Örvendetesen megszaporodott a könyvesboltokban – sajnos, a közkönyvtárakban kevésbé – a színház- és színészportrék, monográfiák, interjúkötetek és kritikagyűjtemények száma. Érdekes és főként tanulságos lenne ezek kelendőségét, olvasottságát, de legfőképpen napi, szakmai, nézői használatát felmérni. Alakítják, vagy legalább befolyásolják-e a színházi témájú olvasmányok a közönség ízlését, vagy csak a szakmabeliek és a hivatásos nézők vetemednek arra, hogy szembesítsék saját véleményüket a kritikusokéval. De ideje lenne végre a mostanában kiadott más műfajú, ha úgy tetszik rendhagyó színházi kötetek számbavételének is. Kik, miért választották az idén szeretteiknek, vagy akár saját karácsonyfájuk alá a színházi olvasnivalót.

Szebeni – Színház

A sokatmondó és az új album jellemzésére is alkalmas alcím talán még vonzóbb is, mint a kötet címlapján olvasható „Szín-darabok”. Pedig nem is a szerzőtől, hanem a Szebeni-album szöveges kínálatában szereplő írótól, Csaplár Vilmostól való, aki Szebeni Andrásnak nemcsak a teljesítményét, fotográfus látásmódját, de a személyiségét is rokonszenves empátiával boncolgatja. Alighanem példa nélkül való maga a vállalkozás: a fotóművész Szebeni András másodszor gyürkőzik neki, hogy ugyanannak a (több játszóhelyű) színháznak a kulisszái közé és mögé is bepillantva, számot adjon arról, mi történt az elmúlt években, sőt két évtizedben az Asbóth utcában, a Budapesti Kamaraszínházban, a Shure Stúdióban, vagy a „távoli”, Nagymező utcai Tivoliban. Hogy mi körül forgott a szó, hogyan zajlott az élet a színpadon, a dramaturgián és a büfében.

A „túlsúlyos” kötetet kézbe véve először is látványos bevezető és záró képsorokban, jellemző portrékban és mozgalmas jelenetekben gyönyörködhetünk. Örömünket legfeljebb csak az felhőzi, hogy a szükséges információk megszerzésére – feltételezhetően a képi kompozíció zavartalanságának megőrzése érdekében – folyton lapozni kell. (Eszembe ötlik, hogy milyen nehézkesnek éreztük annak idején Esterházy Termelési regényét olvasva a jegyzetek fellapozásának kényszerét, azután a regény végére érve csak beleszoktunk.) És tulajdonképpen nem is tűnik öncélúnak Szebeni – vagy a könyvet tervező Fábián István – a fotók primátusát vállaló megoldása. Egyenként tanulmányozva a képeket azt látjuk, hogy valóban töretlen teljességében jelenik meg például a Tangó tablója, a kétoldalas képek két térfelének elválaszthatatlansága. A fotós pszichológiai hitellel adja vissza a színészarcokon vibráló feszültséget, és a színpadi árnyékok sötétje, a mozdulatok dinamizmusa egyaránt magával ragad.

Olvastuk is, tőle magától hallottuk is, hogy Szebeni nem érzi és nem vallja magát „színházi fotósnak”. A mesterség kultusza ezúttal nemcsak egy szakmáról, a fotográfus szívéhez különösen közel álló művészeti ágról szól, hanem arról is, hogy „színház az egész világ”. Ennek a felismerésnek is köszönhető, hogy a Sóvári Zsuzsa szerkesztette, Szebeni András fényképezte kollekció nem pusztán fogorvosi rendelőben lapozgatható szépséges dísztárgy, hanem a színházrajongóknak szánt nézőtéri krónika és egyben színházi, szakmai forrásmunka is. Kiderül belőle, hogy nevelte fel rendezőnek Alföldi Róbertet a Budapesti Kamara, miért érzi érdemének vagy előnyének Szűcs Miklós igazgató, hogy ő maga speciel nem rendez. Meglehet, részben ebből is következik a három játszóhellyel rendelkező színház sokszínűsége, (nem teljesen veszélytelenül) tág spektruma, a repertoárra jellemző nyitottsága. Arról, hogy ez a tágasság mindig hasznára válik-e a teátrumnak, az eltelt húsz évben eleget vitatkoztunk, pontosabban kellett volna vitatkoznunk ahhoz, hogy kirajzolódjon a műsorfolyam heterogenitása, a közreműködők teljesítményében (sokszor egy előadáson belül is) megmutatkozó színvonalkülönbség. De talán mondanunk sem kell, hogy nem a jubileumi köszöntő kötettől várjuk az átfogó, illetve elemző kritikát. Szebenitől nem azt várjuk, hogy bíráljon, hanem hogy felmutassa, amit csak ő lát. Ezen belül is elsősorban a legértékesebb és legizgalmasabb produkciók képeit, üzenetét és történetét.

