A Katona József Színház színésznőjének egész eddigi élete összefonódott a színházzal. Gyerekkorát a kaposvári Csiky Gergely Színházban töltötte, majd gimnazistaként részt vett Ascher Tamás zalaszentgróti táborában, ami után már nem is volt kérdés, hogy színésznő lesz. A Színművészeti Egyetem elvégzése után – Máté Gábor osztályába járt – játszott Egerben, 2006 óta pedig a budapesti Katona József Színház tagja.

Sokat lehet olvasni kaposvári gyerekkorodról, ahol már nagy szerepet töltött be az életedben a színház. Mi a legkedvesebb emléked ebből az időből?

Úgy, ahogy volt, az egész ott töltött 10 évem a legkedvesebb emlékem. Nagyon boldognak éreztem ott magam, nem is tudok olyat mondani, ami a színházhoz kötődik, és rossz élmény lett volna. Voltak aranyos történetek. Kiskoromban a szüleim nem engedtek szerepelni, de amikor Czeizel Gábor rendezett egy mesedarabot, aminek a piacjelenetében tömeg futott át jobbra balra, kértem, hadd legyek benne. Czeizel Gábor azt mondta, nem lehet, mert nincs rám való fehér ruha, és csak abban lehet szerepelni. Ezért leszedtük az öltözőben a fehér függönyt, magamra tekertem, és így átrohanhattam. Ez nagyon nagy élmény volt nekem.

Sokan mondják, hogy minden szépsége ellenére nehéz pálya a színészet. Szüleidet – Lázár Katit és Jordán Tamást – látva csak bizonyosságot szereztél, hogy te is ezt szeretnéd csinálni?

Soha nem éreztem a színészlétet nehéznek, a szüleim révén sem. Voltak problémáik, gondjaik, de azok mind termékenyek voltak, amelyek szakmai és művészi szempontból előrevitték őket. Egész életemben azt éreztem, hogy ezt csak ennyire elhivatottan, ilyen nagy hozzáértéssel és odaadással lehet csinálni, ahogy ők. Biztosan vannak hátulütői ennek a pályának, látom is magamon, hogy mennyire be tudja zárni az embert egy bizonyos világba, egy gondolkodásmódba, ami kihat még a humorára is, de mivel nekem ez a természetes, boldogan művelem.

A szüleid mennyire támogatták színészi ambícióidat?

Apukám olyan típusú ember, aki nagyon engedi a gyerekeit. Az, hogy színész lettem, neki ugyanúgy természetes, mint nekem vagy anyukámnak. Anyukám kicsit jobban figyelt erre, de semmi intő szót nem mondott, hogy „vigyázz, mert ez egy nehéz pálya, nem mindig lesz örömöd!”, ilyeneket soha nem hallottam. Persze vannak nehézségeim, de mind olyanok, amik egy szereppel kapcsolatosak, és megoldandó feladatok. Előfordul, hogy hiányérzetem marad, ha valamit nem sikerült úgy teljesítenem, ahogy szerettem volna, de alapjában véve a színészet egy örömteli dolog. Az az érdekes, hogy apukám a kezdetektől fogva nem tud úgy rám nézni, mint egy színésznőre. Mindössze annyi zavarja, hogy szerinte fölvettem egy modort és affektálok sokat, ebben igaza is van. Anyukám meg nagyon érti, amit mondok, érzi, ha bármi problémám van. Nagyon hasonlóak vagyunk, ezért szinte olyan, mintha magával beszélgetne.

El tudod képzelni, hogy anyukáddal, Lázár Katival egy darabban játsszál? Hisz ugye még nem találkoztatok színpadon?

