A Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar közös rendezésében idén február 19-én negyedszer került sor egy-egy szerző műveiből összeállított „maratonra”. Csajkovszkij, Dvořák és Beethoven után ezúttal Schubertre esett Fischer Iván választása.

A „nagy” C-dúr szimfóniát jellemző „mennyei hosszúság” itt újabb dimenziókat kapott. A korábbi években bevált gyakorlatnak megfelelően a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben és a Fesztivál Színházban felváltva került sor koncertekre, s további kínálatot jelentett az Előadóterem vetítésprogramja.

A megtervezés és a zökkenőmentes lebonyolítás valamennyi résztvevő munkáját dicséri – a hatásnak, a sikernek vannak mérhető és mérhetetlen vetületei. Ez utóbbiakra szeretnék kitérni.

Kurtág György Játékok című zongorakottáinak előszava jut eszembe a kettősséggel: a játékot nem kell komolyan venni – a játékot halálosan komolyan kell venni. Ezt a kettősséget élte meg óhatatlanul is mindenki, aki részese lehetett ennek a felemelő, közösségformáló rendezvénysorozatnak. Adott egy időpont, február 19-e – s akik korábban már részt vettek valamelyik maratonon, vagy csupán hallották a hírét, elkezdték úgy alakítani az életüket, hogy részben vagy egészben beleférjen ez a program. És nem csak a sajátjukat, hiszen családok, baráti társaságok, kisebb-nagyobb közösségek együtt tervezték ezt a szombatjukat (ami a játékot illeti, a „3 + 1” akció – aki 3 koncertre jegyet vált, a negyediket ingyen kapja – további szervezéseket tett szükségessé, illetve lehetővé).

Manapság, amikor a technika új csodái lehetővé teszik, hogy magunk döntsük el, mit mikor nézzünk-hallgassunk, szinte el is felejtettük már, hogy milyen az „itt és most” egyszeriségének, megismételhetetlenségének csodája. Amikor az élmény megéri a szervezkedést, az előkészületeket, a befektetett munka megtérül. A zeneünnep konklúziója: ritkán látni tömegesen annyi elégedett embert, mint a maraton(ok)on!

Ha ehhez hozzávesszük, hogy idén az MR3 Bartók Rádió valamennyi koncertet élőben közvetítette, akkor még nagyobb jelentősége van annak, hogy mennyien zarándokoltak a MüPába! (Az ő bónusz-ajándékuk az, hogy – hála a technika csodáinak – később visszahallgathatják a rádióközvetítéseket.)

A hallgatóság soraiban felfedezhettük a zenei élet számos neves alakját, feltűntek ismeretlen ismerősök, látásból ismert rendszeres hangverseny-látogatók – és nagy öröm, hogy sokan jöttek olyanok is, akik még nem járatosak a fővárosi zenei élet eme modern központjában. És a legtöbbünk szemében ott csillogott a csodavárás öröme (tükröződött az elégedettség – előtte, hogy sikerült eljutni a koncertre, és zenehallgatás után egy másik, ennek tartalmi variánsa).

Aznap számos Schubert-mű elhagyta a piedesztált, ahova méltán került, s elvegyült a forgatagban, közvetlen kapcsolatba kerülve a hallgatókkal. Az ismerkedés eredménye az a személyesség és élményszerűség, amit aligha kérhetünk számon az évadok „rendes” estjeitől. Ilyenkor minden rendhagyó – és az az érdekes, hogy ugyanakkor a fegyelem, a fegyelmezettség nem számottevően csökkent (nem szaporodott az egy műsorra jutó mobilcsengések száma stb., sőt, a családi körben különösebb fegyelmezés nélkül is példamutatóan viselkedtek a legkisebbek is). Az önfeledtség többlete bőségesen kárpótol azért, hogy ilyenkor kevesebb a katarzislehetőség (annak van más alkalma, nem kevés!).

Az „itt mindenki nyer!” érzet olyannyira általánossá vált, hogy az utólagos elégedetlenkedésnek még csak a gondolata sem merült fel. Mindenki a saját programjának örült, s szívesen osztotta meg élményeit másokkal. Beszélgettek az emberek, akár ismeretlenek is szóba elegyedtek, s aligha gondoltak arra, hogy ez mennyire hasznos. Aki műsor kedvéért ment, a beszélgetések során mind több adatot tudatosított a hallott előadókról is – mások élménybeszámolójából további közvetett információkhoz jutott. A nap „forgatókönyve”, a műsorfüzet (és a MüPa megannyi prospektusa, programajánlója) adatokkal, információkkal, ismeretanyagokkal gazdagította a vendégeket.

Az érmeknek (többnyire) két oldaluk van; remélhetőleg, a nap pozitív tapasztalatai fellelkesítik a máskor kényelmeskedőket is, és ráébresztik a történeti muzsikát ritkán hallgatókat is arra, hogy érdemes beletartozni abba a közösségbe, ahol a muzsika – közkincs.

Két terem rendezvényei egymást váltva demonstrálták, hogy van igény az értékes muzsikára – s azt is, hogy tehetségekben gazdag ország vagyunk. Mert az előadók nagy többsége hazai művész volt, a budapestiek mellett az ország több nagyvárosából érkeztek zenekarok, énekkarok, szólisták. Aki nem résztvevője a zenei életnek, talán csak ilyenkor szembesül ezzel a ténnyel. Ugyanakkor az ínyencekre is gondoltak a szervezők, ritkaságokkal, érdekességekkel (ki ne lenne kíváncsi arra a hangszer-különlegességre, az arpeggionéra, amelyre a rendszerint más instrumentumokon megszólaltatott ún. Arpeggione-szonáta készült).

A bőségszaru természetesen nem csak a közönségnek ontotta a kincseket – a hatalmas vállalkozásban részt vevő jó félezer muzsikus is kapott ajándékot: ezúttal közvetlenebbül hatott a köszönetnyilvánító taps, és működött az a bizonyos „bioáram”, amely képes áramkörré zárni a pódiumot és a nézőteret. Kapni jött a közönség – s adni a művészek. Ez a két irányba ható, egymást feltételező kettősség mindkét oldalon elégedettséget eredményez, hiszen nincs rosszabb, mint ha az ajándékozó gesztus nem talál fogadtatásra. Munkájukba (s annak kivédhetetlen mellékkörülményeibe) belefáradó, néha elcsüggedő muzsikusok kaphattak önigazolást, amiért ezt a pályát választották. Megerősödhetett meggyőződésük: a gyönyörködtetés, az értékek közvetítése elhivatottságot igénylő feladat – megéri!

Az időutazásra invitáló vetítések ezúttal két dalciklust és egy operát tartogattak csemegének – elsősorban a németül tudók örömére. A szimfonikus kínálat az idősebbeknek nosztalgiázásra adott lehetőséget, a fiatalok számára pedig élményszerűvé tette az előadóművészet-történet közelmúltbeli nagyságainak produkcióit (Solti, Celibidache).

Fischer Iván merészet álmodott, amikor elképzelt egy komolyzenei maratont. Hála a lelkes és vállalkozó kedvű partnereknek, az egyszeri vállalkozás immár hagyománnyá vált. Ennek köszönhetően jeles napjaink sorába évenként még egy került – ami korántsem protokolláris, hanem személyesen megélt, illetve megélhető. Amelynek az élménye megosztható, a hatása kisugárzó.

FITTLER KATALIN