Lassan ébredező város, lassan ébredező tér. Tűzpiros ruhában, szőke parókában ácsorgó nő – talán kurva, talán túl hosszúra nyúlt jelmezbálból érkezik. A padon fekvő fiatal férfi is ébredezik. Talán csöves, talán csak eltévedt az éjszaka. Újabb és újabb alakok tűnnek fel a placcon. Eleinte mindegyikükről csak találgathatjuk, kicsoda, később többé-kevésbé minden egyértelművé válik. Az is, hogy a szőke parókás nő aligha jelmezbálból érkezett, s az is, hogy a srácnak nem állandó lakhelye a pad. Egyre többet tudunk meg az üzletemberek, alkalmazottak, turisták alkotta sokadalom egyes szereplőiről – főként azokról persze, akik hangsúlyosan és önazonosan vannak jelen a színen.
És meglepetés meglepetést követ, ugyanis a Handke-koncepcióval ellentétben szó sincs arról, hogy a szereplők tényleg semmit ne tudnának egymásról. Míg a szerző valóban elszigetelt, egymás mellett ellépő szereplők sokaságát léptette fel szöveg nélküli darabjában, addig Bodó Viktor rendezésében egymással összefüggő történetek sokasága rajzolódik ki. Fokozatosan kiderül, hogy az egyes sorsok újra és újra összeérnek, az idegbeteg motoros (Fábián Gábor) szemei nem véletlenül forognak vérben, az elegáns, a mosdóban hosszasan sminkelő fiatal nő (Gera Marina) nem véletlen verekszik folyton-folyvást, a lila ruhájában igazán feltűnő üzletasszony (Háy Anna) táskája pedig nem csak azt rejti, amit várnánk. Kiket baráti-rokoni szálak, kiket legális vagy illegális üzleti kapcsolatok kötnek össze, s vannak, akik egy baleset elkövetőjeként, illetve áldozataként találkoznak. Senki és semmi nem az, akinek (aminek) első pillantásra látszik, s ez nem csak a kiemelt szereplőkre érvényes: az egymással nem feltétlenül összefüggő, eltérő karakterű szerepeket játszók helyenként látványosan öltöznek át – ha tetszik, kontinuitást teremtve az egyes figurák közt, ha tetszik, ironikusan utalva a társadalmi szerepek átjárhatóságára. S akkor még nem is beszéltünk a vibráló kavargást megszakító, barokkos külsőségek közt előrelépő, hosszú áriát előadó énekesnőről (Pető Kata), akinek abroncsszoknyája alatt nem lábak, hanem paták rejlenek.
Látszat és valóság kettőssége kap egy teljesen más aspektust is: alig telik el néhány perc az előadásból, s vászon ereszkedik le. Megjelenik egy filmes stáb (operatőr: Christian Schütz), s ettől kezdve a vásznon, filmként peregve is látjuk az eseményeket. Csak éppen mindig más kameraállásból, mindig más aspektusból. A kamera ugyanis belát oda, ahova a néző nem. A Bodó Viktor és Pascal Raich tervezte játéktérben az üres placc mindkét oldalán dobozszerű épületek sorakoznak. Ezek néha megmozdulnak, középre kerülnek – de ha a szélen maradnak, csak a kamera nézhet beléjük. Így láthatunk be egyes szereplők intim szférájába is. Máskor viszont a kamera szűkít, azaz mást láttat: miközben a vásznon a zuhogó esőben esernyőjét nyitó nőt nézzük, a színen láthatjuk, hogy létráról, kannából öntik a vizet a színészre. Ismét máskor pedig egyszerűen ugyanannak a jelenetnek, történetnek más részletei látszódnak a színen, mint a vásznon. S előfordul az is, hogy mind a színház, mind a film eszközei egyaránt leleplezik az illúziót: láthatunk teniszpartit, ahol a két női versenyző (Pető Kata, Téby Zita) nagy erőfeszítéssel, nyögések közepette, látványos gesztusokkal üti azt a labdát, amellyel valójában az asszisztensek szaladgálnak fel s alá. S mivel a filmet forgató stáb mindvégig hangsúlyosan a színen van, nemcsak a színpadi és a filmes illúzió reflektál egymásra, hanem maga az előadás is játékosan reflektál saját formanyelvére.