A rendezői vallomások és kommentárok között akad többé-kevésbé formális – Csiszár Imréé a Tangóról, vagy Makk Károlyé az Egy szerelem három éjszakájáról, de például Sopsits Árpádnak a Bűn és bűnhődés a rácsok mögött címmel játszott megrendítő Dosztojevszkij-adaptációról közreadott számadása – tanulmányértékű. Az Egy őrült naplója felidézésében különösen azt értékeljük, hogy a rendező nemcsak tragikus sorsú színészének, Bertók Lajosnak, de sokunk katartikus színházi élményének is emléket állít. A rendhagyó adaptációk történetét, a szereposztás, a kettős cselekményvezetés és jellemábrázolás dramaturgiai és rendezői, lélektani dilemmáit elemző írás ezúttal a színész arcán keresztül, a tudat és a lélek válságait tükröző portrékkal együtt válik teljessé. Érződik, hogy Szebenit az előadás, Sopsitsot pedig annak képi dokumentációja is ihlette.

Nem meglepetés, hogy a kötet legirodalmibb fejezete Nádas Péter Óda a színészhez című köszöntője. Az író merész, bár félig-meddig vitára is csábító gondolata, hogy ő maga párharcnak és próbatételnek is érzi (kisebb részt a maga, nagyobb részt a színészek számára), hogy a darabbéli helyzeteket ő kínálta fel, és ő az, aki mondataival erősen korlátozza is játékukat. Főként azzal, hogy a színészeknek a kettős szorításban valami újat, egyedit kell kicsiholni magukból, és miközben gúzsba kötve táncolnak, el kell jutniuk oda, hogy ne csak összeálljon, de ki is teljesedjen az előadás.

Kritikusként némi kísértést érzek, hogy a kötetet, vagy akár csak a szövegeket nem ismerők kedvéért egyenként ismertessem, miért tanulságos, amit Forgách András – az író és jó barát – Ruszt Józsefről ír, és hogy elemzi egy-egy szerző, ezúttal például Egressy Zoltán a fényképek ürügyén saját darabját. Székely László díszlettervező a maga mesterségének lényegébe igyekszik beavatni a nézőt és az olvasót, megértetni, miért vizuális művészet a színház. Milyen lényeges szerepet tölt be minden jól rendezett előadásban a látvány.

Hiteles és értékes civil vagy színpadi portrét, az előadások atmoszféráját kifejező jelenetképet sok profi fotós tud készíteni, de Szebeni András másra is képes. Az ő figyelmét, empátiájának szabad vegyértékeit egy időben sokféle tényező köti le. Ha portrét készít – például sorozatot Lukáts Andorról vagy Szilágyi Tiborról –, már-már rendezői igényű mimetikus tanulmányában, képei kompozíciójában az egyszerit és az egyedit keresi. Felvételein sokatmondóan drámai a szokatlanul hatalmas árnyékokat felszaggató fények játéka, a színész – például Esztergályos Cecília – arcán a fáradtság terhe, Bánsági Ildikó megfáradt szépsége mögött (Nádas drámájában) a nehezen viselt titkok súlya. De sajátos jelentéshordozó és metaforikus szerepe van Szebeni képein a tárgyaknak is. A fogasra akasztott kalapok és jelmezek premier plánja nem egy ellesett pillanatról, hanem a látványt felborító hierarchiáról szól, míg a padlót alkotó deszkák megkomponált rendje éppen ellenkezőleg.

