Édesanyám emlékére

Elhunyt 2010. október 6-án

„Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.” (Timóteusnak írt második levél 1,7.)

„Osun a szerelem és a folyó istennője látta, hogy sok gyermekét elhurcolták Kubába, ahol magukra hagyva, tőle távol éltek. Elhatározta hát, hogy utánuk megy és vigasztalást visz gyermekeinek, s újra táncol velük.

Félt azonban a hosszú úttól, s mielőtt útra kelt volna, felkereste nővérét, Jemaját, a tenger istennőjét, és így panaszkodott neki:

– Nővérem, Kubába kell mennem, hogy ismét találkozhassak gyermekeimmel, de nagyon félek az úttól.

Ne félj, testvérem – nyugtatta Jemajá. – Majd én vigyázok rád. Leviszlek a tenger mélyére, és meglátod, minden baj nélkül átkelünk a nagy vízen.

Bízom benned – felelte Osun –, hiszen te már jártál Kubában, mert te elérsz a világ minden tengerpartjára. De mondd csak, milyen ország ez a Kuba, és milyenek a kubaiak?

Kuba sokban hasonlít Afrikára. Sosincs hideg, sok a pálmafa, van kókuszpálma is, a folyók lágyak, az éjszakák hosszúak. De nem minden kubai fekete, mint nálunk, Afrikában, van köztük fehér és mulatt is.

Osun szenvedélyesen így szólt nővéréhez:

Szeretnék olyan lenni, mint ők! Az óceánod vizében lágyítsd meg és simítsd ki a hajamat és világosítsd meg a bőrömet! Így amikor Kubába érkezem, nem leszek se fekete se fehér, minden kubai szeretni fog engem: feketék, fehérek, mulattok, mind az én gyermekeim lesznek.

És a hatalmas Jemajá teljesítette testvére óhaját, így született meg a kubaiak nagy patrónája a Cobrei Irgalmas Szűz… Moforibale Erekuszú, ijá mi! (Köszöntelek Kuba, anyám!)”

A kubai kreol mítosz idézi fel így, költőien teljes, líraian szép metaforában a kubai civilizáció születését. A Cobrei Irgalmas Szűz, Kuba védőszentje a tenger felől érkezett a szigetországba, mindjárt megmentve három fuldokló kubai halász életét. Költőien teljes és líraian szép az a táj is, amelynek szívében, hófehér bazilikában kegyszobra áll, El Cobre falujában, Santiago de Cubától tíz kilométernyire nyugatra. A kubai katolikusok minden év szeptember 8-án itt tartják a nemzeti zarándoklatot. Ám egész évben sokan keresik fel a kegyhelyet, és helyezik el fogadalmi ajándékaikat. Ernest Hemingway, Kubába visszatérve, irodalmi Nobel-díját helyezte a Fekete Madonna lábai elé. Az afrikai küldetésükből hazatért kubai katonák egy marék angolai földet hoztak el. A fehér bazilika egymaga egy világ, amely a kubai lélek univerzumát foglalja magába.