Nem, még Kaposváron sem, pedig akkor társulati tag volt, amikor én ott voltam gyakorlaton. A Katonában meg, ahol most sokat játszik, szerintem figyelnek erre, hogy ne játsszunk egy darabban. Ennek örülök, hogy így alakult, mert szeretem a szuverenitásomat megtartani, és édesanyám olyan nagy hatással van rám, hogy ha ő ott van, az engem befolyásol, és nem feltétlenül jó értelemben. Akkor elkezdek magamra figyelni, hogy milyen vagyok, és ha valami nem tesz jót a színészetnek, akkor ez az. Szerencsére elég jól alakult az életemben, hogy a szüleim nélkül tudtam talpra állni, megtalálni magamat, és például soha nem volt közöm a Nemzetihez.

Amikor felvételiztél a főiskolára, a zenés szak nem vonzott?

Nagyon vonz engem a zene. Legszívesebben kórusban énekelnék, de szerintem amint ott volnék, azt gondolnám, hogy nekem a kóruson belül szólistának kéne lennem. Kicsit exhibicionista vagyok ilyen téren. Viszont amikor olyan helyzet adódik, hogy együtt lehet énekelni sok emberrel, olyan emberekkel, akik jól énekelnek és nem hamisak, akkor örülök, hogy részese lehetek egy zenés csapatnak. A közös éneklés vagy közös zenélés nagyon nagy alázatot, odafigyelést igényel, mert csak akkor jön létre, ha mindenki egy egységet képez. Ha ezen belül eltérés van, vagy hamis hang, az iszonyatosan tud idegesíteni, ha valaki csak hangosabb, meg tudok őrülni, de tényleg. Sajnos ezzel sokszor az osztálytársaim és a Katonások agyára megyek, amikor például a Dzsesztetés című előadást csináljuk. Úgyhogy lehet, hogy nem is baj, hogy nem mentem zenés szakra, mert szerintem halálra idegesíteném magamat meg másokat is.

Hangi adottságaidra mikor figyeltek föl?

Szerintem annyira jó hangi adottságaim sajnos nincsenek. Sokkal jobb lehetnék, ha képezném magam, de egyelőre lusta vagyok. Bagó Gizellához jártam a főiskolán, aki egy fantasztikus énektanárnő, és azóta hívogat engem telefonon feddőn, hogy menjek már, közben pedig fél Budapest hozzá jár. Nagyon sokan járnak vissza hozzá a volt tanítványai közül, rengeteg a dolga, és szerintem nálam ezerszer jobb hangú emberekkel foglalkozik, mégis hív, és ez nekem nagyon jólesik. Azt mondja anyukám, hogy kiskoromban nagyon hamis voltam, amit el tudok képzelni, mert apukám nagyon-nagyon hamis, borzasztóan. Neki azt mondták az énekórán, hogy kap egy forintot, ha csöndben marad. Ő nagyon boldog volt ettől, de nem is fejlődött semmit a zenei tudása. Anyám meg is ijedt, hogy ezt fogom örökölni, de aztán fölvettek zeneiskolába – szerintem anyukám hatására, mert tényleg hamis voltam –, és ott fantasztikus énektanárom volt, az Anni néni, aki hamar megtanított nekem nagyon sok mindent. Tehát ott tanultam meg tisztán énekelni, aztán Budapesten az egyetemen kiderült, hogy nincs is olyan rossz hangom.

A színművészetis osztályotokat legendásnak szokták mondani – mivel érdemeltétek ezt ki?

Nem is tudom, ez hogy volt. Sokat mosolyogtunk rajta, meg hát nem tagadom, mindenkiben jó érzést keltett, hogy „a legendás Máté-osztály”. Tulajdonképpen mi voltunk az első Máté-osztály, tehát más, kifejezetten Máté Gábor-osztály nem volt… De hogy ez így rajtunk maradt, büszkeséggel tölt el minket. Talán kritikában írhatta valaki vagy fórumon, nem is tudom, de egyszer kicsit ironikusan, kicsit boldogan föl is használtuk az egyik zsámbéki darabunkban, ahol angolul mondtuk, hogy „The legendary Gábor Máté group”.

Honnan jött az ötlet 2007-ben, hogy minden évben színre vigyetek egy előadást Zsámbékon valamelyik osztálytársatokról?

