Az egyik tragédia a színpadon zajlott: hetven évvel ezelőtt, 1941. április 1-jén a szegedi Városi Színházban az egyetemi színjátszók előadásában bemutatták a Hamletet. A másik a valóságban: fél évvel később, október 17-én az előadás tizenkilenc éves rendezője, ifj. Horváth István és szerelme, a Gertrúd szerepét játszó Tóth Kata egy budapesti szállodában öngyilkos lett.
1942 áprilisában, a szegedi Hamlet bemutatójának évfordulóján a gróf Károlyi István és Pünkösti Andor szerkesztésében megjelenő Madách Könyvtár 5. számú köteteként, Sík Sándor előszavával és Hont Ferenc bevezető tanulmányával, Örök színház címmel kiadták Horváth István válogatott színházi tárgyú írásait. Búcsúleveléből részleteket olvashatunk a kötetben. Az egyik részlet így szól: „…magamban hordtam a gynti koncessziók magvát; néha-néha felkötöttem a manó-farkot; néha-néha elmentem hívatlan prófétának. De Brand is voltam. Titkon és mélyen – főleg Brand. Az igazságok kérlelhetetlen hirdetője. A »százszázalékos« ember. És ezért is megyek, mielőtt engem is megköveznének. […] Ilyen közel az elmúláshoz, csak a szeretetem és a hitem él. A hitem, hogy nincsen halál, csak élet és újra élet. Igazabb és felemelőbb élet…”
Horváth István 1922. február 19-én született Budapesten. Az elemi iskola négy osztályát a budai Pala utcai angol nyelvű intézményben végezte. Középiskolai tanulmányait a fasori Evangélikus Gimnáziumban, majd a sárospataki Református Kollégiumban folytatta. A pataki kollégium Angol Internátusában bontakozott ki igazán színjátszó hajlama. Már az első tanévben nagy sikert aratott a tanévzáró ünnepségen egy komédiában. 1938-ban eljátszotta a Macbeth angol nyelvű előadásának címszerepét, játékmesterként pedig részt vett a betanításban. Az önképzőkörben hamarosan önálló rendezői feladathoz jutott: részleteket mutattak be Arisztophanész Madarakjából, a Szentivánéji álomból és Rostand A Sasfiókjából.
Hetedikes gimnazista volt, amikor angol nyelven színpadra állította Az ember tragédiáját, és eljátszotta Lucifer szerepét. Az előadást megnézte Németh Antal, a Nemzeti Színház akkori igazgatója és a Tragédia megszállott rajongója, aki lelkesen számolt be a fővárosi sajtónak a látottakról. Horváth István az érettségi évében, 1940-ben előbb a Liliomfit rendezte és benne Szilvai professzort játszotta, majd sor került a pataki évek legnagyobb szabású vállalkozására: műsorra tűzték a III. Richárdot. A szintén angol nyelvű előadás rendezője és a címszerep alakítója a tizennyolc éves Horváth István volt. Az Új Nemzedék így írt az előadásról: „A sárospataki gimnázium angol ágazatának diákjai angol nyelven adták elő Shakespeare tragédiáját, a III. Richárdot. Diákok játszottak minden szerepet, ők díszleteztek, az ő művük a világítási berendezés és a színpad megépítése is. Három gótikus boltívvel és lépcsőzetes emelvényekkel idézte föl a kiváló rendező a Shakespeare-színpad emlékét. Mivel pedig annak idején a Shakespeare-színpadot függönyök vonták be, a sárospataki diákrendező, Horváth István VIII. o. tanuló a vér és gyász színével, feketével és vörössel díszítette színpadát. A 21 színváltozás páratlan gyorsasággal történt, és a kicsiny kamara-színpadon nemcsak mozgalmasságot, de monumentális hatást értek el.”
A korszak népszerű színházi hetilapja, a Film Színház Irodalom hasonló lelkesedéssel tudósított: „Az élet minden ízét érezte az ínyén az ember, amikor ezt a pataki Shakespeare-előadást nézte, a színpadot, amelyet diák tervezett, szögelt, mázolt, díszletezett, ahol diák volt a kellékes, a rendező, a főszereplő és a kulisszatologató.
Richárd különben külön fejezet. Horváth István érezte és élte, – bár a saját szavai szerint az intellektusa felől igyekezett megközelíteni Richárdot – ez a fiú máris többet tud a színpadról, mint sok sikerben megőszült és beporosodott rendezőnk.”