Sokat megismerhet ebből az univerzumból az, aki kézbe veszi Dornbach Mária néprajzi-vallástörténeti monográfiáját, amely ezért is fontos könyv. Jó időpontban megjelent, lényeges kötet. Koncepcióját a szerző tiszta stílusban, munkája iránt intellektuális bizalmat keltő, kristálytiszta megfogalmazásban így határozza meg könyve bevezetőjében: „A társadalomtudományok kutatóinak izgalmas témát nyújt az egymástól eltérő kultúrák találkozásának, összefonódásának, a kulturális változásoknak a vizsgálata. Idegen kulturális hatásoktól egyetlen nép sem mentes, hiszen a szomszédos, tartósan érintkező kultúrák kölcsönhatása szükségszerű. A kérdés azonban bonyolultabb azoknak a népeknek az esetében, amelyeknél a kultúrák találkozása nem békés úton történt, és a függőségi viszony a kultúrák összeütközéséhez vezetett, ami kultúravesztéssel, mélyreható átalakulással járt együtt. Világszerte számos példát sorolhatnánk Európában, Ázsiában, Amerikában.” Dornbach Mária könyve hivatalos minősítése szerint egyetemi oktatási segédanyag. Első mondatai igazolják: felsőfokú tankönyv, valóban. Azonnal kijelöli választott témája szellemi dimenzióit, és közvetve rámutat a tanulás tétjére. Egyértelművé teszi: nem periferikus, egzotikus ismeretanyagot kínál évtizedek kutatómunkája után, drámai nagyvonalúsággal 145 oldalon összesűrítve. Általános, összemberi érvényű az ismeret, amit közvetít. Ez a tétje a könyvnek. Az általa megszerezhető tudás tétje. Nem ártalmatlanul tanulunk. Nincsenek felelőtlen ismereteink. Aki ilyen szemlélettel adja át tudományát, az valóban felsőfokon tanít, általa csakugyan szellemileg nagykorúnak ítélt embereket. Magas szintű tankönyv Dornbach Máriáé. Talán a legfontosabb könyvtípus, amelyre az évtizedforduló Magyarországán szükség van.

A bevezető fejtegetés után a téma szerzői pontosítása következik: „Kuba esetében sajátos helyzet alakult ki: a spanyol gyarmatosítók megjelenése után az őshonos indián törzsek rövid idő alatt szinte teljesen kihaltak, helyükbe afrikai rabszolgákat szállítottak, akikkel törzsi vallásuk is elkerült az Újvilágba. A rabszolgák társadalmi-gazdasági függősége, az afrikai törzsi kultuszok és a katolikus vallás találkozása nem az alárendelt, kiszolgáltatott etnikum kultúrájának teljes pusztulását eredményezte, hanem – a szinkretizmusnak köszönhetően – kialakult egyfajta sajátos párhuzamosság. […] Monografikus jellegű munkám a rabszolga-kereskedelem révén Kubába hurcolt nyugat-afrikai jorubák vallási kultuszának szinkretikus változásáról és a 20. század végén fellelhető formájáról kíván széleskörű képet felvázolni.” Világos tagolás, azonnal átlátható szerkezet közvetíti mindezt. Az első fejezet megismertet a kényszerű kubai fekete bevándorlással, a rabszolga-kereskedelem és a transzkulturáció bonyolult gazdasági-civilizációs összefüggéseivel, a római katolikus egyház missziós gyakorlatának alapvető szerepével és társadalmi felfogásának toleranciájával abban az értelemben, hogy elfogadta az emberfajták keveredését, markánsan szembeállítva a protestáns gyarmatok más szellemű missziójával és a rabszolgák társadalmi integrációját kizáró gyakorlatával. Megismerjük a jorubák életének alapjait Afrikában és Kubában, s e gondolatmenet végén Roger Bastide afroamerikai vallási szinkretizmussal foglalkozó műve alapján összegzi a fejezet az afrikai vallások és a katolikus vallás összeolvadásának folyamatát: az első „morfologikus szintre a mozaikszerű, térbeli szinkretizmus a jellemző, a rákövetkező intézményes szakaszban átalakul és ismét rendszerré válik a vallás, melyen belül bizonyos számú joruba istenség katolikus szenttel azonosul. Végül ezek az ’új’, Janus-arcú istenségek közös jelképeket-szentelményeket kapnak, szertartásaik beilleszkednek a katolikus naptár menetébe.” Dornbach Mária érzékeny elemzéssel mutat rá, hogy az így kialakult santería nem szekta, hanem új, szinkretikus vallás, még ha nem tételes vallás is – ez alapvető fontosságú a téma szempontjából. A következő fejezet tárgyalja az orisa-kultuszt a kubai santeríában. Végső soron ez a könyv legterjedelmesebb része, főfejezete. Lényegében ez tekinti át a vallásos gyakorlat egészét, az afrikai történeti gyökereket, az orisák és/vagy katolikus szentek azonosításának folyamatát, a mitológia szerkezetét, a szinkretikus ábrázolási formákat, a számszimbolikát, a mulatt istenek panteonját, a hitélet tereit, a vallási közösség struktúráját és a santería rítusait, a kókuszdió szerepét a szertartásokban. Megismerkedhetünk a spiritizmus elemeivel a santería kultuszában. Társadalmi dimenziójában ismerjük meg a rituális transz „rituálisan végrehajtott pszichodrámáját” (Michael Hozzel). Külön terjedelmes fejezetcsoport foglalja össze az avatási rítus hosszú, gazdag folyamatát, majd a halotti szertartás és a vallásos-mágikus eljárások ismertetése következik. Az utolsó alfejezettel az időtlen mélységek világából megérkezünk jelenkorunkba: megismerjük a santería helyzetét napjaink Kubájában, és néhány keserves fejleményét világszerte, az internetes vallási biznisz e vallást sem kímélte meg. A Függelék két táblázata a santería panteonját mutatja be, illetve az orisák megjelenési formáit, „útjait” foglalja össze. Az anyagot informatív, érzékenyen válogatott képmelléklet és bőséges bibliográfia zárja le.