Előtte már sok előadásunk volt nyaranta Zsámbékon, az első a Migrénes csirke, amiben nem csináltunk semmit, egy tök jó osztálytalálkozó volt. Ott ültünk az asztalnál, úgymond kajáltunk, de volt, hogy csak levegőt ettünk, és mindenki receptekről meg ilyesmiről beszélt – a nézők is szerették. A második a BelemenekülŐk volt, ahol Dévényi Ádám dalait adtuk elő egy nagyon jó koncertszínházszerű formában. Dévényi Ádámnál egyébként 16 éves korom óta énekelek, nagyon-nagyon szeretem őt, és sokat tanultam tőle zenei előadóként és énekesnőként. Azután jött az Éjféltájban…, ami arról szólt, hogy már három éve a pályán vagyunk, s hogy ez alatt az idő alatt kinek hogyan változtak a benyomásai, reményei, vágyai. 2007-re kifogytunk a témákból, így jött ez az ötlet, amit Máté Gábor talált ki, hogy mindig valakinek az életét vigyük színpadra.

Várod már, hogy sorra kerülj?

Tavaly azt hittem, én következem. Mindig kihúzzuk, hogy ki lesz a soros, ez az utolsó előadásban van a tapsrendnél. Egyenként húzzák a neveket, és a Szan(d)tner Anna című előadás végén ketten maradtunk Kovács Patríciával. Mindig fogadásokat kötünk – ezek pénzes fogadások –, és nagyon szerettem volna megnyerni, de úgy látszik, nincs itt az ideje. Furcsa lesz, mert 14-en vagyunk, minden évben van egy előadás, és 2007-ben kezdtük el. 28 évesen teljesen másról szól egy előadás, mint 40 vagy 42 évesen. Amíg még nincs gyerekem, akkor is másról szól, meg így is, hogy most már lesz. Kíváncsi vagyok, mennyire tud élő, friss maradni ez az egész. Majd elválik.

Egerben, már az első évben megkaptad szerepálmodat, és utána is sokféle előadásban kipróbálhattad magad. Miért döntöttél mégis amellett, hogy 2006-ban a Katona József Színházban folytasd a pályád?

Eger nagyon fontos lépcső volt az életemben. Engem nem hívtak, hanem én kéredzkedtem oda. Csizmadia Tibor igazgató nagyon jó fej volt, mert eleinte még nem tudta, mit fog nekem adni, de odaszerződtetett, és erre már az első évben a My Fair Ladyt játszhattam el és a Három nővér Irináját. Egerben tanultam meg, hogy milyen felelősségteljes színésznek lenni, és mit jelent, ha az ember magáért felel ebben a szakmában. Aztán valamiért azt kezdtem érezni, hogy elég volt. Van ilyen, amikor az ember azt érzi, hogy lépne. Akkor nem is gondoltam, hogy máshova szerződnék, hanem az akkori párom kiment Amerikába, és úgy döntöttem, hogy kikísérem pár hónapra. Emiatt elengedtek az évadból, és közben jött, hogy be tudok ugrani egy csomó darabba a Katonában. Ez vitte tovább az eseményeket, és ott ragadtam. Nagyon boldog voltam, amikor megkérdezték, hogy le akarok-e szerződni, mert az addigi tapasztalataim a beugrások alkalmával nagyon-nagyon pozitívak voltak. Úgy éreztem, nagyon boldog lennék, ha ebbe a társulatba kerülhetnék.

Már korábban, ’99-ben is szerepeltél a Katonában Ascher Tamás rendezésében.

Igen, a zalaszentgróti tábor utáni évadban kezdődtek a Paul úr próbái, és akkor felhívott a Tamás, hogy van-e kedvem menni, én meg boldogan igent mondtam, mert Zalaszentgrót után már egyre biztosabb voltam abban, hogy gimnáziumba járni többet nem szeretnék, és akkor még pont egy évem volt. Így ez nagyon kapóra jött, hogy ne is járjak.