A komoly diákszínjátszói múlttal rendelkező Horváth István szerencsés pillanatban került magyar–francia szakos hallgatóként a szegedi egyetemre. Szent-Györgyi Albert rektor elnökletével és Sík Sándor közreműködésével a diákok a város 200 éves színházi múltjának átmentése céljából 1940 őszén megalakították a Szegedi Egyetemi Ifjúság Színjátszó Társaságát, amelynek első komoly bemutatkozása a Hamlet volt a tanév második felében. Az Újság címűnapilap 1941. március 29-i számában a rendező így nyilatkozott a Társaság távolabbi céljairól: „Ezzel a szerény kezdeményezésünkkel – úgy gondoljuk – a magyar egyetemi élet egy hiányosságát igyekeztünk kipótolni. Példaként külföldi egyetemek színháztudományi fakultásai szolgáltak. Azonban koránt sincsenek olyan vérmes terveink, hogy az épületet mindjárt a tetején kezdjük építeni. Csak mint távol reménylett cél csillan fel szemünk előtt, hogy évek múlva az elméleti és gyakorlati színháztudomány is bevonul az egyetemre, a többi tudományágak mellé. Az bizonyos, hogy ez volna az egyetlen biztos mód kiirtani a színpadunkon még ma is túltengő dilettantizmust.”
Horváth István kurtára mért rendezői pályáján mindvégig egyforma súllyal volt jelen az elmélet és a gyakorlat. Mindkét tevékenységének középpontjában Shakespeare állt. 1939-ben Sárospatakon az Erdélyi János Társaság első díját nyerte Shakespeare Magyarországon című angol nyelvű esszéjével. Tanulmányt írt A tragikus elem Molière-ben címmel, majd Beaumarchais-ról; mindkettőt Birkás Géza professzor francia szemináriumán 1940 decemberében, illetve 1941 májusában. Sík Sándor magyar irodalmi kollégiumában Márai Sándor Kaland című drámáját elemezte. Rendezésművészeti kézikönyv megírását tervezte, amelynek elkészült fejezeteiben a rendezés alapfogalmainak tisztázása után a rendező és a dráma, a rendező és a színész, a rendező, a színpad és a díszlet, a rendező, a világítás és a színpadtechnika, valamint a rendező és a színjáték akusztikai elemeinek viszonyát vizsgálta.
„Az előadás megfogalmazása és kivitelezése élesen rávilágít rendezői szemléletének középponti problémájára – írja a Hamletrőla szemtanú és jó barát Hont Ferenc. – Az irodalom és a színjáték, a gondolati tartalom és a cselekmény, az örök és az aktuális ellentéteinek egyéni megoldását kereste. Műveltsége, intellektuális hajlama, nevelése az örök értékek, a tartalom tiszteletére ösztönözte; színpadi érzéke, fiatalos lendülete, törhetetlen aktivitása és idegrendszere, melyben száguldó korunk ritmusa lüktetett, a tiszta vonalú, megállás nélküli cselekmény kirajzolásához, a dinamikus, színszerű, pillanatnyi hatáslehetőségek megteremtéséhez vonzotta. A számára ekkor még föloldhatatlannak tűnő ellentéteket eredeti módon igyekezett áthidalni. Dramaturgi munkájában a rendező, játékmesteri tevékenységében pedig elsősorban a dramaturg, az irodalmár álláspontjára helyezkedett. Ennek megfelelően a szövegből kihúzta mindazokat a jeleneteket, amelyek fölfogása szerint a cselekmény egyenes vonalú haladását hátráltatták, viszont a szereplők játékát, a jelmezeket, a díszleteket, a világítást a belső tartalom tömör jelentésű kifejezésére használta föl, szinte puritán szigorúsággal.”
A premier kirobbanó sikert aratott. Az országos és a helyi sajtó lelkesen és az esemény jelentőségéhez illő terjedelemben méltatta az előadást. A Pesti Hírlap már másnap közölte kiküldött munkatársa, Szegi Pál telefonjelentését: „Nem is színházat játszanak, hanem egy világnézetet építenek ki magukban, melybe a Színházat és az Irodalmat a legnemesebb művészi becsvággyal kívánják beilleszteni.” Pünkösti Andor tekintélyes lapja, a Magyar Színpad így írt: „Nem műkedvelő előadást mutatott be az egyetem, de minden színházi előadásnál érdekesebbet: tudományos elmélyedésből és ifjú lelkesedésből szőtt pompás előadást.” Hasonló szellemben nyilatkozott a Magyarország, amelynek kiküldött munkatársa, Baráth Ferenc kitért a szerepek megformálására is: „A szereplők megértették [a rendező] elveit, különösen Szász Károly bölcsészhallgató, aki Hamlet alakításában izzó színeket és harsány erőt kevert fiatalos, tékozló bőkezűséggel. Igen tetszett Tárnok Éva vegyészkisasszony Ophéliája is; helyesen teszi, ha ő is beiratkozik a színiakadémiára, mint ahogy Hamlet-társával tervezi. Stachó Lajos, Tóth Kata, Kiss Ottó Miklós, Gertig Béla és Tima Ferenc a többi nagyobb szerepben szintén felülemelkedett a műkedvelő színvonalon.”