Dornbach Mária huszonnégy év munkáját egészen kiváló könyvben egységesítette. Máskor már leírtam, de ma, amikor sokan bálványozzák a zavarosságot, nem lehet elégszer ismételni: tiszta intellektuális szerkezet, nem szakember számára is megközelíthető, feldolgozható, tömör nyelv, amelyben egyetlen fölösleges, hatásvadász vagy színező mondat sincs, szolgálja az egységet. Egyenes beszéd, a szó legjobb értelmében. Valóban és valóságosan bevezet egy másik kultúra világába. Nem szónokol megértésről, hanem hozzásegít az azonnali megértéshez. Ha valaki, aki nem néprajzos – ahogy jelen sorok írója sem az – az elvszerű intellektuális érdeklődés alapján közeledik hozzá, az biztos szellemi térképet kap a kezébe. Az út végén pedig azt is pontosan tudja majd, hogy miért kellett vállalnia ezt a szellemi utazást.

Kelet-Európában mindmáig „a szívek bátorítására” szóló értelmiségi szolgálatunk egyik lényeges eleme a más kultúrák iránti nyitottság előmozdítása. A kodályi, bartóki „világmagyarságon” való munkálkodás. Ez nem humanista instancia, hanem a mai európai szellemi folyamatokban kollektív egzisztenciális követelmény. Két eleme van. Az egyik az olyan szemléletű és színvonalú művek megjelenése, mint amilyen Dornbach Máriáé. Pedagógiai axióma, hogy idegen nyelvet csak az képes kreatívan megtanulni, aki saját anyanyelvét is hitelesen birtokolja. Ez érvényes a szellemi anyanyelvre is. Semmilyen módon és formában nem kívánok a most zajló művelődés- és oktatáspolitikai vitákba kapcsolódni, ez a szakpolitikusok területe és feladata, csupán magyar nyelv- és irodalom szakos tanárként adok hangot azon hangsúlyozottan kizárólag pedagógusi meggyőződésemnek, hogy aki élete legérzékenyebb korszakában nem építi be társadalmi tudatába az Egri csillagokat – természetesen az eredeti és teljes Gárdonyi-regényt és nem modernizált, egyszerűsített átdolgozást –, az nem egyszerűen egy akadémiai klasszikust nem olvas el, annak magyar identitása lesz hiányos, és később ezért sem érti majd meg igazán a Kereszteslovagokat, A jegyeseket, a Rabigábant vagy a Háború és békét. Nem tudja befogadni a más kultúrák igazságáról szóló könyvet sem. Márpedig ezt mi, magyarok, egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. Dornbach Mária az egyetemes emberi egy újabb kapuját nyitja ki számunkra. Megmutatja, hogy közünk van hozzá, ha nem is vagyunk közvetlen részesei. Önmagán túlmutatva szolgáltat érveket mindenféle szellemi provincializmus ellen.

Itt és most ilyen jellegű nagy teljesítményekre van szükségünk.

MARTON GÁBOR