Húszéves a „Száll a bábos fészkére”. A nem annyira Ken Kesey regényére, mint inkább Miloš Forman filmjére utaló elnevezés – kényszeredettsége ellenére – sejtet valamit a rendezvény sajátosságaiból. A bársonyos forradalom után, 1991-ben jött létre. A rendszerváltás Csehországban is átrendezte a hivatásos, félhivatásos és műkedvelő bábszínházak térképét, az intézményes keretek között működő együttesek mellett számos új bábos formáció, alternatív csoport, magánvállalkozás jött létre, amelyek közül többen ezen a fesztiválon mutatkoztak be először.

A „Száll a bábos” műsorán 2010-ben nem léptek fel sztárvendégek. A korábban kialakult jó szokás betartását, hogy a hazai közreműködők mellett egy-egy világhírű szólistát meg néhány külföldi produkciót is vendégül látnak, a nehéz gazdasági helyzet nem tette lehetővé. Ezúttal csak hazai bábszínházak és műkedvelő együttesek produkcióiból állt össze a háromnapos rendezvény műsora. De volt kiállítás a két évtized eseményeiből, és volt a prágai Színművészeti Akadémia rendezésében elméleti konferencia külföldi résztvevőkkel. A jelenkori cseh bábművészet európai összefüggései négy hazai előadója (Zdeněk A. Tichý, Karel Makonj, Luděk Richter és Kateřina Dolenská) mellett Henryk Jurkowski (Lengyelország), Ida Hledíková (Szlovákia), Livija Kroflin (Horvátország) és e sorok írója tartott korreferátumot. Ezenkívül Henryk Jurkowski, a kiváló esztéta és bábtörténész előadását is meghallgathattuk Az anyag mint a szertartás lényegének hordozója című készülő könyvének gondolataiból.

A cseh himnusz két előadásban hangzott el, mindkétszer erőteljesen ironikus szituációban. A Neklan.cz avagy a régi cseh mondákból libereci feldolgozásának végén, amikor a cseh törzsek és legyőzött ősellenségük, a lučanok közös erővel rázendítettek, kinyílt a latrina ajtaja, és előjött a hadvezér, a címszereplő hős Neklan herceg, aki az egész véres ütközetet itt vészelte át. A vendéglátó Minor Színház Az én első lexikonom című előadásán ugyancsak váratlanul énekelni kezdték Josef Kajetán Tyl szövegét és František Šroup szerzeményét a Fidlovačka című népszínműből. A közönség zavartan felállni kényszerült. A hazafias gondolat itt is sporteseménybe csapott át, a szereplők tornagyakorlatokat mutattak be.

Amikor Henryk Jurkowskival kifelé jöttünk az előadásról, csendesen megjegyezte: Lengyelországban elképzelhetetlen lenne ilyen ironikusan nyúlni a nagy és szent nemzeti ereklyékhez. Mi magyarok is így vagyunk ezzel, tettem hozzá. Talán ennek a romantikus érzelmességnek köszönhető a legendás lengyel–magyar barátság. A csehekben sokkal több az irónia. Nem véletlen a Švejk szűnni nem akaró világsikere; Hašek remekműve ellentmond annak a tévhitnek, hogy csak a „győztes” népek képesek történelmükkel kapcsolatban az öngúnyra.

Az ugyancsak jubiláló libereci Naiv Színház előadása már a címével is sejteni engedte, hogy Alois Jirásek 1894-ben írott és azóta kötelező olvasmánnyá porosodott Régi cseh mondák című művének Neklan herceg győzelméről szóló fejezetét nem a nemzeti klasszikusnak kijáró kegyelettel és hűséggel kívánták színpadra állítani. A cseh államiság kezdetéhez, a IX. századba visszanyúló történetet az internet korából visszanézve, mai szemmel vizsgálták. Tegyük mindjárt hozzá: következetesen és átgondoltan, ami a hasonló vállalkozásokra nem mindig jellemző.

