Bilik társaságában üldögélünk a Bárka Stúdiójában, az ülőhelyeken ugyanis minden nézőt egy-egy éjjeliedény fogad. Láthatóan van, akit mulattat, szórakoztat e nem szokványos színházi szituáció, van, aki kényelmetlenül érzi magát benne (arrébb toszogatja, maga mögé rejti, lábához rakja, vagy épp lányos zavarában ölébe veszi a neki rendelt fehér edénykét). Mindenesetre meg kell barátkoznunk a helyzettel, mert az csak „fokozódik”: a későbbiekben a színészek arra buzdítanak bennünket, hogy használjuk is az alkalmatosságot, közös játékra – fekáliatermelésre invitálnak transzparensekkel, személyre szóló rábeszéléssel. Aki tehát kényelmetlenül érezte magát, az még inkább feszeng, aki szórakozott, az még inkább derül.
Nem elég azonban a néző színpadi kellékekkel való bevonása, az előadás úgy harmadánál meg is mozgatnak bennünket: a díszleten keresztül kell „felemelkednünk” a színészeket követve a Bárka Cseh Tamás Termébe, az előadás következő színhelyére, a mennybe.
A „szaros” földről az egekbe – bár némiképp nyaktörő a korlát nélküli lépcső – meglepően könnyen jutunk. (Mint fent kiderül, egy repülőgép fedélzetén utazunk.) Ám ha egy egész embersereg ilyen könnyedén juthat az istenek elé, akkor érthetetlen, minek az első felvonás nagy hajcihője, az egekbe emelő ganajtúró bogár erőn felüli szarral táplálása.
Más szempontból sem átgondolt és következetes a nézők mozgatása, játékba vonása – nem tisztázott, milyen szerepet is töltünk be az előadásban: szimpla nézők vagyunk, vagy szereplők mi magunk is, netán e különös helyre tévedt idegenek, akiknek most mesélik el a történteket.
A szándék persze az, hogy mindenféle értelemben (konkrétan és átvitt értelemben is) felrázzanak nézői „passzivitásunkból”, tettre sarkalljanak.
Merthogy elég volt már! Elég a korrupció, a hazugságok, a demagógia, az immoralitás, a kiskirálykodás, a korlátlan sikkasztás és a társadalmi igazságtalanságok időszakából.
Az erős társadalomkritikát megfogalmazó és teljhatalmú politikusokat, vezetőket támadó vígjáték egy társadalmi válság görbe tükrét adja. Arisztophanész Béke című szarkasztikus, szókimondó vígjátékát választották az alkotók mindehhez alapanyagul, ennek történetvázát és szellemiségét parafrazeálták a XXI. századi Magyarországra. Annyi különbséggel, hogy itt – béke lévén – nem az eltűnt békét, hanem az eltűnt igazságot próbálják lehozni az égből.
Az éles politikai szatírának szánt mű azonban igen szolid mondandóval szolgál.
Kokan Mladenović és Gyarmati Kata egy közelről ismert közhangulatot festenek fel a drámában, és revelációként mondanak ki olyan alapigazságokat, amiket e nélkül is meglehetősen alaposan ismerünk, mindehhez viszont gondolatilag nem tesznek hozzá semmit. Klisékből építkeznek, mélyebb összefüggések feltárása nélkül, demagógiává degradálva azt, ami egyébként nem az. A darab szellemessége, humora is soványka és él nélküli.
Így ez az igencsak húsba vágó témát feldolgozó politikai színház nem több egy különleges színfoltnál a színházi palettán. Érdekes este minden érdek nélkül, amelyben egy fontos darab és előadás lehetősége van fájón elvesztegetve.
Pedig szimpatikus vállalkozás, fontos vállalás a színház részéről e versben elbeszélt kortárs politikai farce bemutatása, mert azt mutatja, lényegesnek tartják a sok tekintetben Piscatort idéző közéleti dráma színházi létét, ami pedig ritka, akár Arisztophanész a magyar színpadokon.
A megvalósítás ráadásul jobb is, mint az átiratként született mű, köszönhetően a színészeknek, valamint a díszlet- és jelmeztervezőnek (Marija Kalabicnak és Marina Sremacnak).
Minden tisztelet a színészeké, akik kellő odaadással és energiával állnak e kortárs dráma mellé, s tehetségüket maximálisan beleadva szolgálják az előadást. Varjú Olga (mindent túlélő ősanya), Szorcsik Kriszta (kelekótya Athéné), Kálid Artúr (szolgalelkű, gyáva Káosz), Gados Béla (józan kisember), Ilyés Róbert (elszánt bányász), Varga Anikó (melegszívű kurtizán), és mindenekelőtt Nagypál Gábor (gátlástalan, cinikus Hermész) minden tőle telhetőt megtesz. Rajtuk igazán nem múlik, csapatmunkájuk pedig most is példamutató.
A díszletre sem lehet panasz. A Nemzeti Múzeumnál tartott ősbemutatót Kalabic zökkenőmentesen transzponálta a Bárka tereibe. A kamaratermi berendezés a különböző gépezeteivel Übü-szerűen utópisztikus és a részletekig kidolgozott; a mennybéli díszlet a maga festett egével, oszlopsorával látványos, ironikus, praktikus és nagyvonalú. A ganajtúró bogár színre álmodása pedig felettébb ötletes.
Marik Noémi
