Az utókor megközelítően akkora tehetségnek tartja Christopher Marlowe-t, mint William Shakespeare-t. Egyes források szerint a Romeo és Júlia alapötletét a kémkedéssel vádolt kollégától kapta Shakespeare. Ha az előbbit nem szúrják le egy kocsmai verekedésben 29 évesen, talán nem az avoni hattyút tartjuk a világ legnagyobb drámaírójának, hiszen Marlowe izgalmas, nagyszerű szerepeket kínáló, eredetileg Doktor Faustus tragikus históriája címmel írt drámája olyan bölcseleti, filozófiai mélységeket jár be, amelyek a legnagyobb Shakespeare-darabokkal helyezik egy sorba szerzőjét.
A Budapesti Kamaraszínház legnagyobb játszóhelyén, a Tivoliban Dr. Faustus címmel bemutatott előadást nézve azon gondolkodom, hogy vajon a publikumnak az a része, amely nem olvasta a drámát (valószínűleg ők vannak sokkal többen), tudja-e követni egyáltalán Káel Csaba rendezésében a cselekményt. Érti-e a nagyérdemű, hogy mi miért van, hogy melyik jelenetnek mi az előzménye, mi miből következik. Egyébként meg miért kellene elvárni a színházlátogatótól a kiindulásul szolgáló szöveg ismeretét? A rendezőnek kellene segítenie a nézőt az értelmezésben, ám ebből az olvasatból nem lesz világos az, hogy Faustus miért adja el lénye legértékesebb részét, a lelkét az ördögnek, vagy az, hogy miért és hogyan kerül a pokolba a címszereplő. Mint ahogy más sem derül ki az előadásból.
A Nagymező utcai társulat tagjai celebeket, hírességeket játszanak, láthatunk itt sztárügyvédet, vállalkozót, popsztárt, színészt stb. A fikció szerint ők vállalkoznak arra, hogy Marlowe darabját, egy valóságshow keretein belül színre, illetve tévéképernyőre segítsék. Hogy miért pont ezt a darabot? Erre a kérdésre az előadás alapján nem tudni a választ.
Káel Csaba erőszakosan külsődleges rendezése ugyanis kizárólag napjaink média- és celebvilágára koncentrál. Az előadás felütéseként az előcsarnokban lapképernyőkön interjúkat láthatunk és hallhatunk a majdani show szereplőivel. Magabiztos, önnön fontosságukban bizonyos arcok tűnnek fel a kivetítőkön. Természetesen egyikük sem a pénzért, vagy a hírnévért vállalta a szereplést, itt mindenki csakis önkifejezni, önbeteljesíteni akar. Ismerősek lehetnek számunkra ezek a fizimiskák, hiszen őket nézzük nap mint nap, enyhe túlzással velük kelünk, velük fekszünk.
A rendező legtöbb energiája arra megy el, hogy a publikummal felismertesse a különböző kereskedelmi csatornákon futó show-műsorokat és tehetségkutató adásokat. Az előadás néhol, a színpadra állító szándékától függetlenül, önálló esztrádjelenetekre tagolódik, s ilyenkor végképp tétjét veszíti. Ilyen például az a jelenet, amelyben Faustus a bolondját járatja a Pápával. A humorosnak szánt szituációk az esetek nagy részében esetlenek.
Az az érzése a nézőnek, hogy a színpadon látható színészekkel talán meg is szólalhatna a szöveg itt-ott a ráerőszakolt koncepció nélkül, de a választott forma mindent elnyom.
Így viszont minden fellépő szürke, a színészek nincsenek irigylésre méltó helyzetben, és kétségbeesetten próbálják menteni a menthetetlent. Pozitív irányba senki sem emelkedik ki a mezőnyből. Kolovratnik Krisztián a címszerepben sem a hitét vesztett, bizonyosságot kereső tudós kálváriáját, sem a bűnbeesett, az égieknek bátran nemet mondó ember pokoljárását nem tudja megjeleníteni. Nem lehet eldönteni, hogy a nyegleség az általa játszott alak sajátossága-e, vagy színészi személyiségét alapjaiban meghatározó modorosság.
Mephistophilis szerepében Egri Kati se nem félelmetes, se nem titokzatos, viszont a szöveget érthetően, tagoltan mondja.
Spindler Béla grafitszürke Wagnerként.
Olyan csálén áll Káel Csaba koncepciója az általa rendezett előadáson, mint amikor egy habókos szabó rossz méretet vesz az esküvőre sietve ruhát rendelő vásárlóról. Persze, még az is elképzelhető, hogy Marlowe zseniális drámája valóban színpadra állítható valóságshow-ként. A Budapesti Kamaraszínház előadása azonban koherens rendezői elképzelés hiányában nem erősíti meg ezt a vélekedést.
Szekeres Szabolcs