Viszont azzal a munkámmal nem vagyok elégedett. Fogalmam sem volt még akkor, hogy egy próbán hogyan kell hatékonyan működni, pedig színházban nőttem fel. Azt a szerepet például már teljesen máshogy csinálnám. Én nagyon kreatív embernek gondolom magam, jókat tudok kitalálni, de akkor szinte semmi nem jutott az eszembe. Ehhez az is kellett, hogy elvégezzem a főiskolát, Máté Gábortól és az ottani tanáraimtól tanuljak egy csomót. Meg Eger is kellett hozzá.

Akkor is megtetszett már a Katona?

Akkor még számomra teljesen mást jelentett a Katona, és én egy kislány voltam. Akkor nem éreztem, hogy fú de otthon érzem magam, és a gondolkodásukat, humorukat is magaménak tudom. Nem is mértem föl semmit, azt se tudtam, hogy létezik olyan, hogy Katona József Színház, és utána se nagyon foglalkoztam vele. Viszont akkortájt tudtam meg, milyen fontos főiskolára járni, mert se apukám nem járt, se Lukáts Andor, se Csákányi Eszter és még sorolhatnám, akikkel Kaposváron együtt éltünk. Elég későn került a tudatomba, hogy a főiskola mennyire fontos lehet.

Mészáros Bélával A szerelem diadalában – Katona József Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Számodra miben különbözik a fővárosi és a vidéki színészlét?

Nekem minden élményem más volt. A kaposvári színészlét (amikor még nem voltam színész, csak gyerek), az egri színészlét, meg a budapesti színészlét is. Nekem az egri színészlét kicsit magányos volt. A színház és a színészlakás között telt, ami egyébként nem volt baj, mert visszagondolva magányaimra, azok mind termékeny időszakok voltak, és nagyon örültem nekik így utólag. Valahogy a társaságba se tudtam úgy belefolyni, amit biztosan én alakítottam így, pedig emellett nagyon sok embert megszerettem, ráadásul az osztályunkból is sokan voltak ott, akiket a mai napig nagyon szeretek, mégis magányosan éreztem magam. A munkákban nagyon sokszor jól éreztem magam, és tényleg sokat tanultam. Kaposváron gyerekkoromban Hawaii volt meg boldogság a színház, de ott is biztos voltak színészek, akik magányosan érezték magukat – erről akkor még nem tudtam, hogy ilyen van. Itt Pesten már a főiskolán kinyílt a világ, hogy van élet a városban, rengeteg különböző hely, és teljesen más minden. Nem csak a színészházra meg a színházra vagy utalva mint színész. De én egyébként szinte csak az olyan helyeket szeretem, ahol sok színész gyűlik össze.

A Katonában melyik szereped áll hozzád a legközelebb?

Most szinte az összest fölsorolhatnám a Sáskáktól elkezdve a Kutyakeringőn át Aszerelem diadaláig, amit évad végén mutattunk be. Amikor kiderült, hogy oda kell adnom a szerepeimet, azt éreztem, hogy azok még az én gyerekeim, tehát hiába van itt egy baba [hasára mutat], nekem azok a gyerekeim, A hős és a csokoládékatona és a Barbárok… És ezeket odaadni nagyon fájdalmas vagy ijesztő gondolat volt. Hirtelen azt éreztem, hogy kicsúszik a kezemből minden, tulajdonképpen összezavaró dolog. Most, hogy eltelt egy nyár, meg a hormonjaim nyilván máshol tartanak, szívesebben gondolok arra, hogy tök jó lesz csak magammal foglalkozni.

Visszatérve a kérdésedre, most elsősorban A hős és a csokoládékatona jut eszembe. Azt játszottam a legtöbbször tavaly, volt, hogy hetente háromszor is, de havonta ötször biztosan, és már úgy éreztem néha, hogy elég, nem bírom már. És érdekes, hogy amikor mindegyik szerepemnél eljött az a pillanat, hogy nekem az utolsót játszottuk – erre a kis időre, egy évadra –, a Csokoládékatonánál zokogtam a legjobban, mert kiderült, mégiscsak az ivódott be a legjobban, az lett az enyém, és nagyon-nagyon szeretem. De a zokogás egyébként mindegyiknél eljött.

