Ha valaki – mint jómagam – még gyerekkorában olvasta Burnett romantikus ifjúsági regényét az aranyszívű és aranyhajú kisfiúról, aki felolvasztja mogorva, embergyűlölő nagyapja, az öreg lord szívét, hitetlenkedve kapkodhatja a fejét a szombathelyi színház előadásán. Hogy ez mind benne rejtőzött volna abban a könnyes-mosolygós, de mégiscsak végtelenül egyszerű történetben? Aztán újraolvasva a regényt, kiderül, ha benne rejtőzött is, annyira mélyen, hogy Jeles András kellett hozzá, hogy meg is lássa. Ahhoz pedig, hogy a nézőkkel is megláttassa, biztos kézzel és nem kis mértékben gyúrta át az alapanyagot. A cselekmény fő szálát ugyan teljes egészében megtartotta, de sötét kontúrokat rajzolt köré, máshol groteszk-ironikus jeleneteket épített be az előadásba.
Hogy a gyermek mint tiszta lap, lehetőség a jóra, a változásra, fontos jelkép Jeles András számára, azt már a tavaly ugyanitt (újra) megrendezett A nevető ember is bizonyította. A kis lordban pedig a gyermek egyértelműen mint a világot jobbítani, bizonyos értelemben megváltani képes jóság és tisztaság szimbóluma jelenik meg, de a gyereklét tragikusan sötét aspektusai is megmutatkoznak. Prue, a szegény zsemleárusnő szerepében Kiss Mari újra és újra feltűnik a színpadon, ahogy kis fateknőben ringatott halott csecsemőjének énekel, egy másik jelenetben a szegény vályogvető lánya szorítja félőrülten halott gyermekét. De Tom, az ál-lord személyében a közönséges, szeretetlen közegben növekedő, lelkileg megnyomorított gyermekre is látunk példát.
Több szereplő esetében is lényegesek a hangsúlyeltolódások a regényhez képest. Havisham, az ügyvéd például a színdarabban korántsem öreg, inkább javakorabeli férfi, aki beleszeret a kis lord édesanyjába, és a maga félénk, körülményes módján a kezét is megkéri. Az asszony indulatosan utasítja vissza, számára nem létezik más férfi elhunyt férjén kívül, aki itt sebesült katonaként hal meg, és az őt jelképező, fából készült, egyenruhás figura végig jelen van a színpadon, s egy távcsövön keresztül nézi az előadást. Ezt a részletet ellenpontozza az a – regényben szintén nem szereplő – groteszkbe hajló jelenet, amelyben a hajóút alatt útitársuk, Mr. Badger (Orosz Róbert) azzal dicsekszik, hogy ő már a felesége harmadik férje.
Jeles András verziójában nagyobb hangsúlyt kap a történelmi meghatározottság is. Az apa az amerikai polgárháborúban sérül meg. Dick, a cipőpucoló, akinek a származásáról szó sem esik a regényben, itt indián, aki folyamatosan népe leigázását panaszolja. A kis lord fejből idézi a Függetlenségi nyilatkozatot és Cromwellt. Mindezek a változtatások azt eredményezik, hogy az előadás más szinten, de legalább annyira szól a felnőtt nézőkhöz, mint a gyerekekhez.
A játékot narrátor (Balogh János) vezeti fel és kommentálja, az egyes jelenetek közötti átállások alatt kikíséri a színészeket, vagy éppen instruálja a díszletmunkásokat. A színészek és a zenészek nem különülnek el hermetikusan, a színpad és a zenekari árok között van átjárás. Az előadás folyamatosan tudatosítja színház voltát. Erre utal a narrátor mellett a színpadkép is: Perovics Zoltán díszlettervező keretbe foglalta azt is, a bábszínházakból ismerős, a színpadot nem megülő, hanem könnyedén körbeölelő keretbe. És ebben a keretben, mint egy forgatható képeskönyvben, sorjáznak a szebbnél szebb képek, jelenetek. Jeles András itt sem tagadja meg filmes önmagát, vetített háttereket is használ: gyakran a felhős, kék eget, máskor a tengert, az induló hajót vetíti a jelenet mögé. Emellett néhány jól eltalált tárgy, bútordarab és Bánki Róza finom, de ha kell, nagyon is karakteres jelmezei teszik meghitté, belakottá a színpadot.