Bizonyára vannak és lesznek, akik az album végigböngészése után vitába szállnak a fotók válogatásával vagy az írott kommentárok szerzőinek mércéjével. Hol pontosnak, hol viszont homályosnak, vagy akár elfogultnak is látják a Szebeni és Sóvári páros által felmutatott tükröt. Csakhogy ez a tematikus válogatás a célszerűen közölt névsorok és időrendbe sorakoztatott adatok ellenére sem kizárólag krónika, hanem album. Amiben leginkább mégis tallózni és gyönyörködni érdemes. (De azért egy áttekinthető, megbízható tartalomjegyzék sem ártott volna.)

Ruszt József szellemi, szakmai naplója

„Jó, ha minden együtt van e lapokon, ebben megtalálható vagyok szőröstül, bőröstül.” (Ruszt naplójának 1963. március 17-i bejegyzéséből.)

Valóban tervezett-e könyvet legkedvesebb tanáráról, Nádasdy Kálmánról Ruszt József, vagy csak kósza ötlet volt a hihetetlen munkabírású és intellektuális csábításokra mindig fogékony művész számára a Nádasdy- monográfia, nem tudjuk. Csak azt, hogy az érintett azzal utasította vissza tanítványa tervét, hogy nem kíván nyomot hagyni maga után, hiszen ezzel megszüntetné saját legendáját. Meg nem született könyvek jellegéről, de főként hatásáról, utóéletéről nem érdemes vitatkozni. De tény, hogy a tanítvány sok ezer oldalas, írott hagyatéka egyelőre nem fenyegeti a színházalapító, társulatteremtő, pedagógiai vénával is megáldott rendező legendáját. Éppen ellenkezőleg: kikerekítette, rögzítette és megőrizte a naplóíró életútját, szakmai tapasztalatainak elméleti összegezését, munka- és próbamódszerét. Segít a kortársaknak és utódoknak választ adni arra a színháztörténetünk szempontjából sem marginális kérdésre, hogy ki is volt – hogy élt és gondolkodott, mit látott és olvasott – az Universitas és a semmiből teremtett zalaegerszegi színház létrehozója. Mi maradt meg a legillanékonyabb művészet annak idején óriási port felvert, úttörő alkotásaiból, az Egyetemi Színpad Gőzfürdőjéből, a kecskeméti Don Carlosból, A pokol nyolcadik köréből és az egerszegi Az ember tragédiájából.

Nemrégiben a neten olvastam, hogy Ruszt egy lelkes rajongója éppen az említett színháztörténeti jelentőségű Schiller-előadás nyomát, pontosabban a felvételét keresi. És akkora szerencséje akadt, hogy még aznap jelentkezett valaki, aki hajlandó volt saját felvételét – persze csak kölcsön – a Ruszt nyomába szegődő fiatal kutató rendelkezésére bocsátani. De vajon hány emlékezetes előadás tűnt el – különösen az elmúlt évtizedek repertoárjából – a semmibe? Nem vitás, hogy a videomagnó új fejezetet nyitott a színháztörténetben. De evidens az is, hogy még a kortárs rendezők pályája sem e fordulat után kezdődött. Ennek tudatában szoktunk azzal érvelni, hogy viszont itt vannak, kezünk ügyében és a könyvtárban az írott emlékek, rendezőpéldányok, mimetikus leírások, monográfiák, kritikák. És persze – talán legfőképpen – az alkotók visszaemlékezései, tanulmányai, jegyzetei. Van tehát hova fordulni, ha egy-egy előadás élményét, jelentőségét próbáljuk visszaidézni.

