Miközben ülünk a Csokonai Színház színpadán és forog velünk a forgószínpad, egyszerre ezer oldalról bombázzák az összes érzékszervünket. A vizuális és akusztikai impulzusok a legerősebbek, de nem elhanyagolható a térélmény sem, amelyben részesülünk: hol a vasfüggöny mögötti zsúfolt technikai világ tárul elénk, hol elfordul a nézőtér és a színház pompás páholysorai tünedeznek elő. Ami mindjárt szembeötlő, a forma kimunkált gazdagsága, grandiózussága, teátrális mivolta és sokszólamúsága: Vidnyánszky Attila rendezése valamiféle színházi nagyformát céloz és valósít meg az előadásban, amely mindvégig (szünet nélkül, több mint két órán át) valósággal zsöllyéhez szögezi és lenyűgözi nézőjét. A játéktérben, mintha csak valamilyen laboratóriumban járnánk, különös, furcsa, archaikus szerkezetek, tárgyak, eszközök garmadája, körülöttük emberek a régmúltból, amint a kifürkészhetetlen csillagvilágot kémlelik, a világűr titkait kutatják apró távcsöveikkel és agyafúrt mérnöki masinákkal, meg spirituális elvágyódással. S mindjárt a játék kezdetén feltűnik egy fehér ruhás, tisztán csengő hangú énekes (Pál Eszter), aki a negyedik kiskirály eljöveteléről énekel, aki elindul valahonnét Oroszországból, hogy megérkezzen a megváltó kisded megszületésére. Balladás éneke keretjátékként fonja körbe az előadást, amiből idővel kiderül, hogy a negyedik király majd csak a felnőtté lett Krisztus megfeszítésére érkezik.
A repülés felfedezése – a világűr meghódítása – s a negyedik király eljövetelének megjövendölése mellett a játék harmadik szála egy mitikus orosz művészfigura színre lépése, aki hol szépséges és pompás képeket fest, rajzol, hol meg játék lovacskán nyargalászik. Vidnyánszky színpadán minden és mindenki szüntelenül mozog, sürög, forog, tüsténkedik (akár Fellini emblematikus nagy filmjeiben), miközben szövegek is elhangzanak, irodalmi idézetek és vendégtextusok innen-onnan, József Attilától Vörösmartyig és a Bunkócskáig. A játéknak nincs lineárisan előrehaladó cselekménye, csak történetfoszlányok, töredékek, epizódok, amelyek lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanakkor a történéssor mégiscsak kirajzol valamiféle szüzsét a repülés, a felemelkedés hőskoráról, például Leonardo da Vinci gyönyörű repülő szerkezetét is felvonultatva a pazar rekvizitumok között, hogy ihletett miliőt teremtsen. Aztán lassacskán kiderül, hogy a régi Szovjet-Oroszország kies vidékein és űrkutatási laboratóriumainak vidékén járunk, ahol a rakétatechnika megalapozója, a tudós Ciolkovszkij (Cserhalmi György) elszántan és vidoran, lelkesülten és fanatikusan kutatja a beláthatatlan jövőt, és dolgozik, kísérletezik, már amennyire egyáltalán ez lehetséges a sztálini őrlő nagy gépezetben. Mert a lehetetlent s a jövőt ostromló kutatói és tudósi odaadás, a sok ember életét is követelő tudományos kísérletek sora történetesen a nagy Szovjetunió égisze alatt zajlik: a kozmikus repülés és a konkurensek legyőzésének vágya egyfelől, csikorgó és az egyént gúzsba kötő kőkemény diktatúra másfelől. Vidnyánszky részint ironikusan elrajzolja, részint mitizálja is ezt a küzdelmet, s olyan zsúfolt gondolatvilágú vizuális miliőt teremt, amelynek befogadása intenzív koncentrációt követel meg a nézőtől. Igaz, az állandóan pergő képek zuhataga, a sokszor különnemű hatáselemek összhangzata valósággal magával ragad, elvarázsol.
Olekszandr Belizub nagyszabású színpadképében instrumentális és szimbolikus játékelemek szervesülnek egységes és monumentális látomássá; a zenei szólamok (például Pál Lajos tangóharmonika-játéka, s a negyedik király régi orosz legendáját idéző lány éteri éneke), a nagyvonalú térkezelés meg a játékosok intenzív jelenléte s a zsolozsmázott irodalmi szövegek, valamint a képzőművészeti ihletettségű betétek együttesen adják ki a mű elementáris hatását. Egyszerre van jelen itt a keleti szláv miszticizmus s a korai tudomány racionalizmusa, a szocreál stílparódia s a sztálini–hruscsovi bornírt ideológia gyilkos szatírája. Sztálin (Mercs János) mesebelien hatalmas fehér köpönyege-uniformisa acélhálós vázat rejt, amelyre renitens lázadók akaszthatók föl, a joviális, rámenős, pörgekalapos Hruscsov (ugyancsak Mercs kitűnő megszemélyesítésében) pedig hosszan latolgatja, hogy melyik kiválasztott űrhajósjelölt lesz alkalmas már csak neve révén is megjeleníteni a dicső és legyőzhetetlen Szovjetunió technikai fölényét. Elnyújtott, ironikus szcénát látunk, a nagyhatalmi kulisszák mögötti pitiáner iszapbirkózással, huzavonával, zűrzavarral, életveszélyes kísérletezgetéssel, miközben a nagyvilág meg csak szájtátva ámul Jurij Gagarin 1961-es első űrutazásán. S miközben újabb és újabb pompás festmények és rajzok készülnek a körbeforduló nézőtér előtt a rituális és oratorikus háttér átváltozásai közepette, s míg a negyedik kiskirály a betlehemi csillagot követve egyenesen a Golgotáig érkezik, aközben megszületik a várva várt pillanat is, s csillogó szkafanderbe öltözötten, kozmikus füstfelhőbe burkolózva elindulhat az első ember a világűrbe, hogy meghódítsa a világegyetemet. Kristán Attila fényes alufóliába csomagolt Gagarinja egyszerre fenséges és groteszk, ahogy nehézkesen lépdel fura űrszerelésében, s ahogy hosszan csüng, imbolyog a csillagos űr magasában. A fellövés, a felemelkedés pillanata mitikus ősrobbanássá lesz Vidnyánszky színpadán: káprázatos tűzijáték, égszakadás-földindulás közepén ülünk, s szó szerint reng, forog velünk az egész világegyetem: a technikailag is bravúrosan kivitelezett jelenet ugyanakkor a spirituális és ironikus világszemlélet markáns színpadi lenyomata. Az aprólékosan konkrét és fenségesen metaforikus tárgyi környezet most is magán viseli az archaikus és modern hatáselemek rafinált összhangját, ahogy azt Vidnyánszky egynémely rendezésében megszokhattuk.
A debreceni együttes átszellemülten, nagy alázattal s a szakmai professzionalizmus magas fokán vesz részt a rendezői gondolat megvalósításában. Élmény látni Cserhalmi György Ciolkovszkijának virgonc derűjét, elszánt dobolását, Szűcs Nelli és Ráckevei Anna alkoholizáló orosz asszonyait, Trill Zsolt űrhajósának elvágyódó, nyers vehemenciáját, Bakota Árpád és Tóth László vaskalapácsos alakjainak rusztikusságát, Pál Eszter angyali énekmondóját, a színműíró Oleg Zsukovszkij garabonciás művészfiguráját. A formátumos előadást mégis elsősorban a csapatmunka élteti; a részletek kidolgozott rajza, s a mindvégig lenyűgöző vízió.
KOVÁCS DEZSŐ