Az epikus szöveg drámává alakítása mindjárt az előadás elején felveti a szokásos kérdést: sikeres lesz-e az átültetés, működik-e majd a szöveg a színpadon? Annál a jelenetnél, amelyikben Hobbs úr, a szatócs, Dick, a cipőpucoló és Cedric, a majdani kis lord beszélgetnek, olvasgatnak, politizálnak, kétségeink támadhatnak, túl hosszúnak és lassúnak tűnik. A későbbiek aztán visszafelé megindokolják ezt a ráérős kezdést, hiszen mindarra, ami ott elhangzott, építkezik az előadás. A továbbiakban pedig már egyáltalán nem érezni ilyesfajta terjengősséget, jó ritmusban váltogatják egymást a jelenetek, mintha egy képes mesekönyvet forgatnánk, éppen a megfelelő ütemben ahhoz, hogy minden egyes oldalnak kellő figyelmet szentelhessünk.
Az előadás igencsak népes szereplőgárdát vonultat fel, szinte a teljes társulat játszik. Grünwald Dávidban megtalálták azt a gyerekszereplőt, aki semmiben nem cáfol rá a regény keltette várakozásokra, sőt! Olyan elfogulatlanul és természetesen beszél és mozog a színpadon, ahogyan a regénybeli kisfiú kiigazodik a felnőttek bonyolult világában. Édesanyja szerepében Csonka Szilvia sallangmentes egyszerűséggel formálja meg az „egyemberes”, férje halála után csak az ő emlékének és gyermekének élő, mégsem megkeseredett, inkább szomorkásan derűs asszonyt. Van egy villanásnyi szerepe egy másik jelenetben is, ott egy betegség következtében gyermeki mivoltában megrekedt bakfislányt alakít. Jordán Tamás is visszafogottan formálja meg az öreg lordot: rezignált és megkeseredett, de nem annyira, hogy teljes pálfordulásra lenne szüksége, lassan, szinte észrevétlenül oldódik szerető és büszke nagyapává. Szerémi Zoltán Havisham ügyvédet alakítja, aki elegáns angol úriemberből lesz visszafogott és reménytelen szerelmes, és e minőségében még áriára is fakad. Kálmánchelyi Zoltán (Dick) pusztán az arcvonásai átrendezésével képes indiánná nemesedni, s így folytat véget nem érő vitákat barátjával, a gyakorlatias és megrögzött republikánus Hobbs úrral (Szabó Tibor). Vannak aztán már-már groteszk alakok, mint a kizárólag saját fontosságtudata miatt jótékonykodó, de a világra ténylegesen vak Mrs. Pardiggle-t alakító Nagy Cili, vagy a magát felesége férjeinek sorában meghatározó Mr. Badger (Orosz Róbert).
És sorolhatnánk tovább az egy-egy rövid jelenetben megmutatkozó színészeket, az egész társulat egységes, jó benyomást kelt.
Melis László zenéje és a már említett, a játékban is részt vevő zenészek fontos szereplői az előadásnak.
A darab során Cedricből, a korabeli kisfiúk mindennapi életét élő gyermekből kis lord lesz, hatalmas vagyon és magas társadalmi pozíció örököse. Aztán egy rövid időre úgy tűnik, mégsem ő a jog szerinti örökös, megint csak egyszerű kisfiú lesz, végül pedig újra kis lord. De ő eközben semmit nem változik, ugyanaz a mindenki felé végtelen bizalommal forduló, mindenben a jót meglátó, segíteni kész kisfiú marad, aki ezzel az önazonossággal képes arra, hogy egy kicsit jobbá tegye maga körül a világot. Olyan mese ez, amire manapság nem csak a gyerekeknek, de nekünk, felnőtteknek is szükségünk van. És ezt a mesét Jeles András egy tiszta vonalvezetésű, sok apró, szép részletből egésszé formálódó előadásban állítja elénk, keverve az édeset a keserűvel. Ha a regényt tejcsokihoz hasonlítjuk, ez az előadás étcsokoládé, a legjobb fajtából.
TURBULY LILLA