Volt olyan előadás, amit szívesebben játszottál és amit kevésbé?

Nagyon változó ez, hogy van-e éppen kedvem játszani, vagy nincs. Az Ivanovnál figyeltem meg, hogy ott egyáltalán nem baj ez. Az Ivanovra be tudok ülni teljesen nulláról, mert szerencsére passzívnak kell lenni az elején, és később ér annyi impulzus, hogy egyszer csak kirobban Szásából valami, amikor elkezd egy hosszú felháborodott monológot. Attól, hogy nulláról megyek be, leülök a kanapéra, majd elkezdődik, érdekes módon egyszer csak örömöt kezdtem érezni. Az Ivanovban sokszor el tudok úgy lazulni, hogy merem magamat is meglepni. Ezek nagyon apró dolgok. Például elkezdek vakarózni, akkor ez megtetszik, és elkezdem tovább csinálni. Ilyen szempontból az Ivanovot nagyon szívesen játszom. Lehet, hogy előtte még fél órával nagyon nincs kedvem fölvenni a jelmezemet és belépni a színpadra, de ha már ott vagyok, nagyon élvezem.

Más daraboknál ez nem fordul elő?

Friss darabokban még nem nagyon, mert az ember még nincs bejáratódva. Például ezért is volt nagyon érdekes munka nekem A szerelem diadala, mert szinte nem is emlékszem rá, annyira friss terhes voltam, és a hormonjaim miatt teljesen máshol jártam. Becsületesen dolgoztam, ahogy tudtam, de így visszagondolva rá, olyan, mintha nem is én próbáltam volna. Kíváncsi vagyok, ez mennyire marad benne a testemben, mert elég keveset játszottam, és nem fogom tudni eleget gyakorolni. Egyébként ami már egyszer belekerül a testedbe, arra emlékszik, és nem fáradsz már úgy el. Az agyad, a lelked is emlékszik rá, kevesebbet kell szándékosan mozgatni, energiát fektetni bele. Én olyan típusú színésznő vagyok, aki az elején sokkal többet dolgozik az ügyön, a szerepen, azon, hogy ezt és ezt érezzem, és hogy látszódjon is, hogy ezt és ezt érzem. Aztán eljutok odáig, hogy a lelkem is, a testem is, meg az agyam is tudja, mit kell csinálni, mert már bejáratódott, és akkor kezdek igazán jóvá válni a szerepben. Amikor már ezt a pontot elértem, el tudom engedni magam, és akkor magamnak is örömet tudok szerezni. Bizonyos alkalmakkor meg tudom lepni magam és a közönséget is, de a közönség is sokszor meg tud lepni engem. Például A szerelem diadalában nagyon sokat alakítanak a nézők. Figyelem, hogy mennyi fér még bele egy-egy gesztusba, egy csöndbe, és ha mondjuk hallom, hogy ez vicces, akkor a közönség mondja meg nekem, hogy éppen aznap azt meddig lehet kihúzni. Így tanítgat egy szerepben. Bár erre nem mindig kell odafigyelni, mert nagyon hálásak tudnak lenni sok mindenért, olyasmiért is, amit én nézőként ízléstelennek tartok, és azon is van nevetés. De így is sokat segítenek a nézők.

Mennyi idő, amíg belejössz egy szerepbe?

Nagyon sokszor egy év. Csak a Kutyakeringőnél volt úgy, hogy már az évad végére szépen tudtam, el tudtam engedni, és elkezdtem jól játszani benne. Ezért szeretem, hogy itt Budapesten több évig játszanak egy darabot. Egerben maximum két évig játszottuk azt, aminek sikere volt, mint a My Fair Ladynek például. Itt öt-hét évadot is megy, aminek sikere van. Azt mondom, hogy harmincadik-negyvenedik előadásra már kezdek jó lenni. Persze van, ami pofán csap. Ilyen volt például az első munkám Zsámbékival, A karnevál utolsó éjszakája. Már amikor felolvastuk, éreztem, hogy ez a szerep az enyém, ez kész.