A Film Színház Irodalom cikkírója Horváth István munkájának korszerűségét hangsúlyozta: „A színpad maga is meglepetést keltett, nem volt itt szó semmiféle moderneskedő különcködésről. Modern színpad volt mondvacsinált akarnokoskodás nélkül. Az egész előadás lelke és lelkiismerete a rendkívül szuggesztív és kétségtelenül tehetséges ifjú rendező, ifj. Horváth István lépcsőrendszeres színpademelvényt épített fel, amelynek mozgalmas játékvonalain, díszlettömegek nélkül, mindössze néhány függöny, fekete trón, az imazsámoly és a kripta segítségével bontakozott ki gyors pergésben a balsors fejedelmének tragédiája.”
Vér György a szegedi Délmagyarországban terjedelmes tanulmányt szentelt az előadásnak. „Csodálatos ez az eredmény, mindenesetre az ifjú szívek lelkesedésének gyönyörű ünnepe. Példamutatással szolgált a diákok Hamletje, előadása és hitvallása a hivatásos színháznak. […] A mozgalmas lépcsőrendszer fehér síkjai pompásan, architektonikus hatással érvényesülnek az egész színpadot befogó fekete háttérfüggöny előtt. A fekete színnek ez a hangsúlyozott dinamikája, kontrasztban a lépcsők fehér felületével, a tragédia építési hangszerelését támogatja, de a fekete térben impresszionista villanásokkal is érvényesül a színes selymek, sokszínű kosztümök sokasága.” A szereplők teljesítményéről ezt írta: „Szász Károly nemcsak átgondolt és felépített, de megérzett Hamletje olykor már a színpadra termett tehetség jeleivel tűnik ki. Tárnok Éva finom hangú, fehér, igézően dallamos beszédű, halk és szép Ophéliája, Stachó Lajos markáns dikciójú, kemény, a szenvedélyből gonosszá sarjadt királya, Tóth Kata bronzvörösben égő, teljes és csak asszonyi királynéja messze meghaladja a műkedvelő színjátszástól elvárható színvonalat.” (A közreműködők közül később Szász Károly és a Rosencrantzot játszó Szemes Mihály rendezőként folytatta pályáját. Szász Károly [1919–1978] előbb újságíróként és kritikusként működött, majd a Magyar Rádióban, a debreceni Csokonai Színházban és a Szegedi Nemzeti Színházban rendezett. Szemes Mihály [1920–1977] filmrendező lett, többek között a Kölyök, az Alázatosan jelentem, az Alba Regia és az ÚjGilgames alkotója.)
Szinte valamennyi elemzőbb igényű írás kiemelte az előadás puritán nagyvonalúságát, „a hamis és anyagszerűtlen díszletek és dekoratív elemek teljes mellőzését”. Horváth István most is a sárospataki előadásain kialakított elvet követte. Nyilatkozatainak szerény fogalmazásai mögött is érződik az a tudatos szakítás a kor színjátszásának kötelező hagyományával, amely a klasszikus műveket mindig „történelmi” környezetben állította színpadra.
A minden várakozást felülmúló elismerés és országos visszhang jogos büszkeséggel és örömmel töltötte el a résztvevőket és az egyetem vezetőit. A kolozsvári magyar diákok szövetsége meghívására a Színjátszó Társaság május 7-én abban a városban vendégszerepelt, ahol 1794-ben először hangzott el magyarul – Kazinczy Ferenc fordításában – a Hamlet. Sík Sándor ezeket mondta köszöntőjében: „A Kolozsvári Színjátszó Társaság öt évvel utóbb Szegeden is előadta Shakespeare tragédiáját. Az első Hamlet Kolozsvárról indult Szegedre, ez a mi mostani Hamletünk Szegedről jött Kolozsvárra. A kolozsváriak azért hozták Hamletet Szegedre, hogy kultúrát adjanak. Mi nem kultúrát akarunk idehozni, hiszen arra Kolozsvár nem szorul rá. Minket a szeretet hozott ide.”
