Csak e beszámoló ürügye a Költészet napja, maga a Kaleidoszkóp Versfesztivál nem kötődik semmilyen nevezetes dátumhoz. Egyszerűen csak egy hét, amikor a környéken mindenki „versben beszél”. Egy hét az őszben, amikor az ország minden tájáról összegyűlnek a költészet hívei. Nincs alsó és felső korhatár, csak közös nyelv, amit mindenki ért és beszél – ki professzionálisan, ki még csak keresgélve a szavakat.
A 2010-es volt a tizenkettedik ilyen találkozó, amelynek némi nyomatékot most azzal sikerült adni, hogy Európa kulturális fővárosában, Pécsett rendezte meg a Magyar Versmondók Egyesülete, jó érzékkel felismerve a Pr-többlet lehetőségét a helyszín megválasztásában. Márpedig reklámra, hírverésre rendkívül nagy szüksége volna ennek az egyébként jószerével a jég hátán is megélő műfajnak. (A kultúrafinanszírozás ezzel él vissza a végtelenségig, hogy akiknek fontos a vers, az irodalom, a zene, a színház, akik „életvitelszerűen” kultúrateremtők, -közvetítők és -fogyasztók, azok úgyis csinálják, támogatás híján is, mert létformájuk ez.) Minden bizonnyal kevesebb volna a sopánkodás a társadalom értékvesztéséről, önbecsülésének hanyatlásáról, ha a szélesebb nyilvánosság is érzékelhetné, értesülhetne róla, hogy ez a műfaj létezik és hat – a maga szűkebb környezetében mindenképp. Pontosabb persze többes számot használni, műfajokról szólni, hiszen a Kaleidoszkóp versfesztivál éppen arra bizonyság, milyen sokféleképpen lehet költészettel élni, „versben beszélni”. A „versenykategóriák” – versszínházi előadások, verszene, versfilm – maguk is jelzik e sokféleséget, minden nem is szuszakolható a kereteik közé, de ez tán nem is baj, hiszen a versengés egyébként is nemes és képletes – itt tényleg a részvétel a fontos. A néző számára kiváltképp. Mert nagyszerű felfedezéseket tehet, függetlenül attól, hogy professzionális vagy műkedvelő előadókról van-e szó – a határ jó esetben egyébként is nehezen meghúzható, és semmiképp sem a minőség táján keresendő. Annyi bizonyos, hogy a két szféra jótékonyan hat egymásra: mértéket jelenthet egyik a másik számára, megemelheti, inspirálhatja – és ez korántsem egyirányú folyamat.
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház A lélek hossza című Radnóti-estje például a maga teátrális egyszerűségével, gondolati tisztaságával, művészi erejével vált a fesztivál kiemelkedően fontos, katartikus élményévé. Nemcsak a színészként eddig is erős tehetségnek mutatkozott Olt Tamásról derült ki, hogy rendezőként igen jó helyzetbe tudja hozni színésztársait, de a játszók közül is felfedezés a Radnóti Miklóst megszemélyesítő Fellinger Domonkos érzékeny, megrendítően szép alakítása.
Más úton járt a Holdvilág Kamaraszínház Erőltetett menet című, ugyancsak Radnóti sorsából, verseiből, írásaiból kiinduló, építkező performansza, amelyben a vetített dokumentumok döbbenete azonban maga alá gyűrte a színészi megszólalások erejét, hitelét. Lényegesen hatásosabbnak bizonyult a társulat Fekete rúzs című, fekete humorú, szellemes performansza a halálról. Ebbe a tárgykörbe tartozik tulajdonképpen Tasnádi István Magyar Zombi című verses drámája is (közkedvelt darabja a kőszínházak mellett diákszínjátszóknak is), melyet a pécsi Escargo Hajója AlterNaiv nevű formáció mutatott be, mégpedig eltérően az Örkény Színházban Finito címen játszott verziótól, a Kaukázus zenekar polbeat hangzású dalaival. Ami a rendkívül szellemes szöveg érvényesülésén túl megkapó még az előadásban (pedig ez sem kis dolog): az idősebb Bagossy László Blondin Gáspár szerepében nyújtott emlékezetes alakítása. De ez a produkció valójában kakukktojásnak tekinthető ebben a mezőnyben, ahol jobbára versösszeállítások, vagy önálló költemények szolgálnak a színházi előadás alapjául.