Iskolai történelemóra zajlik, a tanárnő Jirásekről beszél a diákoknak. Az események felidézése természetesen számítógép segítségével történik; a háttér az egész előadás során kivetítőként szolgál. Látjuk a szereplők fotóit, de a tanerő egyre jobban belezavarodik a cseh törzsek és a lučanok csatájának bonyolult történetébe, a régmúlt idők jelenkori olimpiai és világbajnoki győzelmekkel mosódnak össze. Aztán rájövünk, hogy Jiráseknek nem feltétlenül volt igaza Neklan herceg jellemének megítélésében. Ha létezett egyáltalán (ami korántsem bizonyos), kétséges, hogy pusztán gyávaságból tért ki a lučanok elleni harc elől. Ez inkább filozofikus, hamleti alkatának tudható be. Az előadás nyelvezetében veretes-patetikus mondatok keverednek napjaink szlengjével. Az ironikus történelmi freskó időnként bájosan együgyű „jellemrajzokkal” egészül ki. A csehek jóságosak és nemesek, a lučanok elvetemültek és kétszínűek. Utóbbiak vezére például ekképpen mutatkozik be katonáinak és a közönségnek: „Sziasztok, sziasztok, sziasztok. Kuss legyen és ide figyuzzatok! Vlastislav vagyok, Luckó hercege és rrrrettenetesen gonosz.” (Író: Tomáš Jarkovský és Jakub Vašíček, rendező: Jakub Vašíček, tervező: Kamil Bělohlávek és Tereza Venclová, zene: Ondřej Müller.)

A Minor Színház előadását, Az én első lexikonomat elsősorban az óvodás korosztálynak ajánlják. A variálható nézőtér széksorai most egymással szemben helyezkednek el. Színpad nincs. Az egyik oldalon a nézők ülnek, a másikat a játék hét szereplője foglalja el. Egyenrangú felek vagyunk, csak a színészek – a harsány jelmezeknek, bohócmaszkoknak és színes parókáknak köszönhetően – hangsúlyozottan elvont tulajdonságok megtestesítői. Először egy vak ember érkezik (az ő vaksága rendkívül hiteles, a többiek is ennek megfelelően segítik közlekedését a széksorok között), majd egy orvosnő, egy vasutas, egy általános iskolai tanuló, egy csokoládéüzem menedzserasszonya, egy tornásznő, végül egy divatos popénekes. Epizódokat játszanak el mindennapjaikból és az álmaikból. Mindannyian részt vesznek egymás játékában. Néhány nagyon fontos kellék segítségével idézik fel életük eseményeit, amelyek egy gyermeklexikon címszavai nyomán kelnek életre. Színes geometriai ábrákból házak lesznek, fagylalt vagy hajó, párnákból különféle állatok. Kartonlapokra rajzolt felhőkarcolók New Yorkot segítenek elképzelni. A vasútállomást az állomásfőnök bőröndjéből előszedett makett varázsolja elénk. Az igazi csodákat az előadás végén egy kristálygömb segítségével megjelenő csillagok és a magasból leereszkedő trapézok teremtik meg, amelyeken néhány szép légtornászetűd után sorra eltűnnek a szereplők. Csak az üresen himbálódzó trapézok maradnak utánuk. Az egyszerű és gondosan megválogatott eszközök segítségével igazi költészettel telik meg az előadás. (Író-rendező: Jiří Adámek, tervező: Kristýna Täubelová, zene: Jan Matásek.)