Európa legnagyobb rendezői között – Brooktól Strehlerig – viszonylag sok az írástudó. A tegnapi magyar rendezők többsége viszont – elméleti restségből, felkészületlenségből, túlterheltség következtében? – makacsul ellenállt az írás kísértésének. Még az sem állítható, hogy mindig a legjelentősebb előadások koncepciója, története, leírása maradt meg forrásmunkaként a múló időben. (Major Tamás, Lengyel György, Kazimir Károly egy-egy, a színházi életműveik margóján megfogalmazott tanulmánya korántsem pótolja kortárs színháztörténetünk Ruszt által joggal és nyomatékkal kárhoztatott hiányait.) Magam is csak Ruszt Józsefnek a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház kiadásában megjelentetett kötete sajtóbemutatóján értesültem róla, hogy a rendezőnek 15–20 kötetre tehető kézirata várja a megjelenést.

„Ruszt kiemelkedő, sokoldalú, iskolateremtő művész, társulatalapító és -megtartó személyiség, nagyszerű pedagógus és ellentmondásos ember. Életét időről időre újrakezdi, de mindig ugyanazt az előadást rendezi, mint ahogy az igazi festő is mindig ugyanazt a képet festi” – írja róla a kötetek egyik szerkesztője, Nánay István, aki – mint a rendezőről szóló kismonográfia szerzője – talán a legteljesebb választ tudja adni azokra a kérdésekre, hogy ki is volt Ruszt – a művész, a szervező és a pedagógus – az életben, az amatőr és a hivatásos színházban, s hogyan alakul idő előtt lezárt életművének sorsa. De azért az igazi választ maga a naplóíró kínálja, amikor beavat budapesti és debreceni kettős életébe, hétköznapi gondjaiba és önmagával szemben táplált kételyeibe. Naplójában szokatlan alapossággal számol be gondosan kijegyzetelt olvasmányairól, hazai és világszínházi élményeiről.

A napló általában a legszubjektívebb műfaj, de ezúttal a naplóíró olyan tényeket, tapasztalatokat zúdít ránk, amelyekkel egyszerre – és persze egymás után – segít eligazodni a huszadik századi nagyok, Sztanyiszlavszkij, Brecht és Grotowski színházi világában is. Elhiteti velünk, hogy a hat elemit végzett isaszegi borbély fia „tehetséges autodidakta”, de elárulja azt is, hogy tudatosan keresi útját a klasszikus zenéhez, és eltökélten igyekszik a szó szellemi értelmében elkötelezetten európai lenni. Nemcsak megfogalmazza, hogy az írott dráma olyan, mint egy zenekari mű előadására váró zongorakivonat, de segít is nyomon követni azt a sokfázisú munkafolyamatot, amelynek során a szövegből színház születik.

Ruszt két nagyobb terjedelmű elméleti, pontosabban módszertani tanulmánya (a Színészdramaturgia és a Színitanoda) főként a színésznevelő pedagógus hiányérzetéből született. Tanulmányozása ma is elsősorban a szakma elméletét megismerni szándékozóknak ajánlott. Meglepetés volt a szakmának is a rendező egyetlen elkészült, Gellért Endre emlékét és tragédiáját megörökítő fiatalkori drámája. Vitatható elfogultság szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a Rekviem robbanó konfliktusát és hőseinek halovány jellemrajzát fenntartás nélkül elfogadja. A mű megértése és befogadása szempontjából alapvető viszont, amire Nánay István hivatkozik, hogy a Rekviem – amelynek hősét, modelljét Ruszt nem tanítványként, inkább csak közvetve, távolról ismerte – nem kulcsdráma. De evidens, hogy a fantomok, akikkel Gellért viaskodott, Ruszt számára sem lehettek ismeretlenek. Az öngyilkosság racionális és irracionális magyarázata, etikája és lélektani kudarca a depresszióval ugyancsak küzdő fiatal szerzőt is foglalkoztatja, hiszen a halállal való szembenézés kísértését maga is megélte, de a mű szövege ennek ellenére meglepően távolságtartó, szinte hideg. Mintha a kommentárokban és a szöveg javítása során – a naplóban – felsejlő empátia hiányozna. Pedig önmagával szembenézve Rusztnak sem lehetett könnyű eljutni oda, hogy „élni kell tudni és nem meghalni”. Az olvasó számára a darab nem igazán sodró erejű cselekményénél izgalmasabb a művével minden javítás és átdolgozás után elégedetlenebb író éveken át tartó viaskodása a témával és a kézirattal. De Rusztnak ebben a küzdelemben valójában nem sikerült győzni. Valljuk be, elképzelni is nehéz, hogy a Rekviem ebben a formában – ha megkésetten is, de – színpadra kerüljön. Bár a kéziratok (és különösen a drámák) sorsa kiszámíthatatlan. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy egyszer akad majd olyan ihletett rendező, aki megtalálja a darab adekvát színpadi formáját.