És A hős és a csokoládékatona?

Na az is, de azon azért dolgozni kellett sokat. Nem mondom, hogy A karneválon nem, de mindkettő esetében tudom, hogy sokkal jobb vagyok, mint voltam. Ezért sajnálom, hogy a kritikusok bemutatóra jönnek általában, és nem nézik meg egy év múlva az előadásokat, mert rengeteget fejlődöm egy év alatt, meg persze az előadás és mindegyik színészkollégám is.

Filmes munkák közül melyekre emlékszel szívesen vissza?

Filmezni nem tudok még, pedig jó lenne, ha valaki megtanítana rá. Olyan munkám, ami kifejezetten nagy öröm, még nem volt. Színpadon nagyon boldog tudok lenni, ezt komolyan mondom, nagyon. Tehát azért a kevés boldog pillanatért az egész megéri, de filmen én még nem voltam boldog. Se amikor filmeztem, se amikor visszanéztem magam. Ezért azt vonom le, hogy nem tudok filmezni, mert ha tudnék, akkor nyilván nagyon boldog lennék. Annak örülnék, ha valaki bízna bennem annyira, hogy olyan pillanatokat tudjak átélni filmezés közben, mint a színpadon.

Forgatáson sem érzed jól magad?

A forgatás nagyon jó dolog, de engem szétejt egy kicsit. Most ebédszünet, átállás, és akkor én tengek-lengek, elvagyok, dumálgatok, pletykálgatok, ülök – amikor cigiztem, cigizgettem – és szétejtőzöm. Amikor 10-től 14 óráig van egy koncentrált munka és azt ismételgetjük, gyakoroljuk, s egy begyakorolt dolgot kell a színpadra tenni, amiben van biztonságom, az egyelőre nagyobb örömet ad. De mondom, szerintem a forgatás is adna, ha azt érezném, hogy ebben tudatosan érvényesülni tudok, ki tudok bontakozni, és mint színész egyáltalán jónak tudnám magam érezni, természetesnek, és rá tudnék hangolódni arra, hogy koncentráljak a szünetekben. Ez szerintem mind gyakorlás kérdése ugyanúgy, ahogy a színpadi színészet, de ezt igazán gyakorolni nem volt módom, úgyhogy még csak szárnybontogatások ezek, de még bármi lehet.

A hét pályán töltött év alatt mennyiben változtál?

Nagyon sokat változtam. Szakmailag sokkal érettebb lettem és magabiztosabb. Sokszor érzem, hogy már sokat értek a színészetből, és jó érzés erre néha rácsodálkozni. Nem is tudok erre példát mondani, ezek nagyon kis apró villanások. Amúgy meg szeretném egy kicsit visszahozni a régebbi naivságomat, lelkesedésemet. Tudom, hogy ez a korral jár, és nem is biztos, hogy lehet, de úgy hiszem, lehetne kicsit tisztábban, kicsit több szeretettel állni az emberekhez, mint ahogyan az utóbbi időben tettem. Ez szerintem azon is múlik, hogy mennyit adok magamnak színházon kívül. Meg kell találnom magamnak azt a helyet, ahol töltődni tudok. Nem azt mondom, hogy most gyűlölet vagy gonosz van bennem, csak energiahiányt érzek, és azt valahonnan pótolnom kell.

Van, amit a jövőben mindenképp el szeretnél érni?

Nincs. Ezt halál komolyan mondom. Nagyon szeretnék nagyon jó szerepeket játszani, nem is csak játszani, hanem dolgozni. Előadások alatt is dolgozni a szerepeken, mert ez ad örömet. Bármi más célom egyelőre nincs.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETT:

ZÖMBIK ZSÓFIA