnepébe, csak akkor van súlya, ha egy hívő lélek, mennyben és pokolban egyaránt hívő merészkedik Őszentsége személyében a hierarchiát, a hatalmat megingatni, különben csupán gyerekes csínytevés. Ahogy Károly, a német császár s az általa támogatott ellenpápa felbukkanása sem mond annyit a mai embernek, mint a drámaköltő kortársainak. Nem „eladni” kellene, valahogy túllenni ezeken az epizódokon, hanem lényegüket megfejteni, érvényessé tenni azzal, hogy a főhős stációit, lelki viviszekcióját felmutatják. Aki nem csak a tudományát dobja sutba hírnév, vagyon, gyönyör kecsegtetésére, de tagadni kész minden evilági és túlvilági rendet.
Nyomatékos mondatok hangzanak el. De amilyen játékkontextusban, az megint csak a rendezés felszínességét tanúsítja. „Ezitt a pokol, s mind benne vagyunk” – szól Mephistophilis, s körülnéz. Hol van tehát a pokol? Talán a médiavilágra utalnak önkritikusan? De akkor nem a szokott silánysággal kellene megjeleníteni azt az „elektronikus hajcihőt”, amely mindennap mossa az agyakat. Hanem vitriolos gúnnyal, fájdalmas szarkazmussal. Természetesen az eredeti szándék a kerek – vagyis kicsorbult – világra int. Ám akkor sem vidámkodó képet várnánk róla. Hanem elkeserítő látleletet glóbuszunkról, amelyet maga az ember fertőzött meg. „Bennünk van a pokol...” Így állna össze az a logika, amely az önkárhozatát beteljesítő lélek tragédiáját mutatja fel. De a szellemi fajsúly hiányzik az előadásból.
Holott aki Faustust játssza, cseppet sem mókás. De ez még kevés az „üdvösséghez”. Elengedhetetlen volna olyan értelmezés, amely a színészt vezeti. És belátható, hogy akinek nem jutott egész próbasorozat az alakítása kimunkálására, nem marasztalható el sok mindenben. Márpedig Kolovratnik Krisztián átvette a szerepet (Cserhalmi Györgytől). Hiányzik a Doktor olthatatlan kíváncsisága, az újra és újra zaklató kétely, a hányódás az önérzet és a megbánás között, váltakozása a vágynak és keservnek. A végjátékban, a záró monológban nyújt teljes élményt a játéka. De addig eluralkodik a nyegleség rajta, fitymáló mimikával, fintoros modorosságokkal. Persze, úgy segített magán, ahogy tudott.
A pokolbelieknek szerencséjük volt a szereposztással. Egri Kati professzionista nyugalommal és méltósággal adja Mephistophilist. Kocsó Gábor kissé nyűgös és gátlásait kompenzáló karaktert ad Lucifernek, az alvilág teljhatalmú urának. Méltatlan volna Spindler Bélát, Nagy Viktort, Majzik Editet s a többieket vékonyka sugallatú szerepük láttán megítélni. De mégis pár szó azokról, akiknek tévés személyiségként kell ágálniuk. Détár Enikőt szinte önmaga szerepére hívták, de amikor Szép Helénaként tűnik fel, sikerül egy árnyalatnyi lírát lopnia a jelenésbe. Bozsó Péter érdeme, hogy visszafogott, még akkor is, amikor a szakállas viccet kénytelen elmondani a Názáretiről és a Maseratiról.
Ha bárki kétkedett volna, hogy e színrevitel rossz úton jár, a fent említett szellemeskedés után már aligha. Hajmeresztő ízléshiba, amelynek hallatán a kiforgatott Marlowe-színjátékról nyúlcipőt kötve menekülne az ember. De marad, mert tisztelni kell azokat, akik erőfeszítéseket tettek. Hiszen szerződés köti őket is.
BOGÁCSI ERZSÉBET