A két kötet áttanulmányozása után az olvasóban másfajta igény támad. Arra leszünk kíváncsiak, hogyan kommentálhatta Ruszt – konkrétan – a maga rendezői vízióit, hogy instruálhatta színészeit az Egyetemi Színpadon, Kecskeméten vagy a Független Színpadon. Mire figyelmeztette őket, nemegyszer írásban, a próbákon. Feltételezhetően és remélhetően, a további kötetekből újabb részletek bontakoznak majd ki Ruszt Gábor Miklóssal való alkotó barátságáról. Amiről a színész szépírói igénnyel és vénával írott köteteiből oly sokat megtudtunk, a másik oldalról eddig nem került reflektorfénybe. Csak remélni lehet, hogy nyitott kérdéseinkre a további kötetekben Ruszttól magától kapjuk meg a választ. Érdemes lesz a kronológiától függetlenedve, akár tematikus rendben, vagy konkrét művekhez kapcsolódva is megvizsgálni, mit tanulhatunk például a Hamletről Ruszttól, aki Vámos László legendás Madách színházi rendezésekor asszisztens, később, „felnőttként” viszont már ő maga állítja színpadra Shakespeare tragédiáját, tanárként pedig Arany János fordítása alapján jut el a mesterség és a nyelvezet alapvető kérdéseihez

Koltai kontra Koltai?

Senki nem számolta meg, hányan követték hétről hétre, hónapról hónapra négy éven keresztül Koltai Tamásnak hol a Népszavában, hol a Kritikában közölt Színházparadoxonjait. Utólag ezt joggal sajnálhatjuk is, de a most kézbekapott kárpótlás birtokában nem feltétlenül érdemes. A minap kötetbe sorakoztatott ötven párbeszéd olyan többletértéket kínál, mint Örkény felejthetetlen Egypercese, amiből megtudható, hogy „Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.” Nem a madzag teszi – azaz nem a szerény fűzött papírkötés –, de éppen ezért érdemes a probléma magyarázatán elgondolkodni. Aki ügyel a gondolataira, hogy ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, az Örkény szerint „nagy igazságoknak jöhet a nyomára” (Az élet értelme).

Örkény olvasóitól, igyekvő tanítványaitól elvárható, hogy a Színházparadoxon végigolvasása után legalább megpróbáljanak elindulni a nagy igazságok nyomába, mai színházi életünk labirintusába.

Az első, ha nem is a legnagyobb, de a legszembetűnőbb igazság, hogy színházi életünk hétköznapi jelenségei, ritka ünnepei és folyamatosan újraszülető anomáliái igazán csak együtt, egy átfogó folyamat részeiként alkalmasak arra, hogy ráébresszenek, hol van, és mekkora a baj. Tragédiáról persze nincs szó, ezt Koltai sem állítja, hiszen egy országban, ahol évente négy millióan váltanak jegyet Thália templomaiba és pincéibe, és a színházak estéről estére jórészt megtelnek, ott – látszólag – a direktorok és a nézők is nyugodtan hátradőlhetnek foteljeikben. Függetlenül attól, hogy tudható: valójában az egyre igénytelenebb nézők azok, akik elégedetten, a másra, többre vágyók pedig többnyire udvariasan, ámde kielégítetlenül, időnként dühösen tapsolnak. (Mert a taps nálunk – sajnos – a gagyinak, a bukott produkcióknak is kijár.) Legfeljebb a kritika lamentál rajta, hogy a szórakoztató színház nem csak betölti az őt megillető helyét, szerepét, de sokszor és sok helyen elszívja a levegőt – és főként a pénzt! – a korunknak és kortársainknak tükröt mutató művészszínháztól. Gyakran vagyunk nekikeseredett tanúi annak, hogy a – Koltai találó megnevezése szerint – valóságközelinek és a valóságkerülőnek nevezett színházak mérkőzése az utóbbiak javára dől el.

