Az idén 13. alkalommal megrendezett Zsidó Nyári Fesztivál (amellyel „bar micvó korba lép”, tehát nagykorúvá válik) szokás szerint a programok gazdag tárházát kínálta. Az idei program nagyszabású újdonsága a Dés László-életműkoncertek sorozata, amely fontos kezdeményezésnek bizonyult, s remélhetőleg lesz folytatása a következő években, más szerzőkkel.

Mégis, most másról szeretnék beszámolni, annál is inkább, mivel szerencsétlen véletlenek egybeesése folytán érthető módon került ki a figyelem középpontjából.

Szeptember 2-án a Dohány utcai zsinagógában a Chaplin és a muzsika, az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Dés-sorozat Szó és zene estje jelentett (erős) konkurenciát a Rumbach utcai zsinagóga rendezvényének, amelyet Tafillalt Ensemble – Andre Hajdu kamaraest címmel hirdettek meg. Szándékosan fogalmazok így – merthogy nem arról volt szó!

Zenész körökben leginkább az idősebb generációnak ismerős Andre Hajdu, az 1932-ben Budapesten született izraeli zeneszerző neve, továbbá leginkább a zeneiskolai zongoratanároknak, akik valamikor ’90 táján személyesen is megismerhették a szerzőt egy a Fészek Klubban rendezett szakmai találkozón, ahol többek között zongorapedagógiai kiadványsorozatát, a Milky Wayt mutatta be. (Emlékszem, milyen lelkesen küzdöttünk a behatárolt mennyiségű kontingensért; felvillanyozóan hatott a szerző ismertetése és a darabok ismeretlen-ismerős stílusa.)

Az Andre Hajdu kamaraest alcím kétségkívül kortárs kamaraestet sejtetett – a közreműködők hangszerei kelthettek érdeklődést (a Tafillalt Ensemble mindhárom tagja énekel, egyikük ütőhangszereken és taron játszik, a másik brácsázik, a harmadik csellista és zongorista egy személyben). A kuriózumok kedvelőin kívül elsősorban azok választhatták ezt a hangversenyt, akiket a „csak most”, a várhatóan megismételhetetlen bűvöletében az sem zavar, hogy részben „zsákbamacskát” kapnak. Tartozom az igazságnak azzal, hogy megjegyezzem: a hozzáférhető ismertető kellőképp bizonytalanságban hagyta a potenciális hallgatót.

Ami azért nagyon kár, mert értékes zenei élményről csúsztak le a távolmaradók, amit elsősorban a régi zene hívei sajnálhatnak, valamint azok, akik a Zsidó Nyári Fesztiválok műsorában évről évre keveslik az ősi zsidó (héber) zenét. És sajnálatos a szereplők részéről annyiban, hogy a három kétségkívül tehetséges és felkészült, egy évtizednyi együttmuzsikálás során összekovácsolódott fiatal művész korántsem kapta meg a nekik méltán kijáró szakmai elismerést.

Gondosan előkészített, „kitalált” műsort kaptunk; tolmács gondoskodott az ismertetőszöveg megértéséről. Yair Harel alkalmi műsorvezetőként minden számhoz mondott hasznos tudnivalót. Térbeli és időbeli zenei kalandozásra invitáltak, felidézve a legősibb zsidó zenét, amely egy Kairóban található, XII. századi kéziratban maradt fenn, s hallottunk iraki, marokkói zsidó zenéket is. Tradicionális zenéből állt tehát a műsoruk – a különböző korokból s személyektől származó feldolgozások vélhetően leginkább a hangszerelést befolyásolták. Pontosabban: olyan énekeket adtak elő, amelyek megszólaltathatóak az együttes választékos instrumentáriumán. A rövid ismertetők leginkább a hallgatók pillanatnyi tájékoztatását szolgálták – rendkívüli haszna lett volna bármilyen vázlatos-kivonatos írásos anyagnak! Így a tanulság tehát elsősorban akusztikus, vagyis érdemben továbbadhatatlan.

A hallgatóság aligha tűnt ideális közönségnek. A rövid számok magukban rejtették azt a veszélyt, hogy szétforgácsolódik a műsor – az előadókat vélhetően kellemetlenül érintette, hogy az első rövid számot nem követte taps. Működött azonban a formaérzék, s két-három szám után felhangzott az elismerés jele. Érezhetően oldódott a légkör, s fokozatosan mind otthonosabbá váltunk abban a zenei világban, amelyhez korábban alig voltak „paramétereink”. Hallhattuk azt a darabot, amelyen először dolgozott a 2000-ben alakult együttes Andre Hajduval, s megszólaltatták az ő feldolgozásait csakúgy, mint a csellista Yonatan Nivét.

Az egymást követő tradicionális zenék (amelyek a hallgatóság egy részének nyilván szokatlanok voltak, újdonságként hatottak) lassanként megtalálták a helyüket a zene ködbevesző kezdeteiről kinek-kinek megszerzett hangzó élményvilágában. Tájékozódtunk apparátus szerint; hogy szólista énekel, vagy felelgetős, netán refrénes struktúrák alakulnak-e ki, mindinkább eligazodtunk az énekszólam díszítésvilágában, felfedeztük a melizmák strukturális rendjét. Mire a műsorban elértünk a terjedelmes tételekhez, az epikus (távolról akár históriás énekekre emlékeztető) darabokba már értőn tudtunk belefeledkezni.

Amikor összetettebb formai felépítésű tételeket adtak elő, boldogan éltük meg a recitatív és metrikus szakaszok váltakozó egymásra következését, a kontrasztál anyagokból kialakuló nagyformát. A virtuóz énekes teljesítményt követelő számokat – érthető módon – kitörő lelkesedéssel fogadta a hallgatóság. Közben persze lehetett sejteni, hogy a szakmai felkészültségnek vannak más, általunk nyilván felmérhetetlen jellegzetességei – de hát nem is a minősítés vagy az értékelés szándéka jutott kifejezésre a tetszésnyilvánításban.

Másfél órásnak ígérték a műsort – a hallgatóság még sokkal tovább bírta volna, akár szünet nélkül is. Külön élményajándékot jelentett, hogy az utolsó két számba „bevonták” a hallgatóságot is. Az elsőben rövid refrént énekeltetve – itt csodálatos volt megélni az egyházzenének azt az ősi pillanatát, amikor a hívő közösség egy-egy fohász erejéig részt vehetett a szertartásban.A második esetében terjedelmesebb részt tanítottak sorról sorra – itt természetesen a dúdolás diadalmaskodott, a többség nyelvi korlátai következtében.

A félreérthető beharangozás bizonnyal közrejátszott abban, hogy a szakmai érdeklődés ezúttal elmaradt. Kellő tálalás esetén méltán számíthatnának a művészek a Fesztivál Színházban telt házas előadásra.

FITTLER KATALIN