Az újkori művészettörténet és teológia Biblia Pauperumnak nevezi azokat az olykor szöveges magyarázatokkal ellátott középkori műveket, melyek képregények formájában, hol pergameneken, hol épületfalakon jelenítették meg a Szentírás kiválasztott történeteinek különböző jeleneteit és figuráit. Az olvasni nem tudó köznép számára vált így elérhetővé az üzenet, megerősítve a képek által megébresztett érzelmekkel. A vizualitás terén messze az átlag fölötti teremtőerővel rendelkező Szikora János mint rendező Horesnyi Balázs díszlettervező és Tresz Zsuzsa jelmeztervező társaságában a képek által egész dúlt életében bizonyíthatóan elvarázsolt, franciául író flamand, a belga Ghelderode fiatalkori művét vitte színpadra, Lanczkor Gábor átírásában.
Az alapmű a Flamand Színház felkérésére készült, 1926-ban. Flamand nyelven íródott, annak ellenére, hogy az életrajzok szükségesnek tartják megemlíteni, hogy Ghelderode (1898–1962) a flamandot hibásan, míg a franciát könnyedén beszélte és írta. A Szent Ferenc-legenda már nem az első tollpróbálgatása. Ekkor már megnyílt a groteszk látomásokkal teli, bizarr és fekete írói világ, mely azóta is egyfajta dramaturgiai és esztétikai senkiföldjét jelentve, gyakorlatilag besorolhatatlanná teszi őt a drámairodalomban. Első játéka 1918-ban íródott A Halál benéz az ablakon címmel; több egyfelvonásos és bábjáték között 1924-ben született egy marionettmű Mi Urunk Jézus Krisztus szenvedéseinek misztériuma címmel, s 1925-ben keletkezett a Farce a Halálról, aki majdnem meghalt. Az 1926-os év igen termékeny, ekkor írja meg egy bábjáték mellett a Doktor Faust halálát és a Képek Assisi Szent Ferenc életéből című, vegyes műfajú színpadi játékát. Körülbelül hatvan drámai műve közül, csak azért, hogy képben legyünk, érdemes megemlíteni néhány, nálunk is ismert darabjának születési idejét: Escurial 1927, Barabbás 1928, Pantagleize 1929, A vakok 1933, A Nagy Halál balladája (Kószál a Nagy Kaszás) 1934, Bolondok iskolája 1942.
Ghelderode szövege azonban messze nem azonos az Új Színházban hallható változattal. Az eredeti műben is föllelhető, a modern korra utaló írói ötlet zajos-zenés keretjátékká dagadt. Szorongás és igaz jóindulat által inspiráltan, a dramaturg (Hársing Hilda) és az átdolgozó (Lanczkor Gábor), no meg a rendező, bemérve a címzett lelkek és agyak befogadói kapacitását, kölcsönvette a kereskedelmi televíziók kibeszélőshow-inak formavilágát és zajártalmait, hogy biztosra mehessen. Alighanem így állt elő az a biztonsági formanyelv, amely – elismerve a produkció értékeit – mégiscsak afféle színházi szegények bibliájaként funkcionál, s egyszerre kelt empatikus részvétet és távolságtartást.
Az eredeti írás stációkban követi Szent Ferenc életútját, minden ütemhez külön-külön találva teátrális megoldásokat. Az első kép, melyben Ferenc (Száraz Dénes) és apja (Nagy Zoltán) konfliktusát bírósági tárgyalás formájában, vásári játékként képzelte el bemutatni a szerző, itt a kortársi televíziós műsorok „Telefonáljanak, kinek van igaza!” biztatásával zárul. Tordai Teri fekete hajú ügyvédnője érdes, borzongató karikatúra. Ebből a szereplőgárdából a műsorvezető celeb figuráját életre keltő Almási Sándor tér vissza majd többször is, álságosan vezetve és kéjjel megtiporva Ferenc tébláboló figuráját. Almási a modernkori jelenetek túlhajtott, zajos ürességében is emlékezetes színészi teljesítményt nyújt, tenyérbe mászó, félelmetes figura. Amikor az egyházat képviselő férfiú az időközben megnyíló, végtelenbe vezető színpad mélyében a csupasz testű Ferencre teríti köntösét, mintha valódi tömjén szaga szökne be a nézőtérre. A második kép – melyben Ferenc trapézon lengő, tarka szárnyú angyalok asszisztálása mellett eljegyzi szűzi hitvesét, a Nemes Wanda által kicsit egysíkúan játszott Szegénységet – szép, tiszta moralitás. A harmadik kép kilöki Ferencet a nézőtér közepén nyújtózó pallóra, s kezdetét veszi az egész előadás műfaját leginkább meghatározó, áradó prédikálás. A tér nagyszerű. A palló végén a közönséghez leguggoló Száraz Dénes pedig időnként majdnem száz százalékosan oldja meg a kapcsolatfelvételt és a kapcsolattartást. Beszéde is igaz, jó hangsúlyú és kellemes, főként amikor nem harapja el a szavak második felét.