A Diderot művének példáját követő, polemizáló páros kötet szerzőjének rendezésében sem ellenfeleket, vagy pláne ellenségeket szembesít, „csak” az éppen feldobott témáról – színházról vagy egy-egy előadásról – alkalmanként másként gondolkodó, de a lényeget tekintve egyetértő nézőket, ítészeket. A hálásabb szerep persze általában az ördög ügyvédjének jut. De igazán ketten együtt képesek arra, hogy érveiket összeszikráztatva, több oldalról is megvilágítsák a jelenségeket. Ennek köszönhető, hogy a párbeszédek sorozata egyidejűleg kritikává és krónikává is kerekedik. Ehhez persze rengeteget kell látni, tudni, és nem csak Budapest, nem csak a jelen színházairól. Koltai – ez esetben a két Koltai – rendelkezik azzal a színháztörténeti ismerettel és világszínházi áttekintéssel, ami az ítéletalkotáshoz szükséges. A kritikus teoretikus és történeti felkészültségéről vallanak a példák és az érvek. Az okfejtés, ami a Nemzeti színházi Tartuffe-től a tartuffériához vezet, vagy Németh Antal hajdani hatalomátvételének körülményeiről és hasznáról szól, a szó legjobb értelmében vett ismeretterjesztés, az értékszempontú támogatás kidolgozását sürgető türelmetlenség – a szakma érdekében nyíltan vállalt lobbizás. De a szakma, a művészet érdekében csatázik a kritikus akkor is, amikor a hazai színházi struktúra túlhaladottságát, a magyar színház 50–100 éves lemaradását kárhoztatja.

Vállalja és hangoztatja, hogy a szakmabeliek és a kritikusok ízlése is eltérhet, de ettől még az objektív szakmai kritériumok érvényesek. Koltai mércéje magas, és ennek tudatában utasítja vissza a sznobizmus vádját. Egyes, hétről hétre megfogalmazott, konkrét ítéleteivel lehet és érdemes is vitatkozni, de a lényegben akkor is vitathatatlanul igaza van. Olyankor is, amikor a megélhetési szerepekben kifáradó, tehetségüket vesztett színészeket, a szellemi erőfeszítésre képtelen, igénytelen nézőket, vagy a szekeret rossz irányba toló döntéshozókat bírálja. Kritikaírás közben és saját másik énjével vitázva is tudja, hogy nem térhet ki a politikai problémák elől. Nemcsak a látott előadások társadalmi-politikai mondanivalójának elemzése és értékelése kényszeríti erre, hanem a színház létfeltételeinek el- és felismerése. A kritikus sem hunyhatja be a szemét, amikor a színházvezetés és a színházvezetők kinevezése a szakma erőfeszítései ellenére is egyre inkább pártpolitikai kérdéssé lett. Politikai viták kereszttüzében született és áll máig, elfuserált épületével és vitákat provokáló előadásaival együtt a Nemzeti Színház. Nevenincs önjelöltek körözték le elfogult zsűrik előtt a társulat és a szakma jelöltjeit. Magától értetődő és elvárható, hogy a legégetőbb és legaktuálisabb kérdésekben Koltai vitázói sem maradhatnak közömbösek. Az állásfoglalás egyértelműsége és következetessége, az érvelés indulati hőfoka a mai nehéz időkben különösen becsülendő erénye a kötetnek. Kár, hogy a jelenségek és az érvek – elkerülhetetlen? – ismétlődése hatásában nem erősíti, hanem gyengíti az állásfoglalás erejét.