Kifejezetten erre a műfajra szakosodott az Első Magyar Versszínház, amely a Forrás Színházzal koprodukcióban mutatta be a fesztiválon Arany János Toldiját. A Wiegmann Alfréd rendezte előadás kötődése a hagyományokhoz, egyszersmind törekvése a modern színházi elemek beépítésére érzékelhető a szereplők öltözékén, a farmernadrág és a stilizált archaikus mintázatú bő felsők együttesén csakúgy, mint a megszólalások, a megjelenítés módján: a szavalókórusoktól a háttérvetítésig, a néptáncelemektől az ironikus hangvételig sokféle hatáselem megjelenik a produkcióban. A vetített képek itt sem erősítik a hatást, sokszor inkább elvonják a figyelmet a szövegről – annak ellenére, hogy olyan avatott színészek szólaltatják meg Arany sorait, mint Horváth Zsuzsa, Szitás Barbara, Krizsik Alfonz többek közt –, ám kétségtelenül esztétikus a látvány.
Premierben a fesztiválon ezen kívül sem volt hiány. Ilyen első találkozása volt előadásnak és közönségének a Valahol mélyen című műhelyprodukció bemutatkozása a programban, amely az előadó, a Siklóson élő Nagy-Molnár Eszter igen figyelemre méltó debütálása is egyben,. hiszen szélesebb nyilvánosság előtt most lépett színpadra először. A Kiss Judit Ágnes verseiből összeállított, Kiss László rendezte előadás a szegény színház minden erényét felvonultatva irányítja a figyelmet a színpadi személyiségre, aki adott esetben elég erős ahhoz, hogy sorsot, világot, közeget teremtsen, s hogy sajátjaként ossza meg a nézővel a versbe sűrített életélményeket. Eme meggyőződésemben az sem ingatott meg, hogy néhány héttel később, egy másik fesztivál, a Magyar Művek Szemléje alkalmával a Tűzraktérben meglehetősen indiszponált állapotában láttam a produkciót.
Varga Kata-Lina, a „kétlaki”, Párizsban és Budapesten élő színésznő viszont évek óta mondja-játssza Szív nyíl című József Attila-produkcióját – a pécsi találkozás alkalmával lenyűgözően, szuggesztíven, magával ragadóan.
A színházként működő versösszeállítások azonban nem érvénytelenítik a hagyományos előadóművészi produkciókat, mint amilyen Orbán Júlia Nyelvédesanyánk című, Kazinczy Ferencről és a nyelvről szóló estje, Torma Mária Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem című összeállítása, vagy Rékai Nándor Ének a porban című Ady-estje. Az övéké rejtőzködőbb, távolságtartóbb forma, mint a színházival kacérkodó; alázatosabb előadásmód, a szöveget, a kompozíciót előtérbe helyező, ám erős személyiség nélkül ez sem él meg a színpadon. Az említettek igen markáns előadó egyéniségek – nem lehet nem odafigyelni rájuk.
Legkönnyebb dolguk a közönség meghódításában minden bizonnyal a megzenésített versekkel fellépőknek van. Revelációként hatott a Sajtkukac zenekar Lackfi János megzenésített verseivel – különös tekintettel a Pete, illetve a Giliszta című költeményekre –, nem kevésbé a Kávészünet nevű formáció, a Csillag születik című tévés tehetségkutató felfedezettje, Varró Dániel megzenésített verseivel többek közt. Ami azt mutatja, hogy akár a kereskedelmi csatornák műsoraiban is helye lehetne a költészetnek, a megzenésített verseknek s a többi művészeti ágnak is.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