Janosik

A Jánošík előadásának szándéka és témakezelése közel jár a Neklan.cz-jéhez. A produkciót egy nemzetközi projekt hívta életre. A varsói Teatr Lalka, a nyitrai Staré divadlo és a Hradec Králové-i DRAK vállalkozott rá, hogy Juraj Jánošík legendáját feldolgozza. A „szlovák Robin Hood”, a Rákóczi-szabadságharc katonája, gazdagok rettegett ellensége, szegények jótevője, akit 1713-ban, huszonöt évesen kivégeztek Liptószentmiklóson, számos szlovák és lengyel írót, képzőművészt és filmest ihletett meg. A DRAK előadása – akárcsak a libereci Neklan.cz – egy tanteremben játszódik, ahol a nyugdíjba készülő tanár nem túlságosan meggyőzően mutogatja a szlovákok jellegzetes XVIII. századi ruhadarabjait és tárgyait. A mai cseh fiatalok sem sok érdeklődést tanúsítanak a téma iránt, „cikizik” a szlovákokat és az egész Jánošík-kultuszt, számukra minden témából elég annyi, amennyi az interneten megtalálható. Aztán valahogy mégis kedvet kapnak, hogy erősen ironikus felhangokkal felidézzenek néhány epizódot a legendás betyár életéből. Az előadás azonban meglehetősen öncélú játékok és poénok sorozata, a lényeges fordulatok csak verbálisan bontakoznak ki. (Író-rendező: Jakub Krofta, tervező: Marek Zákostelecký, zene: Jiří Vyšohlíd.)

Sokkal több izgalmat és meglepetést tartogatott néhány alternatív vállalkozás. Az Egy Edo Színháza egyszemélyes produkció. A Piroska és a farkas: családi átok szintén egy projekt segítségével jött létre, amely öt különböző megközelítésben és különböző korosztályok számára variálja a jól ismert történetet. Az „Edo” produkciója – sorrendben a második a projektsorozatban – az általános iskolák alsó tagozatát szólítja meg. Az előadás címének második fele arra utal, hogy Piroska nem tud megszabadulni az átoktól: a vadász hiába ejtette el a gonosz farkast, újra és újra életre kel, újra és újra felfalja Piroskát meg a nagymamát, és a vadász mindig az utolsó utáni pillanatban érkezik. A szellemes szövegkönyv és Miroslava Bělohlávková sokszínű, szívvel és iróniával teli színészi munkája azt a napjainkban divatos tendenciát erősíti, amely a klasszikus mesékhez a megszokottól eltérő módon közelít. (Író: Kristýna Filcíková, Jakub Vašíček és Miroslava Bělohlávková, rendező: Jakub Vašíček és Miroslava Bělohlávková, tervező: Jitka Nejedlá, zene: Marcela Kaudelová.)

Bělohlávkovához hasonlóan a libereci Naiv Színház társulatának erőssége Marketa Sýkorová, aki one woman show-jában egy másik Grimm-mese, A három fonóasszony előadására vállalkozott. Meggyőződéssel, hittel és temperamentummal képes életet lehelni az egyszerű, fából faragott marionettfigurákba. (Író: Markéta Sýkorová, rendező: Zdeněk Peřina, tervező: Jaroslav Doležal, zene: Moroslav Ošanec.)

A prágai Arnošt Színház Kugelstein!-je Woody Allen A Kugelmass-epizód című fantasztikus meséje nyomán született, amelyben egy perzsa varázsló lehetővé teszi az öregedő filozófus számára, hogy nem éppen boldog második házasságából átköltözzön a Bovary-házba, vagyis Flaubert regényébe. Amikor együtt Prágába utaznak, és Emma asszony váratlanul flörtölni kezd vele, nagy nehezen sikerül visszamenekülnie a valóságba. Aztán a varázsló segítségével más könyvekbe is elkeveredik. Az öregségről, nemi vágyakról, elfojtott álmokról szóló és jellegzetes zsidó humorral átszőtt frivol tragikomédia imponáló mesterségbeli tudással kel életre a fiatal együttes előadásában. (Írta és rendezte: az Arnošt Színház társulata, tervező: Jan Kopecký, zene: Martin Švanter, Zuzana Smolová.)

Gogol Az arckép című kisregényéből készült a Svitavyban működő Trám Színház azonos című előadása, amelyben Csartkov, a festő az ördög segítségével varázserejű festményt vásárol. A kép birtokában megnyílik számára az út a gazdagság és a dicsőség felé. Az arckép azt sugallja, hogy a pénz hajszolása a tehetség pusztulásához és az őrülethez vezet. Az előadás fő erénye az erőteljes színészi jelenlét és a hatásos zene. Kár, hogy a misztikus történetből jórészt kimarad a Gogol műveit jellemző titokzatosság, a meghasadt lét élményének újrafogalmazása a színpad nyelvén. És kár, hogy az inkább szobroknak, mint festményeknek ható, gurítható posztamenseken elhelyezett absztrakt figurák jelrendszerét nem mindig sikerül megfejtenünk. (Író: Michael Kadlec, Karel Šefrna, rendező, tervező és zeneszerző: Karel Šefrna.)