Az újságban publikáló, kolumnistaként rangot szerzett kritikus nem tarthatja magát ahhoz a kényelmes elvhez, hogy nomina sunt odiosa – nála a jó és a rossz ügyek (színházak, előadások, alakítások) is többnyire nevesítve szerepelnek. És ez természetesen nemcsak az aktuális premierek közreműködőire, a színháztörténet nagyjaira és árnyaira, a szakirodalom jeleseire vonatkozik, de a sokra tartott és a vitatott ismerősök teljesítményére is. Mi újság Zsámbéki, Babarczy, Mohácsi után Kaposvárott? Hogy lehet, hogy ami Aczél Györgynek nem sikerült – a Kaposvár-jelenség felszámolása –, azt elérték a nála sokkal kisebb kaliberű hivatalnokok? Milyen okkal, ürüggyel támadják lába nyomába sem érő irigyek Alföldi Róbertet? Könnyű a százéves Major Tamást meggyőzően méltatni, de nehéz – nevesítve – kimondani, hogy a tehetség nem örök adomány, hanem kegyelmi állapot, ami hol magasba emelte, hol lejtőre sodorta például Ács Jánost.

Tárgyilagosan, sőt szigorúan szól a szerző akkor is, amikor a magunk háza előtt söpör, és elégedetlen az ellangyosított kritikával, s főként annak a közvéleményre, de legalábbis a közönségre gyakorolt hatásával. Csakhogy ezen a ponton letagadhatatlan ellentétbe kerül saját igazságával, valahányszor a közönség leválthatatlanságába ütközik. Ilyenkor még a paradoxonok képviselőivel rokonszenvező olvasóban is felötlik: vajon nem kellene néha egy kicsivel nagyobb tekintettel lenni a színházakat fenntartó átlagnézőkre – ha ugyan van ilyen –, vagy legalább a túl nagy befogadóképességű nézőterek megtöltésére törekvő színidirektorokra? A kritikusnak természetesen igaza van abban, hogy fontosabb a társulatokról és a teljesítményekről vitázni, mint a körülményeken siránkozni. De ettől még a körülmények léteznek, hol gátolnak, hol bosszantanak, és nem olyan egyszerű őket megváltoztatni. De legalább törekedni kell rá.

A feltárt, elemzett vagy éppen csak érintett problémák felsorolása meghaladná egy recenzió kereteit. Azt pedig talán felesleges elismételni, hogy Koltai színesen, élvezetesen fogalmaz, az előadásokról és alakításokról született láttató leírásai plasztikusak, iróniája majdnem mindig célba talál. De a kör közepén is csak egy tízes kör található. Néha azt érezzük, hogy még jobb lenne, ha ugyanazt a célpontot csak egyszer – esetleg kétszer, háromszor – venné célba. Ha nem ejtené zavarba még a híveit és szövetségeseit is itt-ott megbicsakló arányérzékével, és legyőzné az ismétlések kísértését. A Feketeszárú cseresznye előadása – feltéve, hogy Koltainak igaza van – korántsem érdemel annyi rossz szót, amennyit a kritikus (több alkalommal is) rápazarol. S mindaz, amit a paradoxonokból az általában közös nevező alatt szerepeltetett szórakoztató és bulvárszínház tartalmi különbségéről kifejt, elég meggyőző ahhoz, hogy elsőre, másodszorra elhiggyük, a téma sokadik elővezetésére már elfogy a szerző puskapora. De belátható, hogy az általam szóvá tett ismétléseket csak a múló évek során külön-külön közölt párbeszédek alapos szerkesztésével lehetett volna elkerülni.

Nem tudható, hogy a szerző vagy a kötet szerkesztője hibáztatható-e a megjelenés időpontját rögzítő évszámok hiányáért, de megrögzött filoszként és a kötet használati értéke érdekében is célszerűnek tartottam volna, ha ettől nem tekint el a kiadó., hiszen négy év is nagy idő. Ha gyorsan változik a hazai színházi panoráma, akkor azért; ha állni látszik az idő, akkor még inkább.

FÖLDES ANNA

* Szebeni András: Szín-darabok, Szerkesztő: Sóvári Zsuzsa, Budapesti Kamaraszínház, 2010. 136 o.
Ruszt József: I. kötet: Napló 1962–1969, Rekviem. II. kötet: Színészdramaturgia; A Színitanoda pedagógiai elvei és módszertana, Szerkesztők: Nánay István, Tucsni András és Forgách András, Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg, 2010. 231, ill. 238 o.