Bár a produkció roppant szórakoztató, ami történik, távolról sem csak játék. A mindennapi banalitások, veszekedések, kiborulások árnyékában súlyos emberi drámák cserepei tünedeznek fel. A középkorú nő (Steffi Krautz) már nem találkozhat kórházban haldokló anyjával, akinek búcsúlevele mindeddig takargatott családi titokról lebbenti fel a fátylat. Az aktákba merült, munkába temetkezett tisztviselőnő (Sophie Hottinger) elveszti állását. A mindennapi történéseket láz- és rémálmok is árnyalják. Többször térünk vissza (eleinte nem is sejtjük, miért) egy kortárs kiállítás színhelyére, mígnem kiderül, hogy a klasszikus blöffnek tűnő műtárgy voltaképpen egy olyan különleges lyukat/szférát rejt, ahol ki-ki álmaival találkozhat. Csak éppen egyesek a vágyálmaikat, míg mások a rémálmaikat látják viszont. Maguk a színpadi történések is hajaznak valami furcsa rémálomra, amely egyszerre valóságosan ismerős és abszurd módon röhejes; ahol a trükkös gyorsítások és lassítások mintha valami különös negatívként mutatnák a valóság hátborzongatóan komikus torzképét. Ezt a különös atmoszférát erősíti a szinte egyfolytában – hol élőben, hol felvételről – szóló zene (Klaus von Heydenaber szerzeménye, illetve Keresztes Gábor összeállítása), mely a játék teatralitását és filmszerűségét egyaránt kiemeli. (Bodó annyiban természetesen hű a szerzői alapkoncepcióhoz, hogy az előadásban egyetlen szó sem hangzik el – a zenén kívül csak zörejek hallatszanak, illetve néhányszor a szereplők artikulálatlan hangfoszlányai, üvöltései, halandzsái.)
Az előadás másfél órája szüntelen mozgás, ahol többnyire elképesztő iramban váltják egymást az események, jelennek meg új történetcserepek, változnak a nézőpontok. Néhány központba helyezett, hangsúlyossá tett jelenet lassítja kicsit a tempót, hogy aztán újult erővel kezdődjön realitás és illúzió, banalitás és rémálom, film és színház kavalkádja. Szinte minden percben alternatívák sorát kínálják fel a befogadónak az alkotók: a középpontba helyezett képen, cselekménymozzanaton túl is bőven van mit nézni a színen. (Amiből persze az is következik, hogy a néző nem egy cselekménydarabkáról vagy sorstöredékről egyszerűen lemaradhat; Az óra… tipikusan az az előadás, mely többszöri megnézés esetén mind komplexebbnek mutatkozhat.) Ez a színházi nyelv csak akkor érvényesülhet, ha az alkotói elgondolást roppant egységes, fegyelmezett csapatmunka valósítja meg, de ugyanakkor a legkisebb elcsúszás, tempóvesztés nélkül eljátszott tömegjelenetekből mindenki erőteljesen, hatásosan tud kilépni és középpontba kerülni azokban a percekben, amikor az ő figurája válik hangsúlyossá. A Schauspielhaus Graz és a Szputnyik Hajózási Társaság egymással természetes összhangban játszó, összeforrott társulatként dolgozó színészei – a már említetteken túl Thomas Frank, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Sebastian Reiss, Martina Stilp, Szabó Zoltán, Jan Thümer, Tóth Simon Ferenc – maradéktalanul eleget tesznek e kívánalomnak: tökéletes tempóérzékkel, karakteresen, többségükben feltűnően jó mozgáskészséget mutatva vannak jelen a tablókban, s ha kell, pillanatok alatt a középpontba kerülve teszik hangsúlyossá a fontos jeleneteket. A sodró erejű, lenyűgözően virtuóz előadásban felesleges nem létező mélységeket, sokoldalúan kibontott emberi tragédiákat keresni: Bodó Viktor és a társulat egy kortárs életérzés egyszerre nyomasztó és röhejes lenyomatát jeleníti meg, látványos teatralitással, sok humorral, de a röhögést nemegyszer torkunkra fagyasztva, egy csaknem tökéletesre csiszolt színházi nyelven.
URBÁN BALÁZS