A tékozló fiú csak a külföldi vendégek számára jelentett újdonságot; a 2008/2009-es tanév végzős bábszínészhallgatóinak vizsgaelőadásaként jött létre a prágai Művészeti Akadémián. Azóta több fesztiválon szerzett díjakat, és jelenleg rendszeresen látható a Minor Színház műsorán. A tragikomikus játék Bogár névre hallgató fiatal hőse televíziós sorozatokat ír, de mind szakmai pályafutása, mind magánélete csődközeli állapotban van. Az anya azt szerette volna, hogy fia egyszer majd világítson, mint a szentjánosbogarak. Ebből azonban semmi nem lett. Művészi ambícióit nem elégítik ki a véget nem érő tévésorozatok, és partnerkapcsolatai is kilátástalanok. Miután kiderül, hogy az új sorozatot képtelen megírni, otthagy csapot-papot, és autóstoppal visszatér a szülőfalujába. Egy trabantos aratólegény veszi fel, aki a hosszú úton szívesen beszédbe elegyedik utasával. (A színpadon nyoma sincs az NDK-autóipar egykori büszkeségének, az arató – kaszával a vállán – gyalogosan baktat hősünkkel; csak szájával utánozza a kétütemű motor kétes értékű nosztalgiákat ébresztő hangját.) Útközben Bogár találkozik forgatókönyvei szereplőivel, majd három különböző karakterű lánnyal is összeakad, de bennük sem találja meg álmai asszonyát. Pedig egyikük hatalmas szárnyakat visel, röpköd a levegőben, tehát igazi angyalnak kell lennie. Hősünk mégis csalódni kénytelen szerelmeiben. Bánatában koporsóba fekteti őket.

A görcsös írói képzelet szülte papírízű sorozatszereplők világa csupa nyugtalanság, zűrzavar, elviselhetetlen rohanás, a szülői házban játszódó jelenetekből mesebeli nyugalom árad. Ez a kettősség különös feszültséget ad a feszes ritmusú és egyszerűségében is költői szépségű tragikomédiának. (Író-rendező: Jan Jirků, dramaturg: Adéla Balzerová, játéktér: Kamil Bělohlávek, jelmez: Tereza Venclová, zene: Vratislav Šrámek.)

A plzeňi Alfa Színház két előadással vett részt a fesztiválon. A Don Šajn és Johanes Doktor Faust a cseh vásári bábjátékosok két legnépszerűbb darabját eleveníti fel és fűzi egy műsorba. Don Juan és Faust története nem próbál mindenáron „korszerű” lenni. A háztartási kellékekből és más használati tárgyakból szellemesen összerakott marionettfigurák éppen ezért némileg öncélúak. Az előadás ugyanis pontosan rekonstruálja a XIX. századi vándorkomédiások modorát, így nehéz megérteni, mit akarhatott a rendező a különös „modern” szerkezetekkel. (A szövegkönyvet átdolgozta: Jan V. Dvořák és Pavel Vašíček, rendező-tervező: Tomáš Dvořák, zene: Jiří Koptík.)

