Két évvel a soproni nézőközönség körében csak „kordonos Hamletként” emlegetett rendezése után Kerényi Imre ismét egy klasszikust állított színpadra a Petőfi Színházban. A Bánk bánban azonban olyannyira tartózkodik a Hamletjét jellemző direkt gesztusoktól, hogy a hazai állapotainkat nem ismerő, gyanútlan nézőnek rendezése a történelmi dráma hagyományos feldolgozásának tűnhet. Pedig nem az, ebből az előadásból sem hiányoznak a politikai áthallások, csak rejtettebben és a mai külsőségeket mellőzve jelennek meg. Kerényi Imre a magyar történelem egészét kísérli meg értelmezni, és ezen belül helyezi el Bánk bán és Gertrudis királyné történetét. Teszi ezt nem először, hiszen a március 15-i ünnep elé időzített premier pont egy évvel követi a tavalyi szolnoki bemutatót, és olvasva az arról született írásokat, a szereplőgárda kivételével a két előadás igencsak sok hasonlóságot mutat.
Úgy tűnik, az értelmező elv, amelyre a rendezés támaszkodik, a Szent Korona-tan. A korona látvány szinten is keretbe foglalja az előadást, kinagyított képét vetítik a függönyre kezdő- és záróképként, de a színlapon is ott szerepel. Történelmünkön végigtekintve a rendezés párhuzamokat keres, például többször kivetítik háttérként Wagner Sándor Izabella királyné búcsúja Erdélytől című festményét, Gertrudisszal állítva így párhuzamba a lengyel származású királynét (aki szintén külföldiekkel vette körül magát). De több más, történelmünk különböző korszakait, eseményeit idéző festmény is feltűnik az előadásban, Than Mór freskója például, a Széchenyi és Deák kora. Ez azért is érdekes, mert Bánk bánt Nemcsák Károly ugyanolyan pofaszakállal játssza, amilyen Széchenyié is volt. Mintha a nemzete sorsába beleőrülő Széchenyi és az önmagával meghasonló Bánk bán párhuzamára utalna ezzel a külső jeggyel a rendező. Hangsúlyos szerep jut két kategória, az ők és a mi szembeállításának. A merániak természetesen az első kategóriába tartoznak, ahogy más idegenek is. Előfordul, hogy az eredeti drámaszövegből ki is hagyják a merániak kifejezést, mint például Tiborc panaszából („A jó merániak legszebb lovon / Ficánkolódnak”), marad helyette az „ők”. II. Endre azáltal válik az előadás végén nagy királlyá, hogy magánéleti tragédiája ellenére is határozott nemet tud mondani „őrájuk”: „Magyarok! előbb mintsem magyar hazánk – / Előbb esett el méltán a királyné!” Kerényi Imre egyébként – a fenti gondolatmenetet szem előtt tartva – jócskán húzott a szövegből (a tiszta játékidő így két óra), és több helyen egyszerűsíteni is próbálta Katona József kétségkívül nem könnyű, nyelvújítás előtti nyelvezetét – vitatható eredménnyel.
A már említett, vetített XIX. századi történelmi festmények mellett az előadás látványvilágát a Székely László tervezte, stilizált várat formázó díszlet határozza meg. Az emeletes, több lépcsőn bejárható építmény megfelelő keretet biztosít a játéknak, kielégítve az összeesküvések, kihallgatások, elbúvások rejtekhelyszükségletét is. Darvasi Ilona jelmezei jól illeszkednek a karakterekhez.
Kerényi Imre hangja az előadás előtt nemcsak arra hívja fel a figyelmünket, hogy kapcsoljuk ki telefonjainkat, hanem arra is, hogy az előadás során Erkel Ferenc azonos című operájából hallhatunk majd részleteket. És valóban, mintha operában lennénk, a nyitánnyal indul az előadás, és később is több részlet felhangzik a zeneműből. Meglepő módon néha úgy is, hogy a színészek playbackelnek a kórushoz. Ez a megoldás akkor válik már-már komikussá, amikor az előadásba nem szervesülő táncbetétekkel párosul.
De az egész produkciónak van valami operai jellege, és ezen most a hagyományos, széles gesztusokkal élő, teátrális operajátszást értem. Ezt az érzetet erősíti néhány színészi alakítás, különösen a címszerepet alakító Nemcsák Károlyé. Szónokias beszédstílusa, ünnepélyes hanghordozása, erőteljes mozdulatai a XIX. századi színjátszást juttathatják eszünkbe, vagyis azt, amilyennek – saját tapasztalatok híján – elképzeljük. Ez a játékstílus azonban gyengíti a személyességet, annak a lehetőségét, hogy Bánk bánt hús-vér embernek, őrlődő, töprengő államférfinak és férjnek lássuk. Nyírő Bea Gertrudis szerepében visszafogottabb eszközökkel jeleníti meg a méltóságteljes királynét, és ha alakítása nem ad is ki egy összetett személyiséget, néhány pillanatra felvillantja a népének szóló álarc mögötti szenvedélyes asszonyt és a testvérét megfegyelmezni képtelen nővért is. Bregyán Péter Tiborc szerepében egyszerűségében hatásos, szép, tiszta alakítást nyújt. Az ember önkéntelenül is eljátszik a gondolattal: vajon milyen lenne ez az előadás, ha ő alakítaná a címszerepet? Viczián Ottó akaratos, hisztis gyerekhez hasonlóra formálja Gertrudis öccsét, Ottót, aki szinte toporzékolni kezd, ha nem kapja meg a megkívánt játékszert – itt éppen Melindát. A kezdetben kicsit fáradtnak tűnő Koncz Gábor színészi alkatához kiválóan illik Petúr bán szerepe, és rövid idő múlva már a rá jellemző energiával játssza a büszke, nyakas főurat. Nagy Gábor II. Endre királya talán az előadás legszerethetőbb figurája, dilemmája királyi, gyötrődése azonban sokkal inkább emberi, és így számunkra is átélhető. Győri Péter (Biberach) egyenetlen teljesítményt nyújt jó pillanatokkal, máskor kissé eltúlzott játékmóddal. Magyar Tímea meglehetősen színtelen Melinda.
A Bánk bán biztosan nem fog olyan vitákat, indulatokat kiváltani a soproni színházbarátok körében, mint a Hamlet, holott ebből az előadásból sem hiányzik Kerényi Imre határozott politikai állásfoglalása. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol erről a Kerényi Imre-féle történelemképről, a rendező egy működőképes előadást hozott létre, amely egységesebb játékstílusú, egyenletesebb teljesítményt nyújtó társulattal sokkal jobb is lehetne.
TURBULY LILLA