Mire idáig érünk, észrevehetően tagolódik a közönség összetétele. A hazulról hozott elragadtatás boldog birtokosai, legyenek bár a hit, a remény vagy csak a szeretet révén kicsit a valóság fölé emelve, révült boldogsággal követik Ferencet a negyedik képbe, amikor is az – rajzó fényfoltocskáktól körülvéve – zeng-zúg a madaraknak a színpad közepén. Akiken azonban az idvezültség nem tudott kellő mértékben elhatalmasodni, kezdenek diszkréten leválni az előadásról.
Az eredetileg pantomimre elgondolt ötödik kép vezérfigurája, a konyhai teendőket bájos bumfordisággal mímelő csuhás barát visszaszerzi a semlegesek elszivárgó rokonszenvét is. Vass György terménybábjátékai során egy termetes póréhagyma (Ferenc), egy méretes füstölt oldalas (a Farkas) és egyéb kondérba valók segítségével, pecsenyezsír szállongó illata közben elevenednek meg a híres csodaepizódok. A hatodik kép a pusztában kóválygó, elgyötört Ferencet, s az őt kísérő Szegénységet hozza elénk. Itt hiányzik egy hatalmas falat a történetből, itt van egy tátongó lyuk az alig létező cselekményben. Ha Ghelderode vette volna a fáradságot, és csak egy kicsit is darabot ír, nem hagyta volna ki a megtöretés, az elhagyattatás kezdő helyzeteit. De kihagyta. Ferenc remegve elmeséli hányattatásait. A megzavarodott tanítványok később körbedongják, fölfedezik frissen keletkezett stigmáit, s ráolvassák önnön szentségét, ami ellen persze Ferenc szemérmesen tiltakozik. Általános tanácstalanság érezhető mind rendezőileg, mind dramaturgiailag, nemigen tudni, hová megyünk. A Magány, a Halál és a Kísértő szédelegve vagy hatalmas rap-szóval keringenek a hős körül a nyolcadik képben. Ez a rész a legkevésbé megoldott, mind szövegben, mind színészileg. A kilencedik rész, a nagybeteg Ferenc halála és transzcendens útja a fény felé szép, olykor zavaróan széppé lenni kívánó rész. A hátralévő három-négy képben megtörténik Ferenc történelmi utóéletének bemutatása, és ugyancsak bemutatásra kerül a kapcsolódás jelen napjainkhoz. Visszatér a globális tévéadás, tucatnyi csatorna löki az igét, s keresi a világvége megúszásához alkalmasnak tetsző férfit, a sztárt, a szupercelebet, s megtalálják erre a szerepre Ferencet, hogy megalázva, lenézve megjutalmazzák az emberiség megmentésének lehetőségével. Itt már akkora a kavarodás, hogy szinte természetesen kilyukad a fölpörgetett történet, beszakad a pillanat, és – sajnos – valami poros, aluljárói ezotéria veszi át a hatalmat. Ma van hátralévő életed első napja! – írja rá egy kivetített cédulára a föltámadott Ferenc a választ mint mindent elsöprő megoldást.
Akik menet közben elszakadtak az előadástól, akiket zavart az olykor túlságosan is hatásos zenei effektek berobbanása a játékba, akik elképzelhetetlennek tartják a gyermeteg tisztaságnak, a világméretű naivitásnak ezen történetét, már morogva menekülnének, s sziszegnek a gyermekhangon megszólaló ima hallatán. Akik a szegénység áhításán és elfogadásán a vágyaktól való megszabadulást, a lélek szabadságát értik, hümmögve néznek maguk elé, sajnálva, hogy magát a történetet már az író sem nagyon akarta elmondani. És vannak, akik életükben először találkoznak iróniától mentes, zavaróan személyes szertartásszínházzal. Ők mélyeket szippantanak a színpadi szegényeknek kislábosban osztogatott hamisgulyás illatából, s viszik magukkal Száraz Dénes óriásira nagyított arcképét és tiszta tekintetét. Nem kétséges: a legenda itt járt, s kit így, kit úgy – megzavart.
GABNAI KATALIN