Az én első lexikonom

Annál egyértelműbb az alkotók szándéka a James Blond című sziporkázó paródiával. A látványos és fordulatos komédia természetesen a 007-es számú ügynökről szól. Bár a bábjáték főhősét mindössze egy betű különbözteti meg az elnyűhetetlen szuperkémtől, és a színész-bábok neve is kísértetiesen hasonlít a szerep korábbi megszemélyesítőiére, azért több minden van ebben az előadásban, ami túltesz a filmvásznon sok folytatásban látott élményeinken. Például, hogy ezúttal három különböző szőke hajú bábban testesül meg a címszerep. Az első, Sean O’Connor ugyanis mindjárt a forgatás kezdetén elhalálozik. Sajnálatos módon – nyilván a kellékes figyelmetlensége okán – az egyik izgalmas jelenet forgatása közben nem nyílt ki az ejtőernyője. Ilyesmi a legjobb családokban és a legjobb filmstúdiókban is megesik, de azért van a stáb, hogy kivágja magát a nehéz helyzetekből. Rövid kutatás után új, eszményi James Blondra akadnak George Lazy személyében. (A név George Lazenbyre utal; az ausztrál származású színész egyetlen filmben, az 1969-ben készült Őfelsége titkosszolgálatában öltötte magára a szuperkém szmokingjait. Az alapfokú angol nyelvvizsgával rendelkező néző persze azt is tudja, hogy beszélő névvel van dolgunk, hiszen a lazy jelentése: lusta.)

Nemsokára az egyik névtelen kaszkadőr, bizonyos Roger More is szuperhőssé avanzsál, miután egy izgalmas tűzvészjelenetben összeégett az arca. A producer úgy dönt, hogy egy plasztikai sebész vegye kezelésbe. A sebész elkészíti Blond tökéletes hasonmását, mire a két narcisztikus hajlamú címszereplő oly mértékben kezd vonzódni egymáshoz, hogy még bögyös, szintén hidrogénszőke és eszményi szépségű filmbeli partnerükről is készek megfeledkezni.

A plzeňi előadás egyszerre parodizálja a szövevényes és kibogozhatatlan James Bond-történeteket és a hollywoodi álomgyár giccses világát. Klasszikus értelemben tiszta bábszínházat látunk, igazi bábokkal, mindenfajta elidegenítő effektus nélkül. A színészek láthatatlanok, szerényen elrejtőznek a paraván mögött meg a marionetthídon, mint hajdanában, a történelem előtti időkben tették. (Az előadás az alsó és felső mozgatást kombinálja; a kaszkadőrök például kesztyűsbábok, a főszereplők vezetőpálcás marionettek.)

A példakép titokban alighanem Obrazcov hajdani sikere, a Szempillád zizzenése lehetett, amellyel 1950-ben Prágát és Budapestet is meghódították. A felnőtteknek szóló előadás szintén a hollywoodi giccsfilmkészítés szatírája volt annak idején. A látszatra tipikus hidegháborús propagandadarabban pillanatonként felragyogott a bábszínház csodája. A mai bábművészek gyakran megfeledkeznek a Mesterről. Manapság nem divat őt emlegetni. Az Alfa Színház azt az utat folytatja, amelyen nyolcvan évvel ezelőtt Obrazcov elindult. Azóta sok víz lefolyt a Moldván, a Dunán meg a Moszkva folyón. A James Blond korunk nyelvén szólítja meg a nézőket. Finoman stilizál, okosan ironizál. Plzeňben mindent tudnak és mindent alkalmaznak, amit a korszerű technika biztosít a számukra. De a briliáns technika eszköz csupán, amelynek segítségével ez a pompás, szellemes, mulatságos színházi előadás létrejöhetett.

Az az illúzió, amelyet a James Blond kínál, legalább annyira hiteles, mint az igazi James Bond-filmek illúziója. Azok egy mesterségesen előállított világról próbálják mindenáron elhitetni, hogy magát a színtiszta valóságot látjuk. A bábszínház azért több ennél, mert minden erőlködés nélkül, egyszerűen a műfaj adottságai révén képes leleplezni a giccset, a csalást és a hazugságot. Hiszen bábok. Könnyed eleganciával összekacsintanak a nézőkkel: ti is tudjátok, mi is tudjuk, hogy humbug az egész.

A James Bond-filmekben még a száraz Martini se valódi. Röhögjünk hát együtt azokon, akik megpróbáltak átverni bennünket. (Író: Vítek Peřina, dramaturg: Pavel Vašíček, rendező: Tomaš Dvořák, tervező: Marek Zákostelecký, zene: Vratislav Šrámek.)

BALOGH GÉZA