A bemutatót követően Horváth István azonnal hozzáfogott további tervei kidolgozásához. Szerette volna újra megrendezni Az ember tragédiáját. 1942. március 15-ére Petőfi-ősbemutatóval készült: a Tigris és hiéna színpadra állítása foglalkoztatta. Kidolgozta a Macbeth újszerű játéktervét. Részletes műsortervet készített Sík Sándor drámaelméleti szemináriumának illusztrálására. Boldog és kiegyensúlyozott volt. Tóth Katával azt tervezték, hogy hamarosan összeházasodnak.
Az idilli hangulatba beleszólt a politika. Teleki Pál öngyilkos lett, Bárdossy László vette át a kormány vezetését, a német csapatok Magyarországon átvonulva megszállták a Balkán-félszigetet. Jugoszláv légitámadás érte a szegedi vasútállomást.
Augusztus 8-án a magyar parlament törvénybe iktatta a harmadik zsidótörvényt. Az 1941, XV. törvénycikk „a házassági jogról szóló 1894:XXXVI. törvénycikk kiegészítését és módosítását, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedéseket” tartalmazta. Megtiltotta a zsidók, illetve a második zsidótörvény értelmében zsidónak tekintendő személyek és nem zsidók közötti házasságkötést.
Tóth Kata és Horváth István házassági terve egyszeriben reménytelenné vált.
Hogy augusztus 8. és október 17. között miként telt az életük, örök talány maradt a legjobb barátok számára is. Többen állítják, hogy amikor szeptemberben visszatértek a nyaralásból, jókedvű, boldog, szerelmes kamaszok voltak. Sík Sándor visszaemlékezése szerint két nappal a tragikus esemény előtt Horváth István izgatottan fejtegette az Egyetemi Színjátszó Társaság további terveit. Nehéz lenne elhinni, hogy szerepet játszott a világ előtt. A bevezetőben idézett búcsúlevél ugyanakkor megfontolt döntésről árulkodik. Peer Gynt helyett inkább egy másik Ibsen-hőshöz, Brandhoz, a prófétalelkű, komor paphoz akart hasonlítani. A Brand a hivatás és a mindennapok, a fegyelem és a szeretet dialektikáját megbontó individualizmus evangéliuma, a „nagy asztalracsapás”. Hősének dogmája a „mindent vagy semmit”. Ezért „százpercentes ember”:
„Álmodtam? S most újra látok? / Mindenütt köd-akna tátog. / Mik gyötörtek? Jelenések? / S fölriadva elenyésztek? / Széthullott a tiszta kép, / mely az Úr mása, míg ép? / Mélybe hulltam, s végem, végem – / Hallga, ének zeng a légben!”1
A tizenkilenc éves Horváth István úgy dönt, hogy szerelmével együtt elmegy, mielőtt őt is megkövezik.
Amíg egy álomvilágban, a színház fiktív valóságában élt, boldog volt, mert ő határozta meg a játékszabályokat. Észre sem vette, mi zajlik körülötte, talán nem is érdekelte. Az ő világa az a néhány szál deszka volt, amely a világot jelenti. „Világot, amelyben – mint villámfénynél a táj – az emberi lélek mélységei megvilágosodnak. Világot, amelyben az emberi lélek vívódásai a katharzis szintézisében feloldódnak. Talán csak egy sóhajban, talán csak egy eltitkolt könnycseppben, de nem egyszer a diadalmas erkölcsi igazság magasztos elégtételében.”
Amikor pedig rá kellett döbbennie, hogy erkölcsi igazság már csak a színpadon létezik, nem akart élni többé. Nem akart manó lenni Dovre apó barlangjában, mert a manók állattá teszik az embert.
Nem akart olyan világban élni, amelyben nem szeretheti azt, akit szeret.
Búcsúlevelében nincs szomorúság. „Nem maradnak utánam aere perennius művek – írja –, mégis, úgy érzem, nem halok meg mindenestől.”2
Tavaly huszadszor rendezték meg Kazincbarcikán az Ifj. Horváth István Nemzetközi Színjátszó Fesztivált.
BALOGH GÉZA
1 Ibsen: Brand. V. felvonás. Hajdu Henrik fordítása.
2 Részlet egy 1941. január 20-án kelt leveléből.
