Az Esőember után igen rövid időn belül ismét autista témájú előadással állt elő az Orlai Produkciós Iroda. Igaz, most más nézőpontból, egy monodrámán keresztül belülről láthatjuk az autisták életét, világát.
Látszólag hálás dolog fogyatékkal élő vagy másságukkal küzdő emberek életét színpadra vinni, mert a néző számára ismeretlen közegbe kerül, s a körülötte lévő világot is kicsit más aspektusból láthatja, és hálásnak tűnő szerep a színész számára is. Ám kétségtelenül megvannak a maga buktatói.
Az autista emberek írásaiból összeállított monodrámát előadó Börcsök Enikőt egy hatalmasra növelt, szétszedhető Rubik-kocka társaságában látjuk, amely olykor búvóhelyként, máskor festővászonként, asztalként stb. szolgál. Az előadás e kocka lerombolásával kezdődik, ami mintha a köztünk lévő fal lerombolása volna, lépésről lépésre történő újraépítése pedig az autisták világát érzékeltetné: logikus gondolkodásukat, lelki működésüket, beszabályozott napirendjüket, amiben a sorrendiség, az összefüggések, a rend oly fontosak, ám amiben minden egy pillanat alatt darabjaira hullhat.
A kockák kényszeres rendezgetése folyamatos mozgásra készteti a színészt – az egyetlen díszletelemmel való játék mozgalmassága ellenpontozza az autista hétköznapjának monotonitását, élete mikrotörténéseinek eseménytelenségét.
De mintha az alkotók is (a színlapon nincs feltüntetve külön rendező) a kényszeresség állapotába kerültek volna: kényszeresen törekednek arra, hogy minden pillanatban fizikai szinten is történjen valami a színpadon. Mintha nem bíznának igazán sem a szövegben, sem a színészi erőben. A monodráma hőse hol kockákat rakosgat, hol bábokat tologat, hol hintába ül, hol fejjel megy a kockafalnak.
Az autista írók műveiből válogatott szövegrészek – négy forrásból, négy különböző generáció tagjának naplójából, naplóregényéből áll össze az anyag – (dramaturg Gyulay Eszter) igen változó színvonalúak: van köztük eredeti, gondolatteli, sok más kortárs drámánál erősebb társadalmi, szociális érzékenységről tanúskodó, s akad köztük közhelyes, semmitmondó is.
A Trafó tere túl tágasnak, túl nagynak tűnik a műfaj intimitásához, ami viszont a legteljesebb mértékben adekvát a témához, merthogy az igazi történések itt belül zajlanak, s tétjük az, hogy az ember hogyan képes szembenézni másságával és feldolgozni azt. Megbocsátani magának, vagy épp ellenkezőleg. Ez az igazi dráma, s az előadásnak is azok a legszebb, a legerősebb pillanatai, amikor ezt a küzdelmet teszi plasztikussá. Amikor például azon vívódik az autista hős, hogy tud-e szeretni, illetve szeretet-e egyáltalán az, amit érez.
Az előadás utolsó momentumaként Börcsök Enikő kitekint ránk és jelentőségteljesen, hosszan szembenéz velünk. Fölöslegesnek tetszik a klisészerű és meglehetősen didaktikus zárlat: enélkül is érzékletessé válik az előadás végére, hogy az autisták sok mindenben sokkal épebbek, úgymond normálisabbak, mint mi, illetve jócskán fölfedezhetünk magunkban is a felsorakoztatott autista vonásokból.
MARIK NOÉMI
